ezért fáj
fogta magát és átrohant a zebrán
nagykarimájú kalapjában és
vörös ballonkabátjában
amiket még a nyár
adott neki hogy tetszhessen
a kávé-csókos szájával
a hullámvasút-vonásaival
egyetemben meg persze
a vonat se késhetett – neki
nem illik csalódást okozni
mert ha nem dörgöl az
orrod alá megőrjítő „semmi”-ket
nem rajzol a kézfejedre
piros-pozsgás skicceket
és nem nyúlkál a lyukadhoz
ott tél van hideg meg virgács
a szánkó széttörik és domb sincs már
ezért fáj hogy mikor
átrohant a zebrán én a túlsó
parton odafagytam
taxidermia
az előtted kiforduló autó
ablakából kapja el a huzat.
pattog, levert, parázslik.
ferdeszájú fejet nyom
a betonra.
tovább hajtasz. remélni tudod, hogy
utolsó pislantásait kihasználva
átkúszik az útmenti napraforgóföldekhez,
hogy egy zöldebb mennyországba kerüljön.
azon kattogsz, hogy lehet
egy ritmusra kiégni egy csikkel.
magadban kizárólag
kátrány és tömő anyag,
pózba öntött szenvedés.
az út szélén maradékod körvonala.
szarvasok díszpéldányaként keresi
a kitáblázatlan útszakaszt, hogy
minden belsőszerve egyszerre
kaphasson nyilvánosságot.
mert az agancsok megmaradnak,
a totálkár pedig szintén fenntartja
az emlékezetet. a tetőpontra várva,
legalább a repülés perverz bája is
szabaddá tehet.
nem figyeled a számot a kijelzőn.
nem követed a sávodat.
nem tartod a távot.
az angyalszárnyú szarvasok
elrugaszkodása
sem hat meg.
ha nem szánt húznak,
senkit.
Borítókép: Wikimedia