A vérszomjas valóság

Olaszország nehezen felejti el 2020 tavaszát. A mai napig kötelező a beltéri maszkviselés, amit a velenceiek szigorúan be is tartanak, sőt rá is szólnak arra, aki elfelejti feltenni a maszkját. A filmfesztiválon is csak minden második széken ülhettünk, a járvány miatt pedig csak online lehetett belépőhöz jutni. Ezzel kiküszöbölték a hosszú és néha eredménytelen sorban állást, cserébe viszont egy mindenki által szidott, rugalmatlan foglalási rendszert hoztak létre. A gyorstesztelés céljából kitelepített vöröskeresztes sátrak is arra emlékeztettek, hogy jobb az elővigyázatosság, mert a koronavírus még mindig köztünk van.   

A fesztiválpalota bejáratát, ahol a sztárok végigvonulnak a vörös szőnyegen, idén már nem lehetett látni az útról, így maradt a kivetítő, meg az a pár keskeny rés, ahová számos érdeklődő tömörült össze. A csillogás persze most sem maradhatott el, amit többek között a masnihajat villantó Palvin Barbi is biztosított. Egy újságíró kolléga hívta fel rá a figyelmem, hogy a magyar szupermodell – rangrejtve ugyan, de – egy repülővel utazott velünk a lagúnák városába.

Spencer

Sokan várják idehaza a chilei Pablo Larraín Diana-filmjét, hiszen a tragikus körülmények közt elhunyt walesi hercegnének nálunk is komoly kultusza van. Larraín ráadásul gyakorlott az ikonikus nőkről szóló biopic műfajában, hiszen öt éve rendezte meg a Jackie-t, mely Kennedy özvegyéről szól. Két éve épp Velencében volt szerencsém látni a rendező előző filmjét, az Emát, mely szintén egy fiatal nőt állít a középpontba. Míg azonban a környezetét kíméletlenül felperzselő, aktív és cselekvő Ema alakjához a reggaetontól fűtött harsány képi világ illett, addig a Lady Di három napját bemutató Spencer egy celluloidra rögzített, szürke, hideg, élettelen tájba veti a királyi család fullasztó légkörétől szenvedő, passzív főszereplőt.

A királyi família – mint minden évben – vidéki birtokán, Sandringhamben ünnepli a karácsonyt. Az alattvalók számára ez a szeretet ünnepe, hiszen együtt lehetnek a családtagjaikkal, Diana (Kristen Stewart) célja viszont valahogy túlélni ezt a három hosszú napot.

A címválasztás (a hercegné lánykori neve) is Diana kívülállását hangsúlyozza,

aki nem tudott beilleszkedni a számára mindig túl ceremoniális és merev királyi családba. Jonny Greenwood (Vérző olaj, Fantomszál, Sosem voltál itt) zseniális filmzenéje is jelzi ezt abban a jelenetben, amikor Diana sportkocsiját madártávlatból láthatjuk megérkezni a kastély udvarára, miközben az addigi klasszikus zene megtelik nyugtalanítóan diszharmonikus hangokkal.

A film szinte végig a bulimiától, paranoiától és depressziótól gyötört Diana körül forog,

a többi szereplő csak a hozzá fűződő kapcsolata által körvonalazódik. Kristen Stewart (akit két éve Velencében Jean Sebergként láthattunk a vásznon) parádés alakításában egy sérülékeny, kiszolgáltatott, védtelen nőt láthatunk, aki egyedül kisfiai mellett tud oldott és természetes lenni. Bár néhány jelkép túl gyakran és direkten jelenik meg a nem épp cselekménydús filmben, mégis értő, érzékeny és értékes mozgókép született Diana hercegnéről.

Utolsó éjszaka a Sohóban (Last Night in Soho)

Edgar Wright (Cornetto-trilógia; Nyomd, bébi, nyomd!) legújabb filmjének főhősei szintén sérülékeny fiatal angol nők. Eloise (Thomasin McKenzie) frissen kerül Londonba, hogy divattervezést tanuljon. A félszeg és csöndes lány álmaiban egy Sandy (Anya-Taylor Joy) nevű szőke démon lesz, aki a hatvanas évek („swinging sixties”) angliai fővárosában igyekszik megalapozni énekesnői karrierjét, miközben elcsavarja a veszélyesen jóképű menedzsere fejét. Csakhogy Eloise álmai fokozatosan rémálommá válnak, miközben egyre jobban elmosódik a határ a valóság és a talán nem is képzeletbeli világ között. Babits Gólyakalifa című regénye is eszünkbe juthat a doppelgänger-történetről, melyet Wright lélegzetelállító technikai kivitelezésben tár elénk (különös tekintettel a tükröződő felületeken megjelenő alakmásra vagy a bravúros táncjelenetre).

A korabeli dögös zenékkel megtámogatott lendület sajnos elfogy a film végére, így a lezárás kissé lapossá válik.

Ez talán a műfajváltás eredménye, hiszen a kezdeti rejtélyközpontú dráma egyre inkább horrorba fordul. A mindössze 21 éves Thomasin McKenzie (Jojo Nyuszi, Ne hagyj nyomot!), aki a fesztiválon bemutatott A kutya karmai közt című Jane Campion-film egy kisebb szerepében is feltűnt, élete eddigi legjobb alakítását nyújtja, de Anya Taylor-Joy (A boszorkány, A vezércsel) is kitűnő választás volt Sandie szerepére.

Párhuzamos anyák (Madres paralelas)

És ha már női főhősök: ami Edgar Wright esetében meglepetés, az Almodóvarnál hosszú évek alatt kialakult recept. Adott két nő, akik a szülészeten ismerkednek meg, majd sorsuk több ponton is keresztezi egymást. Janis (Penélope Cruz) menő divatfotós, aki előmozdítója a szülőfaluja határában levő tömegsír feltárásának. A sírban nyugszik többek között a spanyol polgárháború első napjaiban a falangisták által megölt dédapja is.

Ana (Milena Smit) lányanya, Janishoz hasonlóan ő is egyedül készül felnevelni gyermekét.

De ebben anyja segítségére egyre kevésbé számíthat, mert ő épp beinduló színészi karrierjével van elfoglalva. Tehát a jól ismert szappanoperás beütésű, művészeket, értelmiségieket felülreprezentáló, a hagyományos családmodellnek fityiszt mutató almodóvari világban járunk (a jellegzetes orrú Rossy de Palma is szerepet kapott a filmben), mely a párkapcsolati és emberi drámák mellé újdonságként az identitáskeresést illeszti. A múlt feldolgozása, megismerése ad szilárd alapot önmagunk és jelenünk megértéséhez – figyelmeztet az ősz hajú Pedro mester.

Út a díjesőig (Competencia oficial)  

A sok társadalmi dráma és nyomasztó szerzői vízió közt mindig hálás szerep jut a könnyedebb, nézőket megnevettető alkotásoknak. Idén Mariano Cohn és Gastón Duprat szatírája okozott kellemes perceket és késztette többszöri hangos tapsra a délelőtti sajtóvetítés sokat látott közönségét. A cselekmény nagy része egy készülő film olvasópróbáin játszódik, ahol a három főszereplő egója egymásnak feszülhet. A sztereotip, kétdimenziós karaktereket a lelkesen bolondozó sztárok képesek élettel megtölteni. Félix Rivero (Antonio Banderas) világhírű léha filmsztár annak minden allűrjével, Iván Torres (Oscar Martínez) a nagy öreg, a legjobbnak tartott, kellően sznob színpadi színész, a főnök pedig az öntörvényű leszbikus rendezőnő, Lola Cuevas (Penélope Cruz).

A jól megírt forgatókönyv és a jellemkomikum gördülékenyen viszi előre a cselekményt,

miközben főhőseink mellett a magának ezzel a filmmel örök emlékművet álmodó idős producer is kellően nevetségessé válik. Az alkotók nem tesznek engedményeket az olcsó humor irányába, a poénok jó része a filmértők és -rajongók számára lesz valódi csemege. A hatalmas vörös göndör parókát és szeplőket viselő Penélope Cruz bizonyítja, hogy komikaként is a legmagasabb szinten teljesít, teljesen más arcát mutatva, mint az Almodóvar-filmben, amelyben szintén nagyon komoly színészi teljesítményt villantott. Vajon megkapja az Ezüst Oroszlánt, vagy Olivia Colman (The Lost Daughter), esetleg Kristen Stewart (Spencer) halássza el előle a díjat?

Napnyugta (Sundown)

Tavaly a zsűri nagydíjával távozott Velencéből (az Arany Oroszlánt a későbbi Oscar-díjas A nomádok földje kapta) Michel Franco, melyet az Új világrend című filmjével érdemelt ki. 2021-ben ismét egy erős filmmel jelentkezett a mexikói rendező, a Sundown főszereplője az a Tim Roth, akivel hat éve már dolgoztak együtt a Chronic című alkotásban. Franco trükkje az, hogy zéró információt ad a nézőnek, így rákényszeríti az aktív közreműködésre, gondolkodásra. Kell is agyalni, mert nem kapunk műfaji kapaszkodókat, ráadásul Neil (Tim Roth) cselekedeteire, tehetetlen sodródására sokáig nincs magyarázat. Így az Acapulcóban nyaraló dúsgazdag londoni férfi családi kötelességeinek szándékos elbliccelése és érthetetlen rezignáltsága miatt erősen ellenszenves figurának tűnik. De vajon tényleg az?

Neil mindenre egykedvűen reagál, keveset beszél, annál többet sörözik és heverészik a strandon.

Tanítani való, ahogy Tim Roth megformálta a karakterét: beesett vállal slattyog papucsban, sortban és nyári ingben. Mintha a nagy Lebowski és egy egzisztencialista dráma hőse keveredne benne. A háttérben ugyan, de Mexikó is jelen van a filmben: katonák járőröznek a strandon, ahol később hidegvérrel agyonlőnek valakit, illetve egy sikertelen emberrablási kísérletet is láthatunk. A turistaparadicsom Patyomkin falai mögött ott leselkedik a vérszomjas valóság.

Négy nap intenzív filmfogyasztás után, mely az alváshiánnyal karöltve képes furcsa tudatállapotba hozni a filmkritikust, én is vissza kellett találjak a valóságba. Annak ellenére, hogy nagyon jó lett volna ottmaradni a Lidón legalább a filmfesztivál végéig.

78. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál, 1–4. nap, Velence, 2021. szeptember 1–4.