Szent Márk, Dózse palota, Campanile, Rialto. Mindenki ismeri Velencét, ha máshonnan nem, hát az utazási irodák egykor (mit hoz majd a posztpandémia?) divatos két-éjszaka-buszon-alvós karneváli útjairól, amikor is a kelet-európai turistacsoportok „napkeltétől napnyugtáig barangoltak a callék között jól nevelt, csendes társaságokra szóródva, szinte elképedve. Azért utaztak egész éjjel Budapestről és Prágából, hogy tekintetükkel megragadják a lehető legtöbb város látványát tizenkét óra alatt”. (Tiziano Scarpa: Venezia è un pesce: Una guida – Ford.: Pósán Liliána) Van tehát, aki folytatta a grand tourt, akár all’Utas és holdvilág, de van, aki Velencéből már indult is haza, megtömve a táskát és zsebeket velencei souvenirrel – s persze furcsán nézett ki a muranói üvegből készült csillár a 8. emeleti panel nappalijában.
Velence olyan, mint egy álom, amely önmagában teljesen értelmezhető és logikusan felépített, de amely az ébredést követően pillanatok alatt szertefoszlik a tudatunk szorításában. Amit onnan kihozunk, egyből giccsé válik a terrafermán, és ez jól is van így. Az ember lassan hozzászokik, hogy Velencét hazahozni nem lehet, csak visszatérni hozzá. Ahogyan Jeanette Winterson is írja a Szenvedélyben, itt az utcácskák labirintusai folyamatosan változnak a ködben, a gondolások lábujjai között úszóhártyák feszülnek. Mágikus realizmus, vagy inkább azt mondhatjuk, hogy bizonyos dolgokat csak ott kint lehet megérteni, a kulcs pedig a részletekben rejlik. Valami ilyesmi a helyzet a Velencével kapcsolatos beszámolókkal is, nehéz műfaj, itthon elporladnak az ujjaink között. Márai, Szerb, Kosztolányi tudtak Velencéről írni. (Meg persze azért a nagyok közül sokan mások, például Ady is, de Ady Velencét is ostorozta, neki #bűz #doh #csalás #falsszínek, viszont #csakalido #ottmodernélet #alidomárvégretengernemlagúna.)
A hagyomány szerint Velence március 25-én ünnepli a születésnapját, idén 1600 éves,
ebből az alkalomból a Ludwig Múzeum könyvet adott ki Minden más városnál városabb – 100 bejegyzés Velencéhez címmel. A szerző Boros Géza művészettörténész, a Velencei Biennále irodavezetője, aki saját bevallása szerint 1990-ben, első velencei útján látott meg egy, a könyvben is szereplő digó figurát egy bolt ablakában, s ahogyan a digó figura még mindig ott van – megállt arrafelé az idő −, Boros is minden évben visszajár, immár 30 éve, járja az utakat, flaneurként, így is utal magára a könyvében.

A könyv a címében 100 bejegyzést ígér Velencéhez, s ezek bár nem túl hosszúak – igazából főként egy igényes képválogatáshoz fűzött kommentárokról van szó –, érdekes, izgalmas stílusban, sokat anekdotázva tálalja őket, és egyben jól használható információkat, idézeteket, személyes sztorikat és képeket is kapunk hozzájuk. Boros bevallása szerint a könyv születése a Ludwig blogjára írt A 10 legjobb Velence-fotó a Fortepanon című bejegyzéssel indult, majd követte ezt egy másik válogatás a velencei sztereófotókról, a Városmontázs – a könyv maga aztán a karantén gyümölcseként született meg.
Akár egy tematikus városnézéshez is elegendő lehet az anyag,
lévén minden turistamágnes-emlékműről, -épületről, avagy kihagyhatatlan velencei toposzról kapunk érdekességeket. De nem ez a cél, hanem az apró, személyes történetek, azok a részletek, amelyek felfedezéséhez évek császkálása kell – flaneur módra.

A velencei túra a vasútállomásról indul, amelyet Santa Luciáról neveztek el, „talán azért, mert a derék taljánok tartottak a mártír szűz – a vakok, a bűnbánó utcalányok és a hegyes szerszámokkal dolgozók védőszentjének – bosszújától, amiért elbontották a neki szentelt templomot és kolostort, hogy a helyén felépítsék a pályaudvart.” (4.)
Ezen kivétel csak erősíti azt a szabályt, hogy Velencében nem változik semmi,
mert látjuk, ha változik, akkor az akár meg is bosszulhatja magát, ahogyan az történhetett volna a Mussolini-érában született modern épület vonatkozásában, ha a derék olaszok nem figyelnek oda a névválasztásra.
Boros gyakran használ vendégszövegeket a Velence-irodalom legkiemelkedőbb szerzőitől,
Szerb Antaltól Joseph Brodskyn át Mary McCarthyig, hiszen van, amit szerinte mások nála már sokkal jobban megírtak. McCarthy vélekedése alapján Velencéről „el nem hangozhat semmi (beleértve ezt az állítást), ami már korábban is el ne hangzott volna”. A könyvben természetesen a Velencei Biennále hangsúlyos szerepet kapott, hiszen a város nem csupán a múlt, de a kortárs művészet fellegvára is. Nemcsak a Giardini és az Arsenale területén koncentrálódva, de az utcákon is találkozhatunk a múlttal dialogizáló mai művészettel, például Geoff Hargadon falragaszain. „Első pillantásra ez egy közönséges utcai falragasz. A Cash for your Warhol valójában Geoff Hargadon, amerikai művész projektje, aki 2009 óta terjeszti világszerte a szórólaphirdetések stílusában készített matricáit és reklámtábláit. Készpénzért vásárolna, ha volna valakinek egy alkotása a világ egyik legdrágább kortárs művészétől, Andy Warholtól. Az ajánlat persze legalább annyira komoly, mint annak feltételezése, hogy valaki így válna meg a pop-art klasszikusának egy művétől. Útszéli hirdetőtáblákon, villanyoszlopokon, kerítésen, aluljáróban vagy egy felhőkarcoló liftjében Amerikától Japánig, bárhol a világon elénk bukkanhat egy ilyen hirdetés. Ahogy ezen a velencei házfalon is.” (19.)
S nem csupán a látvány ragad meg az utazóban, hanem az illatok is,
s abból sem csak a doh és a csatornaszag. Vagy a már említett Tiziano Scarpa könyvben van egy részlet a sok turista és kevés illemhely kapcsolatáról, de ezt most tényleg hagyjuk. Koncentráljunk az illatra, mely „sokszor a látványnál is jobban bevésődik az emlékezetünkbe. Egy kifinomult illat és egy szuper hely összekapcsolása – branddé formálása – önmagában telitalálat. Laura Biagiotti az 1990-es években dobta piacra a Venezia parfümjét, amely nemcsak »a kortárs nőiesség tiszta kifejezése«, hanem a tervező hódolata is egy inspiratív város előtt, amelyet annyira szeretett. Az arany és a rozé színárnyalataiban pompázó Venezia-üveg ikonikus: egyaránt idézi a muránói üvegek stílusát és emlékeztet a lagúnában tükröződő épületek formavilágára. Az üveg kerekded formájú, a kupak alakját a Szent Márk-székesegyház kupolái ihlették.” (55.)

A könyvben nemcsak a hagyományosan értett Velencébe jutunk el, de a Lido, Torcello, Burano, San Giorgio Maggiore és Pellestrina szigetei is felidéződnek egy-egy kép és történet idejére. Torcellón megtalálható Attila állítólagos trónja, a Lido pedig talán Thomas Mann Halál Velencében című művéből lehet ismerős sokak számára: a századelő előkelő társaságának gyülekezőhelye, a kor Dubaja, amely mára már azonban sokat vesztett régi pompájából. Talán Aschenbach professzor ma már nem is ide utazna kipihenni fáradalmait. S akkor persze Luchino Visconti sem itt forgatná a mű alapján készült filmet,
mindazonáltal a századelő Lidója az olasz-magyar kapcsolattörténetnek is sok muníciót tartogat:
„A Hungária Hotel névadása beleillett a századelő divatos kereskedelmi gyakorlatába, mely szerint a szállodákat különleges földrajzi helyekről nevezzék el. A választékos Hungária elnevezés (az olaszos Ungheria helyett) az első szótagra eső hangsúly és az olasz nyelvtől idegen »h« okán egzotikusnak és előkelőnek ítélt hangzásával magyarázható. Ennek a szállodának az arculata is stílszerűen magyaros lett. »Még a kávéskanalakon is ott a magyar címer« − írta az ott vendégeskedő Ady Endre. Az első világháborús szembenállás miatt a hotel nevét megváltoztatták.” (148.)
A könyv képanyaga is impozáns,
nemcsak a szerző saját fotóit, de több év neves fotográfusoktól és privát fotókból származó tematikus gyűjtéseit is megtalálhatjuk a könyvben. Boros szerint az ismeretlen szerzőjű fekete-fehér privátfotók manapság keresettek, nemrégiben jelent meg például egy kötet Venezia. Lost and Found címmel a londoni bolhapiacon talált 1960-as évekbeli velencei privátfotókból. A könyvben sok hasonló található a Fortepan gyűjteményéből Velence nagy fotográfusai, Carlo Naya és Paolo Monti képei mellett.
Különösen érdekes a játék a sztereófotókkal,
a két kép egymásba játszása, az általuk inspirált elképzelt dialógus, ahogyan az egy hidakat ábrázoló fotóval kibontakozik: „Híd híd hátán, az egyik hídról le, a másik hídra fel. A sztereófotón az egymásba érő, megsokszorozódó hidak látványa jól fejezi ki annak hullámzó ritmusát, ahogy Velencében gyalogolunk. A képen a 400 híd közül három látható, hátul szerényen a legextrább: a Sóhajok hídja megduplázva. A képet a sztereófényképek sokszorosítására és terjesztésére szakosodott amerikai cég, az Underwood&Underwood készítette, amely 19. század végén milliószámra dobta piacra a világ turisztikai nevezetességeit ábrázoló sorozatait.” (22.)

A könyv tetszetős dizájnja Juhász Veronika tipográfus (projectroom) érdeme.
A feladata az volt, hogy már küllemében is kortárs megközelítést és látásmódot sugalljon, semmiképpen se adjon teret a gondola-romantikának. Habár a címlapon a Szent Márk tér található galambokkal (azért bizonyos összetevőkből nem lehet engedni, hősfilm sincs hős nélkül), a kalapos, elegáns úr a téren Maróti Géza, a Biennále Magyar Pavilonjának a tervezője 1908-ból. „Számtalan ilyen beállítású fénykép készült már ezen a helyen – »a világ egyik közepén«, ahogy Szerb Antal nevezte a teret. A mindig snájdig, több nyelven beszélő és az olaszok által professoreként körülrajongott, a harmincas évei elején járó építész ekkor volt pályája csúcsán: a milánói világkiállítás magyar pavilonjának sikere nyomán felkérték a mexikói nemzeti színház belsőépítészeti munkáira, és megbízták a Velencei Biennále magyar pavilonjának tervezésével.” (51.) A könyvben van egy kivehető miniposzter is, Velence panorámaképe 1885-ből, egyúttal tisztelgés a műfaj előtt is.
Sok mindent túlélt már a Serenissima, dögvészt, tengerárt, s többek között 1989. július 15-én a híres-hírhedt Pink Floyd-koncertet, illetve annak „utóhatásait” is (erről is láthatunk fotót a könyvben), de zárásnak kapóra jön egy Márai leiterjakab, amikor is a „gondolásoktól Mestrében búcsúzott el”-ből angolban „he stopped thinking in Mestre” lett. Úgyhogy a gondola-gondolkodásnak is vége van Mestrében, a könyv pedig nem lesz giccs a 8. emeleti panelben sem.
Boros Géza: Minden más városnál városabb – 100 bejegyzés Velencéhez, Budapest, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, 2021.
A borítófotó forrása a Ludwig Múzeum.