Janus ókori mitikus alak, az ajtók és kapuk istene, a kezdet és vég, a be- és kilépés megjelenítője. A kétarcú isten egyszerre tekint előre és hátra, arra, amit elhagyott, valamint arra, ahová belépni készül. Neve a január, az újévbe vezető hónap elnevezésében is megtalálható. Nem véletlen, hogy Alix E. Harrow Tízezer ajtó című regényének főszereplője a January nevet kapja édesanyjától, aki felfedezésre, az ajtókon túli világok bejárására szánja gyermekét.
A főszereplő lány, akit először hétéves korában ismerünk meg, különleges határhelyzetek kettősségében és a sehova-nem-tartozás magányában él: árva, bár van egy folyton távollévő édesapja, szegény, de egy gazdag úr házában lakik, emellett a bőrszíne miatt is kitaszítottságot tapasztal, amelynek okait önmaga sem tudja meghatározni. A huszadik század fordulóján játszódó történetben éles különbségeket eredményez az emberek bőrszín alapján történő megítélése a fő helyszínként megjelölt Amerikában – a történet előrehaladtával megtudjuk, hogy Európában vagy éppen Ázsiában is azonos a helyzet. „Azon gondolkoztam, hogy az afrikaiak színes bőrűnek minősülnek-e Londonban, majd pedig azon, hogy én annak számítok-e, és kissé beleremegtem a vágyakozásba. Szerettem volna valamilyen nagyobb falkába tartozni, hogy ne bámuljanak folyton, hogy pontosan tudjam, hol a helyem.” (30.) January keveset tud származásáról, nem ismeri édesanyját, apja szomorú távolságtartással hárítja a kérdéseit. Próbálja keresni a kapcsolódási pontokat, ám végül úgy határozza meg magát, mint egy „tökéletesen egyedi példány”, aki magányra van ítélve.
A Tízezer ajtó központi témája a kirekesztés, az előítéletesség és az ebből fakadó sorsszerűség:
miként determinálódik valaki sorsának alakulása a származása, bőrszíne vagy éppen társadalmi megítélése által? A könyv hangsúlyozza, hogy a sztereotípiák akarattal, hittel és kitartással meghaladhatók. January a beszédes nevű Mr. Locke házában él, miközben édesapja újabbnál újabb relikviákra vadászik gazdag műgyűjtő befogadójuk számára. Bár látszólag kivételes életet él, de folyamatosan meg kell tapasztalnia a furcsálló, elítélő tekinteteket, a kirekesztettséget és édesapja hiányát. Szállásadója különleges, egyedi műtárgynak tekinti, amit próbál alakítgatni és elzárni, azonban January szabadságra vágyik, fantáziája pedig határtalan. Személyiségfejlődése önálló döntéseiből és a látszólag rajta kívül eső történésekből egyszerre adódik.
Az, hogy önmagát képtelen kategóriákba sorolni, egy árnyalt jellem megismeréséhez vezet.
Ehhez hozzásegítenek a gyerekkori visszaemlékezések és az elő-előbukkanó kiszólások egy feltételezett olvasó felé, amelyekben az énelbeszélő January reflektál önmagára és döntéseire, olykor pedig tanácsot ad annak, akinek történetét szánja.
Jelentős a gyermekkor, a gyermeki lét, a képzelőerő és a mindent legyűrő hit szerepe, illetve ezeknek a felnőttek világába való átmentése. A tiszta megismerés, kíváncsiság, a felfedezés utáni vágyakozás és a velejáró bátorság formálja és összeköti anyát és lányát. „Úgy ismerte azt a földet, ahogy arra csak egy gyerek képes, olyan bensőségesen és akkora képzelőerővel, ami egy felnőttől aligha telik ki.” (60.) A January képzelőerejét tápláló olvasmányélmények, mint az Alice Csodaországban, fontos párhuzamokat működtetnek a történetben. A főhős néha éppen olyan elveszettnek érzi magát, mint az általa emlegetett mű címszereplője. Caroll meseregényére illik a portálfantasy alműfaja, így könnyű kapcsolatot látnunk Neil Gaiman Sosehol című könyvével, amelyben a főszereplőt kalauzoló lány neve Ajtó.
A Harrow-regény a történet a történetben technikát alkalmazza,
hiszen maga January is olvasójává válik a Tízezer ajtó című könyvnek, amit Mr. Locke egyiptomi kincseivel teli szobájában talál. Így egy ideig két narráció halad egymás mellett: January, továbbá egy Yule Ian nevű tudós az elbeszélő, aki az ajtók felkutatását tűzte ki céljául. Saját világát „Írott”-nak nevezi, mivel benne élnek a „szómágus”-ok, akik akaratukkal képesek életre kelteni a betűket. „Arra gondolok, hogy ebben a világban a szavak néha felemelkednek tinta- és rostbölcsőjükből, s átformálják a valóság természetét.” (139–140.) Kettejük elbeszélésmódjában azonos, hogy olykor-olykor kiszólnak egy bizonyos befogadóhoz, akinek kilétére csak fokozatosan ébredünk rá. Januaryvel parallel mi is megismerjük a leginkább az ókori görögök hajózó-kereskedő városaira emlékeztető Nin társadalmát és a benne tanulmányokat folytató Yule Iant, akinek élete csupa keresés és várakozás.
A 17 éves January a fellelt könyvben egy nála alig fiatalabb lány és fiú mindent elsöprő szerelméről olvas, akik különböző világokban élnek, mégis egymásra találnak egy különleges átjárónak köszönhetően. Bár úgy tűnhet, mindez a vakszerencse műve, a könyv utal rá, hogy ezeket az átjárókat keresni kell, meglátni azt, ami a látható mögött van: „vannak ezek a helyek, afféle foszlások a világok szövetén, amiket csak akkor vesz észre az ember, ha keresi őket, és a másholba vezetnek. Mindenfajta másholba, olyan vidékekre is, amik tele vannak varázslattal. És a foszlásoknál mindig szivárognak, ezért semmi mást nem kell tenni, csak követni a történeteket.” (kiemelés az eredetiben, 172.)
A cselekményvezetés elveti a véletlenek lehetőségét,
s a fejezetek során az olvasó – Januaryvel egyetemben – a két történetszál mentén haladva összerakhatja a mozaikdarabkákat.
A fiatalok újbóli találkozása nem várt akadályba ütközik. Egy titokzatos erő megsemmisíti az ajtót, ezért mindketten arra teszik fel életüket, hogy megtalálják a másikat. A megismerés iránti vágy nem csupán az új világok iránt lobog a szereplőkben, hanem egymás iránt is: „Az ember nem csak úgy szerelembe esik, inkább felfedezi a szerelmet.” (171.) Adelaide, azaz Ade és Yule Ian egymás utáni kutatásuk során más-más stratégiát választanak: míg a lány az empirikus megismerés mellett dönt, addig a fiú leginkább az elmélet síkján próbál közelebb kerülni elveszett kedveséhez. Ketten együtt számtalan világot bejárnak, hogy eloszlassák a hiányt, amely a másik elvesztésével keletkezett. Ade hajót ácsol, amellyel Noé történetét fordítja ki: munkájába hozzáértés nélkül kezd bele, miközben bolondnak nézik, nem hegyre érkezik, hanem onnan indul el. Hajójának Kulcs a neve, amely jelzi, hogy ez az eszköz vezeti el céljához.
Szerepeikkel felülírják a hagyományosnak vett attitűdöket,
hiszen itt az immár férfivá érett Yule Ian várja a szélfútta tengerparton a hajón érkező kedvesét. Ade mint rettenthetetlen utazó jelenik meg, aki száz veszély és csábítás után visszatér az őt hűségesen váró szerelméhez. Ennek kapcsán felmerülhet párhuzamként Odüsszeusz és Penelopé kapcsolata, pontosabban annak reciproka. Figyelemre méltó kettejük szerepének változása abban a tekintetben is, hogy éppen melyik világ a viszonyítási pont: amikor Ade először megpillantja az ajtón éppen átlépő Yule Iant, úgy gondolja, szellemet lát, évekkel később, amikor hajója átszeli a Ninhez vezető hullámokat, úgy beszélnek róla az őt látó hajózókereskedők, mint egy kísértetről, a közegükben szokatlanul világos bőrszíne miatt. Kettejük egymásra találása az elveszett Éden újrafelfedezését idézi, egymás mellett egésznek érzik magukat.
Miközben January összeilleszti az általa olvasott történet eseményeit, körülötte minden megváltozik.
Hír érkezik apja szerencsétlenségéről, nyugodt élete meneküléssé lesz. Ahogy erősebbé válik, úgy erősödnek meg a kapcsolatai, amelyek addig az elrejtett érzések vagy titkok miatt nem teljesedhettek ki. A regény meghatározó részét teszik ki a fiatal lány önértékelő, öndefiniáló gesztusai. A retrospektív szöveghelyek segítségével képet kapunk arról az emberről, aki levetkőzi az előítéletek által ráaggatott címkéket és saját tehetetlenségének hamisságát. Rájön, hogy joga van szeretni, és szembenéz eltitkolt vágyaival: „Minden ízében különös olyasvalakibe botlani, akinek vágyai csaknem azonos formát öltenek a sajátoddal. Mintha a tükörképed felé nyújtanád a kezed, de az ujjaid egy meleg testet tapintanának.” (94.) Az általa olvasott könyv utazásmotívuma January életének is folyamatosan része, ajándékba kapott kutyája hűséges társa lesz, akinek a Bád nevet adja, a Szindbád rövidítéseként. Ekkor még nem is sejti, hogy maga is hatalmas utat fog megtenni, nagyobbat, mint az Ezeregyéjszaka meséinek híres tengerjárója.
Menekülése során kilép a komfortzónájából, a kiszolgáltatott gyermeki lét keretei közül. Azonban ezen az útján már nem cselekvőképességétől megfosztott kivételezettként vesz részt, hanem számkivetett pozícióból néz szembe a társadalom megítélésével és saját határaival, az előítéletességgel mint mindent megakasztó tényezővel: „Ennek a világnak az az egyik legbajosabb tulajdonsága, hogy a társas szabályai egyszerre merevek és önkényesek. Megengedhetetlen testi szerelembe bonyolódni a hivatalos házasságkötés előtt, kivéve, ha valaki fiatal és jómódú. A férfiaknak merésznek és határozottnak kell lenniük, de csak akkor, ha világos a bőrük.” (107.) Ennek tükrét jelenítik meg azok az alternatív világok, ahol nem a tekintélyelvű szempontok dominálnak.
A fel-felvillanó ajtókon túli univerzumok lehetőségeket mutatnak meg.
A főszereplő jelleme hatalmas változáson megy keresztül, előbújik belőle a potenciál, amelyet mindaddig elnyomott, bízni kezd önmagában, megismeri erejét, így a regény felnövekedéstörténetként is olvasható. January megfogalmazza, hogy miért fontosak az ajtók, hogy az élet szépsége, dinamikája, diverzitása az újtól és annak elfogadásától függ. A Tízezer ajtó szembeállítja egymással a technikai haladás lélekölő mechanizmusait és azt a közösséget, amely teret ad a mitikus, fantáziával telített meséknek, illetve az ebből fakadó megújulásnak. A maga monotonitásába belesüppedt világ, amely kitaszítja magából a szokatlant, élhetetlenné és életképtelenné válik – ez pedig egyértelmű utalás a mai társadalomra, így a könyv társadalomkritikát is megfogalmaz.
Az átjárókon túli életek, amelyekből csupán kis szeleteket kapunk, sokszínűséget tárnak elénk, ezzel pedig a választás lehetőségét hangsúlyozzák, azt, hogy mindenkinek joga van megkeresni önmagát és azt a helyet, ahol kiteljesedhet. „Mert nem feltétlenül ott a helyed, ahová születtél.” (246.)
Alix E. Harrow: Tízezer ajtó, ford. Ballai Mária, Agave Könyvek, Budapest, 2021.
A fotókat Nick Stiner készítette.
