Még 2020. augusztus 8-án mutatta be a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház Ruszt József Stúdiószínháza a lengyel drámaírónő, Elżbieta Chowaniec Gardénia című darabját, mely Pászt Patrícia fordításában először a 2010-es Fiatal lengyel dráma című kötetben került az olvasók kezébe. Habár már a premier óta eltelt időszak alatt is rengeteg sérelmet, bántást lehetett megbocsátani, feldolgozni, elfeledni az életünkben, ez csupán fokozódhat, különösen, ha – a dráma szereplőihez hasonlóan – négy generációnyi kondenzált idő adatik meg nekünk.
A gardénia egy távol-keleti virág, melyről hírlik, hogy magról történő szaporítása igen nehéz, és összességében elég kényes növény, nem szíveli a hanyagolást.
E lengyel drámában a szirmok az 1930-as évektől egészen napjainkig hullanak,
a színen római számmal jelölt karakterek (Nő I, Nő II, Nő III és Nő IV) táncát kísérik a háttérből a 20. század nagyobb lengyel történései. A családi mintázatot megtörni képtelen szereplőket figyelve pedig mindvégig azon gondolkodhat a néző, hogy ezek a nők vajon a körülmények áldozatai-e, vagy az egymás iránt érzett (nem-)szeretetbe törődtek-e bele vigasztalhatatlanul.
A szín két oldalán, a minitribünt idéző nézőtérről kiváló a rálátás a stilizált, huszadik századi konyhára, étkezőre. A jobb és bal oldalt belakó szekrényeken alumíniumdobozok és piros almák hada fogadja a térbe lépő négy színésznőt, akik Karády-kvartettként tűnnek elő. Monológjaikat és interakcióikat a későbbiekben is meg-megszakító Karády-dalok szövegeiből felsejlő füstös, vágyakkal és csalódásokkal terhes nagyvárosi levegő már a Gardénia első másodperceit meghatározza.
„Hiába menekülsz, hiába futsz, a sorsod elől futni úgyse tudsz. Mert sorsunk nekünk, vagy végzetünk, hogy egymásért szenvedünk.”
Ennek értelmében a négy névtelen generáció tagjainak egyszerre minden vágya és örök nemezise a másikról való leválás, az anyai (ellen)példa hátrahagyása. A viszonyrendszerek tehát ambivalensek, melyet remekül leképez az, hogy mindegyik nő szabásában különböző, de egységesen fekete ruhában gyászolja a maga önállósodási kísérletét.
Nő I (a szőke parókás, alkoholista dívaként egészen magával ragadó Csombor Teréz) tépi le az első szirmokat gardéniánkról. Történetében a tragikumot frivol, naivnak tűnő személyisége leplezi. Perceken belül
elárulja, hogy férje politikai-katonai pályáját segítendő lett belőle prostituált,
később természetesen leánya arcába vágja, hogy Nő II apjának kiléte enyhén szólva kétséges. Az első „bűnbeesett” nő, vagyis a dédnagymama bundája egyébként mindig a szeretett (vagy szeretni akart) férfit szimbolizálja.
A Csapó Virág által alakított, rigorózus és törhetetlennek tűnő Nő II szenvedélybeteg édesanyjának, Nő I-nek a negatívja. A színésznő aszketikus zárkózottsággal, ridegen, kezét nem sajnálva, feladatába belefeszülve hámozza még az „előző generáció által” az asztalra készített almákat is. Virágszirmok helyett tehát vöröslő almahéjak hullanak,
a modern kor Évája pedig sosem volt lakója a lengyel idillnek,
habár monologizálása idején épp generációs süteménysütési projekt foglalja le. Az egyik munkamozzanat befejeztével rögtön reszelőt vesz elő, mellyel úgy esik neki az immáron lecsupaszított almáknak, mintha akkurátus munkájával egy újabb világháború kitörését kellene megakadályoznia. Mozdulatai gyorsulásával válik maga is egyre készségesebb mesélővé, itt-ott elnézést kérve kis káromkodásaiért. Nő II anyja kilengéseinek és apja hiányának köszönheti saját instabil gyerekkorát, félresikerült házasságáért és „nyomorék” lányáért viszont „öngondoskodása” a felelős.
Tökéletesen kettészeli az előadást és a négy karakter ábrázolását, ahogy Nő III (Hajdú Melinda) színre lépésekor kiderül, mennyire hajlamosak ők a túlszeretésből adódó utálatra. Az egymás édesanyjának (és így tulajdonképpen a másik lányának) szidása az előadás kulcspontjain tettlegességig fajul, melyet a négy színésznő élethű intenzitással „kivitelez” a színen. Nő III eleinte lisztet dobál, szórakozni akar, bulizni, élvezni az életet, és nem hallgatni végre, hogy ő nyomorék, beteg, hogy csak kicsit sántít, hogy egyáltalán semmi nem látszik rajta, de mégis, minden miatta siklott félre édesanyja életében.
Hajdú Melinda alakítása kívánja meg talán a legnagyobb szélsőségességet a négy színésznőé közül,
ő az egyetlen, aki képes egyszer kíváncsi, betegágyba nyomott gyermekként, majd szertelen tizenévesként, később pedig szenvedélybeteg, enyhe bipolaritást mutató anyaként és feleségként jelen lenni és brillírozni. A színésznő sokszínűsége kifejezetten hátborzongató, és lehetetlen eldönteni, a Gardénia szereplői közül ki hogyan is érez Nő III iránt. Szeretik, majd nem szeretik, a szirmok meg csak hullanak.
Támadi Anita mint egyetemi hallgató lép színre a felmenőinél sokkalta csendesebb Nő IV megformálójaként. Mosolygós, puhán kislányos, szende alaknak tűnik, aki a többi nő addigi kitöréseire traumatizált csendjeivel és fejére kulcsolt karjaival válaszol. A negyedik generációnak a felszínen rendezettséget és célorientáltságot mutató lányában ott forrong anyáinak minden emberi frusztrációja és megkeseredett ábrándja.
Gyermekként – alkoholista szüleit szégyellve – inkább nem barátkozott senkivel,
nehogy át kelljen hívnia valakit az addigra egyébként kellemes almaillatot árasztó lakásba. Krakkót elhagyva Varsóban telepszik le, s az ő történetére el is készül az előbbiekben sütőbe helyezett lepény, hiszen anyját és nagyanyját várja vendégségbe. A dédnagymama ekkorra már nincs az élők sorában, bár ez Nő I folyamatos jelenlétéből adódóan sokáig nem válik egyértelművé. Csombor Teréz egy idő után szinte legyeskedik a trió körül, rájátszik a föntről figyelő ős szerepére, komikus dzsinnként próbálja igazgatni dédunokája életét, persze hasztalan.
Nő IV-nek egyébként mind a lakhatása, mind pedig az egzisztenciája kétes,
legalábbis anyái szemében, és ez a mindenek fölött álló helytelenítés fogja a végső konfliktusban teljesen elfonnyasztani az addigra szirmavesztett gardéniát.
A nők kapcsolódáshoz, illetve az önállósághoz való viszonyát példázandó érdekes megfigyelni, hogy a színen lévő négy alak közül melyik milyen ritmusban hullik a mélybe. A dédanyát a háború nehézségei önmagukban még nem temetnék maguk alá, ám állandó hiányérzetében csupán az alkoholban lel társra.
Kislányát falura adja, idegenekhez, így nevelve belőle a kezdetektől elutasító, rideg, bízni képtelen felnőttet.
Az ő gyermekéből, Nő III-ból nagyanyja, Nő I szeleburdibb, kevésbé elegáns variánsa lesz, aki piti ügyeitől sírva, csúfondárosan röhög az arcunkba. Kortársunk, Nő IV, szintén a nagyanyjára üt, személyiségük azonban erőteljesen disszonáns, a fiatal lány megérteni akar és megértésre vágyik. Markó Róbert rendezésében érzékeny, értő és szenvedélyes Gardéniát tár elénk a kecskeméti társulat, amelynek a vége nyitott: nem lehetünk biztosak abban, hogy Nő IV-nek sikerült megtörnie a családi átkot.
Elżbieta Chowaniec: Gardénia. Rendezte: Markó Róbert. Fordította: Pászt Patrícia. Játsszák: Csombor Teréz, Csapó Virág, Hajdú Melinda, Támadi Anita e.h. Ruszt József Stúdiószínház, Kecskemét, 2021. június 4.
A fotókat Walter Péter készítette.
