Tolnai Ottó írásaiban számtalan alteregó, mesélő és beszélgetőtárs áll készen, hogy átvegye az amúgy is bizonytalan kontúrú elbeszélőtől a szót. Olyanra viszont talán még nem volt példa, hogy a szerzőnek el kellett volna gyászolnia valamelyikük halálát. A Szeméremékszerek című regényfolyam második kötetében most erre is sor kerül.
Ez a mesélő Cziprián, akivel az elbeszélő minden áldott nap dél körül leül kávézni. A beszélgetéseikben elhangzó csapongó sztorik halmaza a könyv, amelyet a Cziprián haláláról és temetéséről szóló epilógus zár. Ez a részlet a kötet igazi remeklése.
A megelőző oldalak nem nyújtanak ilyen egyenletes teljesítményt, noha ezeket is mesterien átszövik Tolnai jellegzetes motívumai,
amit igazán csak a könyv második átlapozásakor lehet értékelni. Azt sem feledhetjük, hogy a könyv egésze milyen szépen előkészíti a regény végére időzített látomást: az elbeszélő fantáziájában a koporsó csónakká változik. A recepció közhelye, hogy Tolnai Ottótól nem egy könyvet olvasunk, hanem magát Tolnai Ottót olvassuk. Ennek a fajta írói stratégiának meg lehet az a hátránya, hogy egy-egy köteten belül nem tudja minden motívum kitermelni magának azt a szemantikai mélységet és gazdagságot, amelyet amúgy az író szán neki, így az olvasó könnyen úgy érezheti, hogy erőfeszítései ellenére a könyv kizárja őt egy kifinomult utalásháló megértéséből. Ezzel Tolnai is tisztában van, amikor így inti saját magát regényének mottójában: „ne intimpistáskodjak magammal”. (5.) Nincs mit tenni, olvassunk Tolnait, és ne (csupán) a kötetegységekben keressük az életmű csúcsait, hanem tanuljuk meg használni a szöveguniverzum belső átjáróit is.
A Szeméremékszerek-sorozat első kötete előrelendítette az életművet a továbbépítkezés irányába, ez a második viszont inkább a meghódított tér belakásáról szól. Az előzőekben Tolnai Ottó alteregója útra kelt a határmenti Palicson, hogy egészségügyi okokból szerezzen magának két steril poharat. A történet idején már javában tartott a máig meghatározó menekültkrízis, és amikor az elbeszélő a szövegdrót határkerítés közelébe tévedt, őt is határsértőnek nézték, őrszobára, majd zárt osztályra került. Mindez persze csupán keret volt a szabad asszociációk által elindított kisepikai szövegegységekhez és az ezektől nehezen megkülönböztethető művészettörténeti fejtegetésekhez.
A mostani kötet epikus háttere jóval statikusabb:
akárcsak Krúdynál, itt is kocsmai-kávéházi alakok, köztük az immár szabadlábra helyezett elbeszélő mesélnek mindenről, ami csak az eszükbe jut.
Itt kell szót ejteni a két prózakötet furcsa és zavarbaejtő jellegzetességéről: miközben végig jelen vannak bennük olyan politikailag és etikailag érzékeny témák, mint Jugoszlávia szétesése, a posztszocialista országokban burjánzó korrupció és a közéleti cinizmustól nem független társadalmi lecsúszás, elnéptelenedés és értékválság vagy a már emlegetett menekültkrízis, ezekről Tolnai nem azoknak a kódoknak a segítségével beszél, amelyeket a történelmi traumák emlékezetére vagy a szociális kérdésekre újabban érzékennyé vált, bizonyos ügyeket akár képviseleti módon is felkaroló irodalmunk használ. Nem tudom ugyan, mi az a „nyomorpornó”, amit kritikusok és irodalmárok időnként gunyorosan emlegetnek, és nem tudom, hogy látott-e már valaki ilyet, de ha van is, Tolnai könyve biztosan nem az.
Tolnai ideológiák mentén történő olvasását ellehetetlenítik a vidéki remeteség
és a személyes monomániák szemszögéből felvillantott kultúramorzsák, a kedélyesen előadott, széttartó anekdoták és a politikai prüdériára teljesen érzéketlen gesztusuk: például az, hogy otthonában több Tito-mellszobrot is tart, márpedig mérget vehetünk rá, hogy nem ám csakúgy „irodalmilag”, hanem ténylegesen is. Jó szándékú, de felszínes olvasatban is úgy tűnhet, hogy Tolnai távolságot tart a politikumtól, arról nem is beszélve, hogy nem is olyan régen ezt az állítólagos apolitikusságot a napisajtó Tolnai javára és egy másik kiváló pályatárs rovására írta, egyébként rendkívül ízetlen összefüggésben.
A zavar egyik oka az lehet, hogy Tolnai a politikum és az esztétikum jelenségeit sajátos egységben látja.
Szép példája ennek az a jelenet, amelyben arról képzeleg a költő, hogy annyi hadvezér és uralkodó után Palics híres DJ-jének is járna lovasszobor, hiszen ő is lovas volt, lemezlovas. Ha Walter Benjamin szerint a fasizmus a politikum esztétikaivá válása, és ennek ellenszere az esztétikum politikaivá tétele, akkor Tolnai „lemezlovas-szobra” az utóbbi opció humoros megtestesülése, amiben persze sok keserű lemondás is van.
Az első Szeméremékszerek-könyvben éppen ott lehetett érezni elmozdulást a Tolnai-szövegvilág addigi kereteihez képest, hogy az elbeszélő hangsúlyosan politikai térbe került. Nem elsősorban bizonyos tematikai elemek megléte miatt, hanem amiatt a sokkszerű találkozás miatt, amelyben az elbeszélő szembesült a magát normalitásnak nevező renddel. A határkerítés, a börtön, az elmegyógyintézet liminális világában Tolnai őrült beszédként olvasható költészete a költészeten kívülivel ütközött.
Most, az új kötetben az elbeszélő látszólag visszakerült a parttalanul csapongó beszédet megtűrő világba –
ennek tere lenne a kávéház –, noha természetesen itt is jelen vannak a nyelvi burjánzást megregulázni kívánó normatív erők, elsősorban a műfaji szabályok betartására figyelmeztető Regény Misu nevű alteregó személyében, de hasonló funkciója van Czipriánnak is. Az epilógust megelőző törzsszöveget viszont a szerb-magyar határra igyekvő menekültek említése foglalja keretbe a regény elején és végén, sőt a bezártság traumája után kiszabadulva a tér otthonossá tétele, újrarendezése is hangsúlyos téma marad. A könyv egyik legszebb bekezdése erről szól. Az elbeszélő kertjében vagyunk, ahol a felesége tereget: „Ahol Jutka teregetőkötele kifeszül, ott már mi tulajdonképpen otthon vagyunk…” (75.)
A tér akkor válik otthonná, ha lehatároljuk, ezek a határok azonban mozgathatók és mások számára is átjárhatók.
Azonban ahogy a mesélés leszabályozása iránti igény, úgy a beszéd megzabolázásának lehetetlensége is a regénybe íródik. A burjánzó történetszálak, az egymással groteszk ellentmondásban álló képzetek karneváli sokfélesége Tolnai sajátos esztétikai preferenciáiból fakad, ám ezek is szoros egységet alkotnak a politikummal, és nem lehet őket higiénikusan elkülöníteni utóbbitól – amennyiben politikum alatt emberek, dolgok és terek egymástól való elválasztásának, a határok kijelölésének hatalmi praxisait értjük. „Ha az ember megeszi a te meséidet, először is kitörik a foga, mert nem tudni, mikor harap vattacukorba, mikor malomkőbe” – figyelmezteti az elbeszélőt Cziprián. (133.) Itt Tolnainak egy alapvető törekvése kerülhet szóba:
kultúránk számos okból dematerializálódik,
legyen az a technológiai és mediális változás, a digitalizáció, vagy ami Tolnait valóban foglalkoztatja, az elidegenedéstől mentes kétkezi alkotómunka visszaszorulása; ezért a költészetnek és művészetnek vissza kell hoznia életünkbe a világ húsával való érintkezést. Innen Tolnai világában a puha, meleg, finom taktilis érzetek, izgalmas és szabálytalan, a tervszerű ipari termelés számára nem kiszámítható textúrák jelenléte. Csakhogy a világ anyagi szövetébe beleeszik magukat az éles, a durva, a testünket felsebző és felhorzsoló minőségek is, a tápláló vagy esztétikai élvezetet okozó anyagok pedig a talmival keverednek.
Ezért zseniális, ahogyan a szerző több ízben is a hamisított fűszerpaprikáról értekezik,
amely a krétapor vagy a mindig pozitív felhanggal emlegetett nullásliszt után Tolnai új „semmis” motívumává válik. (Magyarországon is a 90-es évek egyik nagy botránya volt a piros festékkel színezett, ezért ólomtartalmú liszt, amelyet őrölt édespaprikaként árultak). A korrupció problémája, amelyről Tolnai sokszor beszél a posztszocialista állapot összefüggésében, így lesz nemcsak politikai-morális értelemben, hanem esztétikai síkon is releváns kérdés a könyv lapjain.
Ha két férfi leül kávézni, hogyisne politizálnának? „Olykor én is félek, hogy valamin összezördülünk. De 20 éve, amióta rendszeresen, ahogyan T. Olivér mondja, folyamatosan kávézunk, eddig egyszer sem emelkedett fel bennünk a pumpa, pedig hát egyszer tévedésből oda találtam adni neki Kassák Egy ember élete, valamint Sinkó Ervin Egy regény regénye című emlékiratát, ő meg nekem egy videót, amelyen azt mutatták be, hogyan építhetsz az udvarodban magadnak jurtát…” (21.) Mi ez, ha nem az elbeszélő és Cziprián ellentétes világnézetének jelzésszintű, de félreérthetetlen exponálása? Ám többet erről nem esik szó, ez a bal- és jobboldali kulturális markerekben kifejezett ellentét a beszélgetések során feloldódik univerzálissá emelt lokalitásokban, azaz mindkettőjüknek fontos, helyi kötődésű emlékekben.
Említettem már, hogy bár ezúttal az elbeszélő nem keveredik határmenti kalandokba, a „migránsok” jelenléte most is hátteret ad a szabad asszociációk mentén építkező történeteknek. Nem különösebben szeretem a migráns szót. Semlegesnek akar látszani, pedig valójában arra találták ki, hogy elpalástolják vele a nyilvánvalót: az, akit ezzel a szóval jelölnek, az életéért fut, és nemzetközi egyezmények értelmében segítségre jogosult.
Tolnainak azonban pontosan erre a szinte természetfilmbe illő szóra van szüksége,
hogy újradefiniálja a részvét és a szolidaritás alapképletét. Nem akar hatásvadász részletekkel sokkolni, csupán – összhangban egész poétikai-esztétikai programjával – felmutatja, hogy mozgolódásuknak magától értetődő helye van a létezésben. Mi meglepő is volna vándorlásukban az egykor tucatnyi nemzetiséget számláló Vajdaság határvidékén? Érdemes hozzáolvasni a Szeméremékszerekhez Tolnai remek novelláját: S azt súgja, sün (Jelenkor, 2018/10). A címben szereplő állatka kedves vendég az elbeszélő kertjében, kutyái szempontjából viszont kellemetlen betolakodó; megóvásuk érdekében ezért a narrátor rendszeresen áthajigálja őket a kerítés túloldalára. Ezzel viszont tüskés bombákká változtatja őket, amelyek megszúrhatják az arra járókat. A drótkerítések szabdalta csatatér, a lövészárok poszttraumás képzetei nyilván nem véletlenül jönnek elő a kisprózában, ám itt nem részletezendő motívumhálója összetettebb annál, mint hogy tanmeseként olvassuk.
Ha akarjuk, mégis hozzáférhetünk Tolnai szövegeiben egyfajta allegorikusan kódolt „biopolitikai” hitvalláshoz.
A nemzedékek, etnikumok és életközösségek dinamikus változása, váltakozása egyfajta organikus világszemlélet részeként jelenik meg a Szeméremékszerekben. Még a könyv elején értekezik a szerző arról, ahogy Palics vidékén a vaddohány elfoglalja az árvalányhaj helyét: „a növényvilágban is ugyanaz játszódik le itt, a szemünk előtt, a határzónában […], mint az emberek világában”. (8.) Számba venni is lehetetlen, micsoda jövés-menés zajlik Tolnai megértő tekintete előtt regionális és globális szinten, országok és tartományok határain, óceánok partjai között. Szó sincs viszont arról, hogy sorsok és identitások nivellálódnának ebben a nyugvópontot soha nem érő folyamatban. Tolnai mást sem csinál, mint megragad egy-egy másnak talán fel sem tűnő identitást – főleg ha az feledésre ítélt és sérülékeny – felmutatja, felmagasztalja és személyes összefüggésrendszerbe helyezi. Cziprián ősmagyarkodik, de tudjuk róla, hogy olasz, és ha netán valaki ereiben bunyevác vér folyik, az Tolnainál a feledéstől megmenteni való tények katalógusába kerül.
És itt érkeztünk meg a kisebbségi lét utánozhatatlanul egyedi, Tolnai-féle értelmezéséhez, amely az életmű egészének köti a regényt. „Hogy lehet az, hogy minden palicsi festő nagy festő?” (66.) A palicsi nagyság megértése: ez a célja Tolnai állandó szellemi erőfeszítésének, az összefüggések mániákus keresésének. A kulturális öngyarmatosítás csapdáit mégis elkerüli ez az észjárás, talán azért, mert fel sem merül benne ez a probléma: egyszerűen nincs olyan perspektíva, ahonnan nézve Picasso nagyobb festő, mint Bojan Bem, de a sértett gőg sem juthat szóhoz mondjuk amiatt, hogy Hangya Andrást kevesen ismerik mind a periférián, mind a centrumban. Tolnai világában mindenki az lehet, ami: egyszeri és megismételhetetlen, akár a halott barát, Cziprián. Egy híres szabadkaival szólva: „egyedüli példány”.
Tolnai Ottó: Szeméremékszerek 2. – Az úr pantallója. Kávézások Czipriánnal, Budapest, Jelenkor, 2021.
A borítófotót Valuska Gábor készítette.
