Az addig jobbára komédiákból ismert John Krasinski egy meglepőnek is nevezhető csavarral nyergelt át 2018-ban a horrorok, thrillerek világába. Az általa rendezett és részben írt Hang nélkülben még az egyik főszerepet is elvállalta, így bátran kijelenthető, hogy egy meglehetősen személyes szerelemprojekt születésének lehettünk tanúi. Ami talán még fontosabb, hogy a viszonylagos kritikai sikert a közönség hangos üdvrivalgása és anyagi megtérülés is kísérte: a film 17 millió dolláros gyártási költségből több mint 340 milliót kaszált világszerte a mozipénztáraknál.
A nyitott befejezés természetesen utalt egy esetleges folytatásra, amely a világjárvány következtében több mint egy év csúszással kerülhetett mozikba. A Hang nélkül második része pedig úgy képes felülkerekedni elődjén, hogy annak vaskos logikai és világépítési bakijait nem küszöböli ugyan ki, de minden másban emeli a tétet és a színvonalat is.
A történet pedig egy, az idegenek érkezését ábrázoló flashback után ott kezdődik, ahol egy heroikus póz kíséretében az első rész véget ért. Az előzmény utolsó képkockáin láthattuk, amint idegenek egész hordája közeleg az Abbott család háza felé, a lények gyenge pontjának és kiiktatásuk módjának megtalálása után pedig a shotgunt magabiztos csőre töltő Evelyn (Emily Blunt) alakja egy felszabadító tömegmészárlás lehetőségét is felvillantotta. Ehhez képest, mintha a folytatáshoz érkezvén elhárult volna a lerohanás veszélye, és
Evelyn a gyermekeivel kénytelen elhagyni az addig biztonságot nyújtó otthonukat.
Miután sokszor sikertelenül próbálták meg felvenni a kapcsolatot egykori barátjukkal, Emmettel (Cillian Murphy), úgy döntenek, hogy személyesen teszik tiszteletüket a férfi búvóhelyéül szolgáló ipari létesítményben. Regan (Millicent Simmonds) persze szeretné, ha szélesebb körben is alkalmazhatnák a fegyverként felismert hallókészülékében rejlő lehetőségeket. Egy véletlenül elkapott rádióadás után eltökéli, hogy eljut a forráshoz és kihangosítja az idegeneket lefegyverző zajt. Az idáig vezető út viszont természetesen nem annyira könnyen járható…
A szintén John Krasinski által rendezett folytatás sok mindent megtart az alapreceptből, de néhány elemét kellően kibővíti és megtekeri ahhoz, hogy ne egy puszta ismétlésről legyen szó. Láthatóan
nagyobb átgondoltság rejtőzik a cselekmény folyása, mint a felépített világ mögött.
Krasinski határozott elképzelések mentén vezeti végig szereplőit egy, az előzmény befejezésével sok szempontból párhuzamba állítható végkifejlet felé. A szó szerint és képletesen értelmezett menetelésben pedig nem átall egészen pofátlan nehézségeket gördíteni karakterei lába elé (vagy éppen alá). Ezek a váratlan húzások pedig közel sem tűnnek öncélúnak és légből kapottnak, így az első rész ordító logikátlanságait figyelmen kívül hagyva (vagy inkább belenyugvással elfogadva)
a folytatás önmagában vizsgálva kompaktabb, kerekebb, kidolgozottabb forgatókönyvet kapott.
Az író Krasinski nem csinál semmi igazán furfangosat, a cselekménynek nincsenek nagy, bonyolult összefüggései, sőt, egy egészen egyszerű történetet kapunk. De amit a szerző meg szeretne valósítani, azt megingathatatlan magabiztossággal viszi végig.
Polly Morgan operatőr segítségével a vizualitás is ezt a következetes céltudatosságot erősíti: képei végig a narratíva gazdaságos kiszolgálásában működnek közre, miközben semmi olyat nem nyújtanak, amely sokáig a nézők retinájába égne. A látvány mégis kellemes. Ha a
képi világa önmagában nem emeli a filmet az átlag fölé,
a vágása azonban nemcsak precíz, de kifejezetten emlékezetes is. A hitchcocki iskola lelkesen jegyzetelő diákjaként Krasinski már az előző részben is jól alkalmazta a suspense-technikát, de a folytatásban újabb ütőképes megoldásokat is sikeresen állít a narratíva szolgálatába.
Kiváltképp igaz ez a különböző helyszíneken szorult helyzetbe került főhősök párhuzamos montázsban prezentált élet-halál harcára és a hasonlóképpen ábrázolt végső küzdelmekre. Nem pusztán a szekvenciák cselekménye kerül párhuzamba, de
a jelenetek fő motívumai (leglátványosabban a tűz és a víz) szép, kicsavart módon ellentételeződnek.
Persze a jelenetpároknak nem ez a szimbolikus összecsengés adja a legnagyobb kifejezőerejét, hanem a megvalósításukban maximumra tekert feszültségkeltés. A képsorok egymást erősítve szegezik nézőjüket ülőalkalmatosságukba, és hol az egyik, hol a másik csapatnak szoríthatunk lélegzetvisszafojtva, egészen a katartikus zárómomentumokig. Ez a két, összemosott szekvencia jól érzékelteti, miben is különösen jó a folytatás. Mindenben úgy tud a fokozás eszközeivel élni, hogy az nemhogy nem veszít működőképességéből, de pontosan ez jelenti a siker zálogát.
Krasinski ezzel végérvényesen bebizonyítja, hogy kifejezetten jó stílusérzékű rendező,
aki nem kívánja újrahangolni a zsánert, de egy hatékony stílusgyakorlatot képes biztos kezekkel levezényelni.
A csend és a jelbeszéd ezúttal azonban kevesebb szerephez jut a kommunikációban és a feszültségkeltésben is. Ezzel a húzással pedig
valamicskét veszít a film a valódi újdonságot és az előzmény egyediségét szolgáltató dramaturgiai erejéből.
Még úgy is, hogy az Emmett-Regan páros folyamatosan tévutakra tévedő kommunikációjában rengeteg potenciál rejlik. Ezt a kisebb dramaturgiai űrt azonban sikerrel töltik be a színészi alakítások. A főbb szerepekben tündöklő Emily Blunt, Cillian Murphy és Millicent Simmonds kivételesen jól élnek azokkal az érzelemközvetítő színészi eszközökkel, amelyektől nemcsak végig hiteles alakításokat láthatunk, de a film magasra emelt emocionális szintjét is magabiztosan tartják meg – az első rész öncélúbb, hatásvadász érzelmi csúcspontokra kiélezett fogásai nélkül. A világvége-szcenárióban tátongó hatalmas logikai lyukakat azonban a nyúlfarknyi felvezető flashback sem igazán segít áthidalni,
a szörnyek hangérzékelésében még mindig vannak következetlenségek.
Így azt a nézőt, aki erre kifejezetten érzékeny, bizonyára most is sok minden zavarni fogja, miközben korábbi kérdéseire sem kap válaszokat.
Krasinski egy egyszerű, ismert elemekből táplálkozó, a horrorjelleget háttérbe szorító, posztapokaliptikus-szörnyes túlélőthrillert alkotott a Hang nélkül folytatásában. Hozzáértő és hatékony módon használja fel a thriller nagykönyvének legjobb elemeit, és továbbra is érzékenyen nyúl mind a történethez, mind a kissé még mindig kidolgozatlannak ható karakterekhez. Teszi mindezt a hatásvadászatot nem teljesen elhagyva. A Hang nélkül 2. hatékony és hatásos stílusgyakorlat, amely a minden szinten tetten érhető fokozás mellett minőségben is túllép elődjén.
Hang nélkül 2. (A Quite Place II.), 2020. Írta és rendezte: John Krasinski. Szereplők: Emily Blunt, Cillian Murphy, Millicent Simmonds, Noah Jupe, Djimon Hounsou, John Krasinski. Forgalmazza: UIP-Duna Film.
A Hang nélkül 2. a Magyar Filmadatbázison.
