Úton a végtelenbe

A road movie régi műfaj a filmművészetben, de előképe már az ókori irodalomban megtalálható, gondoljunk csak Homérosz Odüsszeia című eposzára. A vándorlás végigkíséri az emberiség történelmét, az egyes ember utazásai pedig szimbolikus erővel bírnak a művészetben. Számos alkotást láthattunk már e témában, volt köztük drámai, vígjátéki és romantikus köntösbe bújtatott is. A Chloé Zhao által rendezett A nomádok földje most lírai dokumentarista stílusban mesél az „úton levésről”.

„Úton lenni a boldogság, megérkezni a halál” – szavalja Földes László Hobo Üzenet az útról című dalában a kerouaci gondolatot. Márai Sándor sem vélekedett másképp: „Milyen letört dolog megérkezni valahová – milyen kényelmetlen, szennyes és unalmas pillanat! De elutazni…”

A hatvan év körüli, meglehetősen férfias nő, Fern (Frances McDormand) életébe épp utazása kezdetén kapcsolódunk be. Az asszony a nevadai Empire-ben élt férjével, Bóval, és a település egyetlen, megélhetést biztosító gipszgyárában dolgozott. Miután elveszíti hitvesét és munkáját, nyakába veszi az országutat, és elköltözik az elnéptelenedett városkából.

Lakókocsiján kívül semmije sincs, így azzal járja a környéket és alkalmi munkákból tartja fenn magát.

Csakhamar kiderül, hogy a gyermektelen nő nem kényszerülne nomád életre, hisz rokonai szívesen látnák otthonukban. Fern azonban nehezen viseli a kötöttségeket, szívesen vándorol, számára ez benső indíttatásból fakadó életforma. Modern hobó ő, aki stoppolás helyett saját járgányán szeli az utat. Nem Szelíd motorosok-féle idealista kalandor, és a társtalanságot sem puszta kíváncsiságból kipróbáló ifjú, mint az Út a vadonba főhőse. Nem is csodát, misztikumot átélni akaró zarándok, mint a Lourdes-ba látogatók vagy az El Caminót végigjárók. Nem a múltját kutató, kétségbeesett ember, mint a Párizs, Texas Travise. De nem is menekül úgy az emlékei elől, mint a Vadon én-kereső huszonéves főszereplőnője.

Bár akadnak feldolgozatlan lelki problémái, Fern tapasztalt, érett nő, aki tisztában van vele, hogy meg kell tanulnia ezekkel együtt élni.

Egy percre sem érezzük, hogy emiatt megkeseredett, kiégett, aszociális ember lenne. Szeret ugyan egyedül lenni, élvezi az út adta szabadságot, ám kedveli az emberek társaságát, a közösséget is.

Tagadhatatlan, hogy vannak szomorú, magányos pillanatai, sőt életsebei, de Zhao épp ezt szeretné bemutatni nekünk: az országúton élő emberek sem mások, mint az otthonaik biztonságában lakók. Egyszerűen csak más életmódot választottak.

Fern számos nomáddal ismerkedik meg utazása során, mindegyiküknek megvan a maga története,

s ezeket a legnagyobb természetességgel tárják elénk. Láthatjuk: nekik is akadnak jobb és rosszabb napjaik, olykor visszahúzódni vágynak, máskor beszélgetni, egyes helyzetekben kiszolgáltatottak, máskor azt érezzük, nagyon is uralják az életüket. Hol vidámak és felszabadultak, hol meg levertek és rezignáltak, mint mi mindannyian. Éljünk a világ bármely részén, bárhogyan, szinte egyformák vagyunk.

Ami talán mégis különbözővé teszi a nomádokat a városokban élőktől: egyrészt tudják, hogy minden átmeneti, ezért jobban megélik a lét egyes pillanatait. Másrészt figyelemmel, türelemmel hallgatják egymást. Nem rohannak sehová, nem akarják véleményüket ráerőltetni másokra, kíváncsiak, nyitottak, szolidárisak és szeretettelik. Könnyű nekik, bármikor odébbállhatnak, nem kötődnek senkihez, semmihez, gondolhatnánk. Ám ez nem így van. Szoros barátságok szövődnek köztük, időről időre együtt is utaznak. A fiatal rendezőnő remekül adja vissza az együttélés és az egyedüllét kettős hangulatát, az utazás élményéből és változatosságából fakadó érzelmek széles skáláját. A nomádok földjében ezek az emóciók kapják a főszerepet,

a cselekmény minimális, a film kétharmadáig csak csordogál, mint forró nyári napon a Colorado hűs vize.

Az alkotásnak – a folyóhoz hasonlóan – mégis van mélysége. Chloé Zhao nem prédikál, nem akar direkt mondanivalót ránk erőltetni, egyszerűen csak bemutat egy kevéssé ismert társadalmi réteget. Festményszerű képekkel, rövid, életszagú párbeszédekkel és barázdált arcokkal ábrázolja, mit is érezhetnek ezek a nyughatatlan vándorok, akik különféle okokból vágtak neki az országútnak.

A kínai származású rendezőnő alkotása lehetne vad kirohanás a konformista-kapitalista Amerika ellen, de szerencsére nem az. Mindössze két helyen hangzik el értékítélet a szereplők szájából. Előbb a Kerekeken Csavargók Társaságát alapító Bob (Bob Wells), majd a húgáéknál vendégeskedő Fern tesz megjegyzést a társadalom sosem szűnő szorítására. Zhao azonban kerüli a rendszerkritikát, inkább az egyénre fókuszál.

A bánata közepette is boldog, az örömök ellenére is szomorkás Fern karakterét Frances McDormand hihetetlen átéléssel alakítja.

Talán kijelenthető: élete legjobbját nyújtja a szerepben, amelyet a hírek szerint a method acting technikával épített fel, vagyis: a hiteles karakterformálás kedvéért hónapokra lakókocsiba költözött, és valóban elvállalta azokat a munkákat, amelyeket filmbéli figurája végez. Ám A nomádok földjént nem csupán az ő játéka teszi autentikussá, hanem a többi szereplő is, akiknek java része a való életben tényleg nomád módjára járja Amerika útjait, és így – saját nevükön szerepelve – színészi kliséktől mentesen, önmagukat adva vannak jelen az alkotásban. További erénye a filmnek a kiváló operatőri munka, mely átélhetővé teszi, milyen tiszta harmóniában képes élni az ember a természettel.

Sokáig megmaradnak emlékezetünkben Joshua James Richards szép képei: ahogyan Fern megáll a mamutfenyők alatt, magányosan sétál a kopár hegytetőn az orkánerejű szélben, elveszve bolyong a sziklák közt, ütött-kopott lakókocsija a semmi közepén éjszakázik a csillagos égbolt alatt, vagy ahogyan a karolinai fecskék százai ide-oda repdesnek a borús dél-alaszkai tájban.

A főszereplőt gyakorta kézi kamerával követő operatőr azt is elhiteti velünk, hogy ott mozgunk Fern körül, részei vagyunk az életének.

Meghatók azok a néma jelenetek, amikor a nő hezitálva szemléli vándortársa, David (David Strathairn) családjának házát, hogy maradjon-e vagy továbbálljon, illetve amikor az idegen házban egyedül ül a hatalmas ebédlőben. Az epizódszerű dramaturgiai építkezést jól ellenpontozzák a hosszú snittek és a „kitartott” képek. A nomádok földjének szépsége épp abban rejlik, hogy a rendező nem kapkod, lassan, fokozatosan ragad magával bennünket. A meditatív hangulatot Ludovico Einaudi finom, ám markáns zenéje még egy szinttel „megemeli”.

Úgy gondolom, Chloé Zhao alkotása nem érdemtelenül kapott három Oscart áprilisban (legjobb film, legjobb rendező, legjobb színésznő), mint ahogyan a Torontói Nemzetközi Filmfesztivál, a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál, az Arany Glóbusz és más rangos fesztiválok díjai sem véletlenek. A ma itt, holnap ott-életérzést közvetítő dokumentarista, lélektani road movie méltó utóda David Lynch 1999-es Straight Story-jának. Csendesen, erőlködés nélkül tanít rá, hogy veszteségeink ellenére mindig tovább kell menni az úton, amíg csak bírjuk szusszal. Mert „úton lenni a boldogság, megérkezni a halál”.

A nomádok földje (Nomadland), 2020. Rendezte: Chloé Zhao. Írta: Jessica Bruder könyve alapján Chloé Zhao. Szereplők: Frances McDormand, David Strathairn, Linda May, Charlene Swankie, Bob Wells, Peter Spears. Forgalmazza: Fórum Hungary.

A nomádok földje a Magyar Filmadatbázison.