Pozitív csalódás a javából. Megosztó, negatívba hajló recenziók futnak be róla, de Shyamalan legújabb alkotása egy régóta tetszhalott állapotban lévő pálya mindenképpen dicséretes újjáéledése, a kifáradt rendezői életmű legjobbja a Jelek, vagyis közel két évtized óta.
Bevallottan privát szorongásait kívánta feldolgozni a svájci Pierre Oscar Levy és Frederik Peeters franciául írt képregényének (Château de sable, angol címe: Sandcastle) adaptációjával a szebb napokat is látott rendező: a családjától apák napjára kapott ún. bande dessinée-vel ugyanis szülei, valamint saját öregedésének kívánt celluloid-emléket állítani. Így
az Idő nemcsak decens szerzői kommentár, hanem az egzisztenciális félelmekkel bíbelődő rémtörténetek sorába is kiválóan illeszkedik.
Néhány idegen érkezik egy trópusi szigetre, majd rohamosan öregedni kezdenek. Pusztán egy napjuk marad a túlélésre és a rejtély megoldására, az idő pedig homokként pereg – e high concept-mérvű felütés pár évtizede Spielberg legjobb blockbustereinek díszére vált volna, de napjainkban is helyre Alkonyzóna– és Lost-premisszának bizonyul.
Homályos vágóképek, nézőt és figurákat klausztrofóbiába préselő közelik, alsó kameraállásból szemlélt, rácsodálkozást szimbolizáló beállítások, illetve felső gépállásból vett, tehetetlenséget közvetítő jelenetek váltják egymást. Már-már rikító kékben, sárgában, pirosban ragyognak a szcénák a francia-belga bande dessinée-hagyományok szerint:
Shyamalan elegánsan fordítja mozgóképnyelvre a képregénymédiumot.
Érezzük a karakterek fájdalmát, döntéseik súlyát, velük együtt ugrunk fejest a misztérium felgöngyölítésébe, így a horror és a thriller hatásmechanizmusai korántsem olcsó szemfényvesztések, hanem zsigeri, gigászi belevonódást előidéző attrakciók. Shyamalan és Mike Gioulakis operatőr nemcsak behajtják a 2003-as Hulk rajzfilmszerűen megmosolyogtató képregénypaneljei után keletkezett adósságot, jóval konzekvensebben róják le tiszteletüket a választott médium előtt, így
az Idő nem valamiféle formaalakzat-hibrid benyomását kelti, hanem ténylegesen filmnek hat.
Olykor az óceán hullámzásának szemszögét veszi fel a kamera, netán egy bomlott holttest csontjai közül néz a felvevőgép a megszeppent figurákra. Rendkívül hiteles a látványvilág, ott érezzük magunkat – gyakran belénk nyilalló fájdalommal, az elkerülhetetlen porrá hamvadás dermesztő érzésével – a világtól elzárt sziget kellős közepén.
Shyamalan ráadásul hosszú idő után a karaktereit sem maszatolja el: legalább harminc percet áldoz rájuk, a családfőt és nejét játszó Gael García Bernal és Vicky Krieps ha nem is karrierjük legjobb teljesítményével jelentkeznek, korrektül helytállnak. Vagyis az Idő távolról sem az arcpirítóan pocsék, szándéktalan vígjátékokra (unintentional comedy) hajazó Az esemény borzalmas alakításokkal tűzdelt rokondarabja, hanem élő-lélegző figurákkal benépesített misztikus thriller. Valami új a direktori filmográfián belül: önálló identitással bíró mozientitás a természetfeletti és a testhorrorok metszéspontjában.
Centrumba helyeződik a család, valamint annak megóvása, tehát a rendező nem fordít hátat az amerikai műfaji tételek egyik kardinális elemének, az Időben famíliatagok, barátok, szeretők, illetve gyermekeik és a haláltematika révén cseperedő kamaszok teszik fel az élet nagy kérdéseit. Hol bizalmatlanság üti fel köztük a fejét, máskor rettegnek, végül összezárnak, elfogadják mulandóságukat, vagy ha képesek rá, tesznek ellene.
A film e tekintetben a rohamsebességgel pergő való élet zsánerköntösbe bújtatott metaforája,
mely egyszer-kétszer átesni látszik a ló túloldalára, de a megalomániájáról, egoizmusáról hírhedt Shyamalan (gondoljunk csak menetrendszerű cameóira, melyet itt sem mulaszt el) ezúttal ismeri a mértékét. Pontosan, gazdaságosan rendez, bízik a színészeiben és a képek erejében.
Háromszög-kompozícióba foglalt, izolációt, magányos elhalálozást jelző beállításai azonban nem mindig feledtetik velünk a szokásos rendezői gyermekbetegségeket.
Dialógusírói képességei hagynak némi kívánnivalót maguk után
(„Melyik filmben játszott együtt Jack Nicholson és Marlon Brando?”), néha oda nem illő reakció fűződik egy-egy szereplőhöz. Például a tudathasadással küzdő, tébolyban rekedő orvos (a Dark Cityből ismert Rufus Sewell) leszállóága a paródia késélén táncol, de a játékidő zömében látszik, Shyamalan tiszteletben tartja halandóságról szőtt költeménye vezértémáját, így a horrorborzalmakra utaló tágra nyílt szemek, fejfájások, epilepsziás rohamok a figurák mélyítését szolgálják. Az Idő ügyesen felépített – igaz, az Örökség vagy a Relikvia nyomába nem érő – betegségmetafora: karakterei jelentős része valamilyen fizikai, esetleg mentális problémával küzd, és e testi-lelki torzulásokat egy pillanatra sem ízléstelenül vezeti elő a cselekmény. Sőt,
a legtöbb veszteségnek tényleg érezni a jelentőségét,
lépésről lépésre, remekül kicentizett suspense-pillanatokban hunynak el a karakterek, a kegyetlenségpillanatok logikusan előkészített, kibontott, majd levezetett drámai eseménysorok. Az Idő ezen kívül meglepően gyengéd húrokat is penget, kivált, amikor a halál kapujában zajló megbékélés és keserédesség hangulata lengi be a vásznat.
Nincsenek óriási túlzások, a mű többnyire a saját koordinátarendszerében mozog és bár önreflexióban nem szenved hiányt, az ennek szentelt rendezői védjegy, jelesül a végső, történetformáló csavar sem A falu nevetséges fordulatát juttatja eszünkbe. Shyamalan persze nem bír magával, az utolsó percekben jószerivel rezonőrként, egy fiktív rémmese kamerával, számítógéppel felszerelt isteneként rángatja dróton szereplőit. Ám az Idő fináléja pontosan ezt, a természetbe, tudományba avatkozó illetéktelenek cselszövéseit kritizálja, vagyis
a direktor amennyire jó manipulátor, legalább annyira képes felismerni saját, egyre laposabb csattanóinak veszélyeit is.
Új munkája nem A testrablók támadása hétköznapiságba kódolt reménytelenségét vagy A vesszőből font ember „ismeretlenek egy furcsa szigeten”-narratíváját idéző pesszimista, cronenbergi horror. Tettvágytól, a halálátoktól való megszabadulástól fűtött, karakterei aktivizálódását ígérő thriller. Shyamalan örök mestere, Spielberg modorában hisz a dolgok jóra fordulásában, de helyenként (például a sziklamászás nyers, lélegzetvisszafojtásra bíró momentumaiban) Alfred Hitchcock feszültségteremtését is üdvözli.
Az Idő diadalmas, abszolút váratlan időszakban bekövetkezett visszatérés: a Hatodik érzék és pláne A sebezhetetlen nagyságához ugyan aligha ér fel, de az akár COVID-hasonlatként is definiálható biohorror-thriller elegy jelenleg egy biztos kezű szerző portréját rajzolja. Csupán az a kérdés, hogy Shyamalan ezúttal végleg főnixmadárként éled újjá, vagy egyszeri, újabb karrierbuktatókat eredményező hamis csodát láttunk tőle?
Idő (Old), 2021. Írta és rendezte: M. Night Shyamalan. Szereplők: Gael García Bernal, Vicky Krieps, Rufus Sewell, Alex Wolff, Thomasin McKenzie, Abbey Lee. Forgalmazza: UIP-Duna Film.
Az Idő a Magyar Filmadatbázison.
