Ted Bundy szeme fénye
Ő tanított biciklizni, rögtön a felnőttbicajon.
Először fékezni, aztán suhanni, semmi cicó.
Nem volt ott könyökvédő, sem sisak,
csak a nyaka, hogy belecsimpaszkodjak
netán röptömben. És a szavai:
bravó, de büszke vagyok, jól van.
Az összes rajzomat neki adtam, hogy
kiállítást rendezzen. Nem a hűtőre
tette őket, hanem a fürdőszobaszekrény
belső falára: ott sorakoztak hőseim,
ecetet és hamut nyeldeső gladiátorok,
Lajka kutya, amint elrugaszkodik a Földtől,
árva cápák, akik élesítik a fogukat.
Ő volt az egyetlen, akit bemutattam
képzeletbeli barátomnak, Rébusznak,
a falánk aranyhalnak, aki
mindennap a szülinapját ünnepelte.
Jól kijöttek egymással, két csibész,
aki kikacsint a közönségre.
Mikor anya nem volt otthon, az ágyon
bújócskáztunk. Huncut nagyvadak szabadon.
Emlékszem az izzadt homlokomra,
a csiklandozásra, a versenyekre:
ki tud hamarabb kibújni a pizsamából,
aztán belesüppedni a fáradt lepedőbe.
Anya nem tudott róla, titkoltam
mindent. Korábban bármit megosztottam vele,
rég volt. Csupa olyasmi, amit bárki tudhat.
Apu bezzeg nem volt bárkié, még anyáé sem.
Valóságos volt, kézzelfogható,
igazi apa.
Mégis szem elől veszítettem. A hírekből
ismered a nevét: Ted Bundy.
Az én nevemet nem tudod, nem ám
valami Molly vagy Dolly. Az övé voltam,
most pedig persona non data,
azt jelenti, adatok nélküli személy,
védelem alatt.
Úgy dobott fel magasra, mint egy labdát.
Ahogy lenéztem, láttam cseresznyesovány arcom
anya megnyúlt arcában, milyen szép volt,
semmi bűntudat. Apa nagyra értékelt,
de nem úgy, mint mikor a kopasztott
csirkének megmondják az árát.
Szent voltam neki. Csupa élet.
Borítófotó: Wikimedia
