Völgyi Anna verse

piros lámpa

nincs bukósisakom, a fékem is rossz, és
nem merek az úton haladni, multifunkciós
babakocsikat, francia bulldogokat,
műanyag kismotoron gyerekeket
kerülgetek
tizenöt kilométer per órával

így is szabályt szegek, nem
a járdán kellene, pedig
ez nem az,
tarkómnak ütközik egy galamb, puhán
suhanok a félszigetre

elhagyom a hirdetőtáblát, royal canin tápot
reklámoz, vajon másoknak sem vált be, és
az állatorvosin ötvenezerért
időpontot foglalnak
endokrinológiai konzultációra

a sétány végén balra lezártak
egy sávot, nem rajongok a kerékpáros
jelöltért, de ahogy távolodom a felüljárótól,
az építkezéstől meg a hídfőtől,
véletlenül
rájövök, hogy hálás vagyok

egy fabódé mögé parkolok, záram
nincs, csak módszerem:
nem gondolok rá,
kétszer jártam itt, láttam egy esküvőt,
meg az egyenletesre nyírt pázsitot

a héten nem töltöttem ki a nemzeti
konzultációt, ingadozó a vérnyomásom, ha
elolvasom a kérdéseket, és tudom, hogy
nem számít,
az y generáció mit válaszol

a szerződés úgyis lejár, addig pizzát
eszem a kopaszin, megnézem a bányatavat,
velemérig merészkedek,
és szólok
az elmaradt jogdíjakért

lemegy a nap, biztos felmelegedett
a sör:
figyelmeztet, hogy ebből is kiöregedtünk,
a köztéren tilos, mégis ragaszkodunk
szabadsághoz, halhatatlansághoz,
csak a szokásos dolgokhoz,
melyek sosem léteztek

biztos ellopták a biciklimet, mindig
azt mondom, nem kár érte,
magam előtt is titkolom,
eszmei értéke mekkora,
kigyulladnak
a napelemes éjszakai lámpák

túl alacsony a vízszint, még mindig
nem esztétikus a lágymányosi, pedig
amikor az üveg aljára érek, elhagy
a negativitás,
el is hallgatom, hogy utoljára
jöttem ide, felszállok, és
minden lámpa pirosra vált

Borítókép: Wikimedia