2021-ben Az Év Illusztrátora díjat A vakok és az elefánt című papírszínház vizuális megoldásáért Grela Alexandra vehette át. A Lengyelországban született művész festészetből szerzett doktorátust, majd érdeklődése az illusztráció felé fordult: különleges atmoszférájú képi világokat teremt, melyekkel számos gyerekkönyv és papírszínház lapjain találkozhatunk. Az interjú során saját „műhelyébe” enged betekintést: elveiről, munkamódszereiről, képei nyersanyagáról, illusztrációs trendekről mesél.
KULTer.hu: A díjazott alkotást megelőzően is dolgoztál már a műfajjal: Lázár Ervin A hétfejű tündére, Franck Pavloff Barna hajnala, illetve Kollár Árpád Félbevágott márciusa jelent meg papírszínházas formában a te rajzaiddal. Milyen sajátos feladatokkal, kihívásokkal szembesülsz, amikor ebben a formátumban kell gondolkodnod?
Szeretem és nagyra értékelem a kamishibai-t (magyar nevén a papírszínházat). A név részben elárulja e különös könyvforma titkát, valamint az eredetét is, mivel a kamishibai japán találmány. Magyarországon a Csimota Könyvkiadó honosította meg a műfajt – az említett munkáimat mind velük készítettem. Egy viszonylag nagy kartontasakban általában tizenkét-húsz kötetlen lap van, amelyek egyik oldalán egy illusztráció található, a hátoldalon pedig a szöveg, amelyet a közönséggel szemben ülő előadó olvas fel, és közben a történet egymást követő jeleneteit mutatja be. A képeket egy nagy, kinyitható fakeret határolja, ami segít fókuszálni a nézőknek. Ezen a ponton tehát inkább néző-hallgatóval, mint olvasóval van dolgunk.
Ez valójában egy miniszínház, ahol a színészek helyét az illusztráció veszi át. Teljesen más befogadást és üzenetet tesz lehetővé.
Szó szerint képekkel mesél. Természetesen ez a forma különleges megközelítést igényel az illusztrátortól, akinek a szokásosnál fogékonyabbnak kell lennie rá, hogy megfelelő ritmust adjon a jeleneteknek. Sok területen késztet gondolkodásra, például a jelenetek sokfélesége nem boríthatja fel a nagy egész képi egységét, de a mechanikus ismétlődést is kerülni kell, mert unalmas lesz. Ez valójában nehéz forma, de talán éppen ezért olyan lenyűgöző.
KULTer.hu: A vakok és az elefánt egy jól ismert hindu tanmese, amely arra világít rá, hogy a megismerés folyamatában nem feltétlenül elég, ha csak a saját nézőpontunkat vesszük figyelembe, másokéira is érdemes tekintettel lennünk. Hogyan lehet a történet „tanulságát” a képek nyelvére lefordítani?
Nagyon jó kérdés, amelyre nehéz válaszolni. Mert ha a „leírni” szót használnád a „lefordítani” helyett, akkor teljesen más lenne a helyzet. De talán a legelejéről kezdem, vagyis onnan, hogy egy illusztrátornak sok lehetősége van. A képeket alkotva használhat metaforákat, beszélhet zárójelben, egyszerűsíthet, stilizálhat, sőt cizellálhat vagy kitalálhat tulajdonképpen bármit, amit csak akar, de akármilyen módon dolgozik, nem léphet túl azon, hogy a könyvillusztráció a szövegtől függ. Ez vitán felül áll és megingathatatlan. Így felmerül a következő kérdés: meg van-e kötve az illusztrátor keze, és ha igen, nem lehetne-e valahogyan kioldozni?
Én az illusztrációt úgy kezelem, mint saját szubjektív kommentáromat a szöveg valóságával összefüggésben.
Nem értek egyet azzal a közvélekedéssel, hogy az illusztrációnak nem volna szabad túlmutatnia a könyvben szereplő elbeszélésen, és hogy kizárólag a könyv díszítése és dekorálása volna a feladata. Számomra az illusztráció szerepének ilyen értelmezése nemcsak durva leegyszerűsítés, hanem az illusztrációban rejlő lehetőségek és potenciál leszűkítése is. Emellett ez az értelmezés sem nem mérvadó, sem nem elégséges, legalábbis engem nem elégít ki.
Az illusztráció valódi lehetőséget kínál arra, hogy egy könyvben (képző)művészi, szerzői kézjegyet tegyünk le, de ezt akarni is kell kihasználni. Ezért, ha lehet, nem le-, illetve körülírom a szöveget, hanem párbeszédet folytatok vele,
megpróbálom megalkotni a saját, egyenrangú történetemet, azzal a különbséggel, hogy én képeket használok hozzá.
A szó-kép kapcsolat így sokkal gördülékenyebb, gazdagabb. Egy teljesen különálló jelentésréteg jön létre, amely néha a szövegtől függetlenül is kezd működni. Az ilyen képek létrehozása inkább szűrés útján történik, mintsem egyszerű fordítás eredményeképpen. Jobban szeretem ezt a munkamódszert használni, és bevallom, hogy csak ez okoz nekem örömöt és élvezetet. A vakok és az elefánt pontosan ilyen, azaz „átszűrt”. Itt egy némileg furfangos, de egyben egyszerű megoldást alkalmaztam, amelyben
e bölcs indiai mese moráljának szó szerinti megjelenítése játssza a főszerepet.
A történet arra tanít, hogy egy dolog teljes valóságát csak akkor látjuk meg, ha felhagyunk azzal, hogy annak csak egy részét, egy meghatározott aspektusát nézzük, és elkezdjük az igazság többi oldalát is meglátni, amely éppúgy valódi, mint a miénk. Ha az elefánt összes leírását összeillesztjük, akkor azokból kialakul az elefánt valódi képe. Az egész koncepció egyfajta vizuális metaforán alapul, amely egyébként ezúttal pont egy olyan szó szerinti megfogalmazásra épít, amitől általában menekülni szoktam.
Ez a kamishibai tizenkét képből áll, melyeknek mindegyikén elrejtettem a címadó elefánt egy-egy részét.
Természetesen a „könyv” lapjait forgatva nem derül fény a benne szunnyadó titokra. Amint azonban a jeleneteket összeillesztjük egy nagy képpé, hirtelen egy hatalmas elefánt bukkan fel előttünk a maga teljes indiai pompájában. És azt hiszem, hogy éppen ez a megoldás ragadta meg a zsűri figyelmét, lehetővé téve számomra, hogy elnyerjem az „év illusztrátora” címet.
KULTer.hu: A vakok és az elefánt képei, illetve más illusztrációid nyomán úgy látom, szívesen dolgozol más kultúrák motívumkincsével is, miközben a 2021 tavaszán megjelent Félbevágott március rajzai sajátosan magyar szobabelsőket, tájakat, helyszíneket ábrázolnak, szinte az otthonosság érzetét keltve a nézőben. Munkád során hogyan hatnak egymásra „saját” és „idegen” képi világok?
A „saját” és az „idegen” kifejezéseket használtad, és természetesen ez egy logikus kiindulópont. Azonban ha tizenhat évet töltesz valahol (és egy ember életében, akárhogy is nézzük, ez nem kevés idő), akkor a határ az „enyém” és a „nem az enyém” között elmosódik. Sőt mi több:
ilyen hosszú idő után Lengyelországban több dolog lep meg és késztet csodálkozásra, mint Magyarországon.
Ebből is láthatod, hogy van egy kis problémám a saját és a nem saját motívumok meghatározásával. Eddig a legszemélyesebb könyvem a két Dorka története volt. (A címe: Dorka & Dorka, 2018-ban fejeztem be a képeket és a szöveget; nyomtatásban azonban még nem jelent meg – csak kiállításokon szerepeltek a munkák.) A történetet Sziléziába helyeztem, ahol születtem, és úgy mutatom be, ahogyan emlékszem rá. Nemrég fejeztem be egy másik könyvet egy lengyel kiadó számára, amelynek helyszínei szintén nagyon is „az enyémek”. Egyszerű történetet mesél egy magányosan kötögető nagymamáról (én a nagymamámmal nőttem fel).
Számos képi idézetet helyeztem el a jelenetekben a saját, de akár mondhatnám, hogy a MI közös, szocialista gyermekkorunkból. A szobában van egy orosz tévé, kézzel horgolt terítővel letakarva (hogy ne porosodjon). A falon turistáknak készült, fakéregre festett emlékképek és kis emlékzászlócskák (emlékszem, a buszsofőröknek ez utóbbiakból különösen komoly gyűjteményük volt, és minden kanyarban oda-vissza himbálództak). A konyhában virágmintás tányérok lógnak, a mosogató alján műanyag rács (hogy ne karcolódjon), a szobában a polcokon mindenféle giccses kütyük (a férjem azon nevetett, hogy Magyarországon pontosan ugyanilyen borzasztó tárgyak voltak a lakásokban).
Nagyon hasonló a történelmünk (Lengyelországra és Magyarországra gondolok), a saját emlékezetünk azonban egyedi.
Ez az emlékanyag és az, ahogyan az életedet átéled, adja az illusztrációk nyersanyagát. Egy jó illusztrátornak, akár akarja, akár nem, jó „kukkolónak” kell lennie, mert az illusztrációk elsősorban abból készülnek, amit a művész megfigyel a való életben. A folklór és a hagyomány, amiről kérdeztél, valójában csak egy részlet, egy jelmez a legalapvetőbb és egyúttal egyetemes dolgok számára.
KULTer.hu: Lengyelországban születtél és évtizedekig ott éltél, majd másfél évet Németországban töltöttél, és 2005-ben Magyarországon telepedtél le. Látsz-e olyan tendenciákat, amelyek mindhárom nemzet gyerekkönyv-illusztrációjára jellemzőek?
A trendekkel hasonló a helyzet, mint a divattal. Minden területnek (beleértve a képzőművészetet is) megvannak a maga aktuális tendenciái. Van, amelyik erősebb, van, amelyik gyengébb, van, amelyik egy-két évtizedet ölel fel, és van, amelyik úgy tűnik el, mint egy egynyári sláger. Ezek a vonulatok általában nemzetközi szinten működnek, és nagyon gyorsan felkapják és átveszik őket az illusztrátorok a világ minden táján. Tehát azt mondanám, hogy
a trendek nagyjából hasonlók, és különböző szinteken működnek: stílus, jelentés és így tovább.
Ami viszont az ilyen, mondjuk úgy, általánosan működő tendenciákat erősen színezheti, az a nemzeti jelleg. Kissé szónokiasan hangzik, de alapvetően más „illusztrálással” fogunk találkozni Magyarországon, mással Lengyelországban és megint mással Németországban. Lehet, hogy nem mondok vele semmi újat, de egyetértek azzal az elmélettel, hogy azt, ahogyan a képi világunk alakul, vagy ahogy általában kommunikálunk, azt erősen meghatározza az adott nemzet nyelvébe és kultúrájába beépült karakter és logika.
A magyar nyelv például sokkal több szabadságot és lazaságot enged meg, mint a lengyel, nem is beszélve a németről. Gyakran használ több szóból álló kifejezéseket (állandósult szókapcsolatokat) valaminek a meghatározására, leírására – ahelyett, hogy egy konkrét kifejezést foglalna le, ami csak arra az adott dologra vonatkozik. Nagyrészt érzelmi érzékelésen alapul, sokkal kevésbé precíz, mint a lengyel.
A lengyel nyelvben a legtöbb szó egy és csakis egy dolgot jelöl (természetesen kivételekkel),
minden világos, kevés a félreértés lehetősége. És pontosan ilyenek a lengyel illusztrációk is. Képzettársítások, gondolati rövidítések, egyértelműség és egyfajta poszterszerű gondolkodásmód jellemzi őket. A német illusztráció a legtöbb esetben logikus, precízen realisztikus, mintha egyenesen régi fametszetekből vagy litográfiákból származna. Találunk ugyan elszigetelt példákat az expresszívebb megközelítésre, de közel sem olyan gyakran, mint a Távol-Keleten vagy Dél-Amerikában. A magyar illusztráció pedig… nos, hát ez az. Valószínűleg az volna a legtalálóbb, ha azt mondanánk, hogy szeret kifejezetten sok szót használni, úgy általában véve szeret beszélni, a képekkel is.
KULTer.hu: Gyerekkönyv-illusztráció mellett képzőművészettel is foglalkozol; míg a gyerekkönyvekbe készült rajzaidon erős kontrasztok, élénk színek, az alakok éles körvonalai dominálnak, addig festményeiden tompább színeket, helyenként elmosódott foltokat láthatunk, és jellemző rájuk az absztrakt látványvilág – izgalmas párbeszédbe lépnek így a különféle médiumokban megjelenő alkotások. Mennyiben térnek el a képzőművészi és illusztrátori munkamódszereid?
Hadd javítsam ki rögtön, hogy én nem egy olyan illusztrátor vagyok, aki fest, hanem egy olyan festő, aki élete egy bizonyos pontján úgy döntött, hogy elkezd illusztrációval foglalkozni. Nagyon gyakran kérdezik tőlem: mi volt az oka? Valójában volt egy pár ok, de ugyanakkor nem volt rá különösebb magyarázat.
Néha az életben pont úgy történnek a dolgok, mint abban a jelenetben, amikor Forrest Gump hirtelen abbahagyja a futást.
Velem is ez történt. Mindig is sokat dolgoztam (munkamániás vagyok), sok képet festettem életemben. Azt hiszem, csak egy új kihívásra volt szükségem, hogy próbára tegyem magam. Miután befejeztem és megvédtem a doktori disszertációmat festészetből, a festészet furcsa módon kicsúszott a fő érdeklődési körömből. Az illusztrálás elkezdett a szenvedélyemmé válni, és mintha újjászülettem volna, mintha valaki teljesen mássá váltam volna, más közönséggel, más feltételrendszerrel.
Korábban a legkülönfélébb „komoly” témák foglalkoztattak (az idő múlása, a számok misztikája, illetve az ismétlődésük, és sok más hasonló), amelyekhez a kiegyensúlyozott, erősen aszketikus kolorisztika csodálatosan illeszkedett. A gyermekeknek szóló illusztrációval más a helyzet. Itt gyakran elengedhetetlenül szükség van a színekre, sok színre. Egy-két monokróm projektet már csináltam, de Magyarországon ez az esztétika nem túl népszerű, így általában akkor dolgozom visszafogottabb palettával, amikor magamnak készítek illusztrációkat, vagy valamilyen pályázatra, nem pedig konkrét megrendelésre.
Ahol a kereskedelmi oldal is latba esik, ott számít, hogy a színes könyvek eladási esélye sokkal jobb,
így a kiadók nyilván nagyobb megelégedéssel és szimpátiával fogadják az ilyen projekteket. Nem lehet letagadni, hogy a könyvvásárlási folyamatot elsősorban a szülők irányítják. Ők azok, akik saját ízlésük és szokásaik alapján választanak. Nagy vizuális érzékenység és nyitottság kell ahhoz, hogy valaki úgy döntsön, hogy megvesz egy könyvet, amely nem túl „szép”, hiszen nem túl színes és nem túl vidám. Gyakran vásárolunk könyveket, mintha csak egy újabb játékot vennénk, pedig a könyv nem játékszer, hanem annál sokkal több.
KULTer.hu: Talán nem túl erős általánosítás, ha azt mondom, hogy a szülők nagy részére mérsékelt vizuális érzékenység, nyitottság jellemző. Mit tanácsolnál azoknak a szülőknek, akik mégis szeretnének igényesen illusztrált könyveket vásárolni gyerekeiknek, milyen szempontokra figyeljenek a válogatás során?
Nos, igen, az ízlés kérdése mindig is neuralgikus pont. Szerencsémre olyan oktatásban részesültem, amely szilárd alapokat adott ahhoz, hogy a vizuális művészetek terén meg tudjam ítélni a minőséget, de nagyjából eddig is tart a komfortzónám. Fogalmam sincs például, milyen a zenei ízlésem (remélem, nem szörnyű), és ebben hasonlítok minden szülőhöz, aki könyvvásárlással próbálja boldoggá tenni a gyermekét, de csak az alapján tud tájékozódni, amit ő maga szépnek talál. És ezzel nincs is semmi baj. Nem kell feltétlenül minden területen szakembernek lennünk,
elég, ha nyitottak vagyunk, és hagyjuk, hogy új, a megszokottól eltérő dolgok is megérintsenek minket.
Hiszen nem feltétlenül rosszak. Emellett a világ változik, és gyermekeinknek követniük kell a kor esztétikáját. Hihetetlenül örülök, hogy olyan korban élek, amikor ennyi érdekes dolog történik, többek között az illusztráció terén is. Húsz, harminc évvel ezelőtt elképzelhetetlenek lettek volna az olyan merész vagy dizájnos illusztrációk, amelyek ma már normának számítanak.
KULTer.hu: Eddig elsősorban meséket, novellákat illusztráltál. Szándékos irány-e a részedről, hogy a prózai műfajok felé orientálódsz, és elképzelhetőnek tartod-e, hogy versekhez is készíts képeket a jövőben?
Az eddigi munkáim tulajdonképpen besorolhatók mondjuk két-három kategóriába. Az azonban, hogy pont ilyen jellegű könyvek kerültek hozzám (és hangsúlyozom, a sorrend pontosan e szerinti), valószínűleg csak a véletlen műve volt. Máskor, egy másik kiadóval valószínűleg valami egészen mást illusztrálnék. És vélhetően az is nagyszerű kaland lenne. Igazán nyitott vagyok minden kihívásra, szívesen vállalom is őket. Egyébként pont
a tavalyi nyarat és őszt azzal töltöttem, hogy ötvenöt illusztrációt készítettem Ady Endre verseihez a Déri Múzeum számára
(így ezzel már válaszoltam is a kérdésedre). Ez a könyv – amelynek címén sokáig töprengtünk a férjemmel, és végül az 55 x Ady mellett kötöttünk ki – egyelőre nem jelent meg. A pandémia lelassította az egész kiadási folyamatot, de nagyon remélem, hogy ősszel megjelenik. Idén őszre-télre pedig egy újabb hasonló jellegű (költészethez kapcsolódó) projektet tervezünk egy másik kiadóval.
KULTer.hu: Mikor jó egy illusztráció?
Véleményem szerint egy illusztráció akkor jó, ha inspiráló. Amikor olyan vizuális nyelvet használ, amely nemcsak eredeti és feltáró jellegű, hanem lehetővé teszi a fiatal olvasó számára, hogy megalkossa saját „történetét”. Ugyanakkor
rendelkeznie kell mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyekkel bármely más műalkotásnak is,
azaz jó kompozícióval, érdekes vizuális eszközökkel, emellett saját, egyedi képi nyelvezettel. Nyilvánvaló, hogy ez a fajta illusztráció viszonylag új dolog, hiszen csak a huszadik század hozta felszínre ezt a megközelítést. Ebben a helyzetben talán érthető, hogy számos műkritikus vagy elméleti szakember bizalmatlan vele szemben, de kizárólag az iparművészet (alkalmazott művészet) egyik ágaként kezelni nagy félreértésnek (és egyben félrevezetőnek is) tűnik számomra, hiszen az illusztráció már régen kinőtte ezt a fajta keretet, és rendkívül közel került a képzőművészet kategóriájához.
A borítóképen Grela Alexandra A vakok és az elefánt – hindu mese című papírszínházának reprodukciója látható (Csimota Könyvkiadó, Budapest, 2020).
