A Booker-díjat is magánénak tudó, japán származású, angolul megszólaló író nyolcadik regénye tovább bővíti témáinak tárházát. Elsősorban azt vizsgálja, hogy mit jelent „nem egészen embernek lenni”. A Falcsik Mari által fordított kötetben egy android szemével kutatja a szerelem és az emberi hűség természetét.
A robotika fejlődése exponenciális, három alaptörvénye óta már állampolgárságot is adtak mesterséges intelligenciának. Az M.I. térnyerésének rengeteg előzménye volt – érdekes, hogy elsősorban az ezredfordulón. A félelem, hogy a robotok átveszik az emberek felett az irányítást, olykor kevésbé burkoltan a Klara és a Napban is megjelenik: „Előbb a munkát veszik el tőlünk. Aztán már a színházban is a helyeket?” (295.)
A regény robot főhőse, Klara egy teremtett RB (azaz robotbarát), mégpedig B2-es típusú M.I. A legyártott, igény szerint kreált robotbarátok életszerű megjelenésük ellenére mechanikus társak a gyermekek számára: testvérek, játszótársak és ápolók szerepeinek ötvözetét töltik be. Vannak közöttük lányok (Rosa, Klara, Kiku) és fiúk (Rex, Sung Yi). Mindannyian utánozzák az embereket, így tanulnak és fejlődnek. A Nap fénye erősíti őket, kijelenthetjük, hogy a fényáteresztő képességük, ezáltal a napfényenergiával való töltöttségük a túlélésük kulcsa. (Illetve az, hogy mennyire képesek az emberi tulajdonságokat leképezni.) Klara folyamatosan figyeli a Napot, amelynek túlzottan is nagy jelentőséget tulajdonít.
Mintha a Nap lenne a teremtő Isten. Olyan gyógyító erővel bír, amely minden ember által teremtett, földi létezőt képes megmenteni.
Az RB-k arra vannak programozva, hogy figyeljék, kövessék a Napot, és a segítségével töltődjenek. Minden RB, amit a Vezető kínál a kirakatban, arra törekszik, hogy a lehető legjobb formáját mutassa a potenciális vásárlóknak. Az emberek pedig elhitetik magukkal, hogy egy RB tökéletes választás, hiszen képes serkenteni egy serdülőben a lelkiismeretet és a szorgalmat. Akinek nincs RB-je, az frusztrált és magányos. A B2 és B3 modellek között állandó a versengés (a B3-as már korlátozott szaglási képességgel is bír, ami jól jön, ha például tűz adódna). A régebbi RB-modellek tartanak az új generációtól (amely emberekre is jellemző vonás), a kirakatban pedig attól félnek, hogy olyan gyermek mellé kerülnek társnak, aki végül megveti őket.
Vajon reális elvárás a robotok felé az emóció tapasztalata,
illetve megfeleltethető-e az emberi érzelemmel például az általuk érzékelt félelem?
A regény olvasása közben folyamatosan felvetődnek kérdések: meddig terjed egy RB kinetikus-kibernetikus hatóköre, van-e szellemi szabadsága, van-e lelke? A harag, düh, gyűlölet fogalmakként igen, de érzésként ismeretlenek egy robot számára. Megtanulhatják, hogy a boldogság néha fájdalommal jár, például ha hosszú ideig nem találkozunk valakivel.
Klara igen magas szintű M.I. Ugyan B2-es modell, de senki sem múlja felül empátiában.
A kötet végig lebegteti az érzésre való képesség meglétét.
Úgy tűnik, tudja, mit jelent a kézszorítás, a szégyen, a barátság, a hiány, és képes észrevenni, hogy néhány RB-fiú elszigetelődik a kirakatban. Szintúgy érzékeli a csípős szelet, tudja, mi a tehetség, felismeri, mikor kell hallgatni, védi a magánszférát, differenciál a parancsok között, kiválasztja a gyermek számára a legelőnyösebb opciókat. Detektálja az apró „emberi” örömöket, mint a napfelkelte vagy a szél simogatása. Vannak azonban az emberek számára is nehezen értelmezhető jelenségek, amelyek nagy kihívást jelentenek egy M.I.-nek: ezek a kegyes hazugság, az elhallgatás, különféle gesztusok és a megbocsátás szabályai. Vajon miért kerül elő több negatív fogalom? Ishiguro ösztönösen függőben hagyja ezt a kérdést, de nyilvánvalóan jelzi, hogy az emberiség istenszerepbe helyezkedése veszélyes önmanipuláció, az illúziókergetés mesterfoka.
Klara sokféle érzést képes felismerni, rendkívül tanulékony.
Noha a vásárló választja az RB-t, és nem fordítva, amikor megérkezik Josie, Klara későbbi tulajdonosa, mégis a gyermek kérdezi meg a robotot, hogy van-e kedve hozzájuk csatlakozni. A gyermek kérdése értelmezhetetlen a kapitalista robotpiacon, de nem az M.I.-ra is kiterjedő liberális futurizmusban. Talán ezért is sejlik fel Klarában a kirakatok és a viselkedés közötti analógia, hiszen az emberek is a legjobb benyomás elérésére törekednek, legalábbis kezdetben.
A központi történetszál kétségtelenül Josie, a beteg kislány szerepeltetése. Titka csak a negyedik részben derül ki, a kötet kétharmadánál: az Anya (akit Klara hív így, egyébként Chrissie) azzal a ténnyel szembesül, hogy a saját gyermekeinek életpotenciál-növelése érdekében elkövetett genetikai módosítások következtében rosszra fordulnak a dolgok. Josie nővére, Sal már belehalt a kísérletezésbe, félő, hogy Josie is erre a sorsra jut. Noha Chrissie kitartóan kapaszkodik a lánya köré teremtett tökéletes világképbe, ez csak önámítás, időhúzás – mindössze a torzult mátrixvilág maradt neki.
Klara rádöbben, hogy az emberek mindig azt hazudják maguknak és másoknak, hogy minden rendben lesz.
Egyedülálló felismerési képessége áttörés lehet a genetikusan kódolható algoritmusok fejlesztésében.
Amikor kiderül, hogy Klara valódi feladata nem a társalkodónő szerep, hanem Josie modorának, hangjának, lényének, vágyainak, döntésmechanizmusának elsajátítása, eszünkbe juthat a lehetőség, amelyet Robert Longo kódolt a Johnny Mnemonic – A jövő szökevénye című cyberpunk akcióthrillerben, még 1995-ben. Ha a lány meghal, Klara mesterséges pszichéje átkerül egy alkotott testbe, vagyis lehetségessé válik a „memóriaörökítés”.
Emberi memóriát eltárolni és örökíteni mindenképpen izgalmas gondolat,
amely a Web 3.0-ás korszak felhőtechnológiájában máris gyermekcipőjét próbálgatja. Talán majd egyszer úgy töltünk le emlékeket ebből a felhőből, mint ahogyan Josie oblongon (egy tablethez hasonló készüléken) tanul a távoktatásban. Ez kellően aktuális aspektusa a regénynek.
A kislány olykor találkozik apjával, Paullal, aki „állatkám”-nak szólítja Josie-t. Mintha a robotizált világ mellett egyfajta embertelenítő tendencia működne. Már korábban is mindent átitatott a gépesítés miatti nyomasztó hangulat. Még az M.I. számára is érzékelhető a világ lassú pusztulásának előképe. Minden képkockában akad egy-egy pixelhiba, az összkép nehezen áll össze.
Az RB feladata tehát, hogy végigjárja azokat a „kamrákat” Josie szívében, amelyek a személyiségjegyeit adják. Fokozatosan megértjük, hogy Klara nem Sal helyettesítője Josie számára, hanem a Josie elvesztése elleni biztosíték. Chrissie gyermeke halálától tartva kéri fel a Capaldi nevű tudóst Josie mesterséges változatának kidolgozására. Korábban már tettek kísérletet Sal megalkotására, de az csak egy „gyászbaba” volt, az új Josie egy tökéletes kibernetikus organizmus lesz, akit talán még szeretni is lehet. A kislánynak Klara szerint van lehetősége a túlélésre és a felépülésre. Az orvosa, dr. Ryan is folyamatosan azon dolgozik, hogy a „lázadó” génállományt kordában tartsa.
A leghatásosabb gyógyulási lehetőséget Rick jelenti, aki a szomszéd farmon lakik. A fiú nem kapott mesterséges génszerkesztést, nem „emelt gyerek”, de nagyon tehetséges, ezért liberális felsőoktatást keres. Ez lehetne az Atlas Brookings. Az anyja, Helen meg is tesz mindent, hogy bejuttassa oda. Rick azonban maga akar boldogulni, nem fogad el külső segítséget. Tehetségét robotmadarak készítésével mutatja meg, amelyekkel olykor Josie-t is szórakoztatja. Olyan kibervilágot teremt ezzel, amely alternatív valóságba visz. A kislánnyal sokszor játszanak buborék-játékot, amely afféle Rorschach-teszt, közös képregényrajzolás. Josie hegyes grafittal rajzol karikatúrákat, Rick pedig gondolatbuborékokba ír nekik párbeszédeket az eszeveszett, őrjöngő felnőttekről és a magányos, beteg gyerekekről.
Ezek a vázlatok hamarosan szimbolikus jelentőségűvé válnak, a művészet erejét mutatják be az el nem mondható kifejezésére.
Azonban ahogy Josie betegsége előrehalad, úgy a buborék-képzetek egyre szomorúbbá válnak. Egyre vontatottabb, nehezebb tartalommal megtölteni a képeket.
A regény a szerelem két különböző típusa közötti súrlódást viszi színre: ezek az önző, túlzottan védő és szorongó, valamint a nagylelkű, nyitott és jóindulatú. Azonban a gyermeki szerelem tipikus sajátja, hogy nem tarthatunk meg mindent abból, amit kiskorunkban mondtunk. Josie felgyógyulása és Rick önállóan is erős életigenlése távolra viszik őket egymástól. Kétségtelen, hogy a fiúnak óriási szerepe van abban, hogy Josie megismerje valódi lehetőségeit, önmagát és viszonyát az új világrendhez. A drámai éppen az, hogy amint felnőnek, közelednének egymáshoz elvárásaik, de a kiteljesedett szerelmet már nem élik meg.
A füst központi motívum a regény egészében.
Klara gyakran látja a Bevonógépet (valamiféle füstokádó gépszörny lehet), amely eltakarja füstjével a Napot. Vélhetően a masina súlyosan szennyezi a levegőt, ez is okozhatja Josie betegségét. A címszereplő robot elhatározza, hogy az áramkörei között keringő, értékes PEG-9-es oldattal tönkreteszi a szerkezetet. Megtapasztalja tehát az önfeláldozás fogalmát. Noha nem emiatt, de valóban bekövetkezik a megérdemelt lassú kihunyása. Az elhagyatottság érzése talán azért nem hatalmasodik el rajta, mert egy szerető gyermeklélek mellett töltötte be hivatását, funkcióját – a rendszeres Nap-fohász elérte célját.
A Klara és a Nap hat nagyobb részből áll, amely szerkezet biblikus keretben, az ember megalkotásáig tartó teremtéstörténet alapján is elgondolható. A mindenek forrása pedig a Nap, amely sokszor előfordul a történetvezetésben: résekbe férkőzik, árnyakat karcol, redőnyön át is betűz, tükrön kalandozik, fénycsíkban éget. A fény mindig segít, beragyogja Josie szobáját, végül meggyógyítja a beteg kislányt. Klara imádkozik a Naphoz, Josie megmentését kéri, és meg is kapja. A Nap lehet haragvó és előzékeny, jóságos és büntető, akárcsak Isten. Tökéletes szinkronitást mutat e téren a japán Amateraszuval, aki Napistennő, a sinto vallás főistene, a legfőbb teremtő erő. A kör bezárul: Isten teremti a Napot, a Nap élteti a Földet és az embert, az ember megteremti Klarát, Klara élteti a Napot, a Nap lesz Isten. Abban a pillanatban azonban, ahogy az ember Istent játszik, megszűnik a teremtés logikus iránya, és felborul a világrend, valami egészen más veszi át az irányítást, amelyet már mások is megírtak.
Kazuo Ishiguro: Klara és a Nap, Budapest, Helikon, 2021.
A borítófotó forrása a Wikimédia.
