Vizualitásában normafeszegető, a drámaszöveghez és a cselekményhez viszont hűségesebben ragaszkodó Nórát láthatott a Magyar Színházak 33. Kisvárdai Fesztiváljának közönsége a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában 2021. június 22-én. A rendező, Botond Nagy analitikus és asszociatív látásmódja lehetővé tette, hogy Ibsen klasszikus, közel másfél évszázados drámája olyan folyamatosan érvényes problémákra reagáljon, mint a női egyenjogúság és függetlenség, vagy az egzisztenciális stabilitás.
Nóra dilemmáit és lelkiállapotát nem a megszokott, realista, a babaszobát konkrétan is megjelenítő ábrázolásmód közvetíti. Nincs tökéletesnek látszó családi idill, nincs három gyerek és polgári illúziószínházat idéző díszlet sem.
A megszokott, szövegközpontú értelmezés helyett az érzelmek, a karakterek közötti kapcsolódási pontok válnak fontossá.
Kali Ágnes munkáját dicséri – aki a fesztiválon két előadásban is kiemelkedő dramaturgiai munkájáért megkapta a Teplánszky-díjat – az eredeti dráma értelmező kurtítása.
Az átdolgozás úgy képes hű maradni Ibsen szövegvilágához, megszólaltatva a dráma sarokpontjait, hogy közben megválik mindentől, ami ezen kívül esik.
Különös hangsúlyt kap Nóra és Rank doktor kapcsolata,
amely a drámaszövegben felfedezhető törékeny érzékenységet sokszor heves mozdulatokkal hozza felszínre. Ehhez hasonlóan bomlik ki Nóra megalázkodása Krogstad előtt, valamint Lindéné és Krogstad egykori kapcsolata és újonnan kötött szövetsége. Ezekben a jelenetekben a rendező és a dramaturg a szövegben ki nem mondott, csak utalásokban létező érzéseket, indulatokat alaposabban viszi színre, és ez a merész értelmezés lehetővé teszi, hogy új perspektívából tekintsünk a drámára és annak szereplőire.
Az üres színpadot három membrán osztja részekre: az egyik elválasztja a nézők széksorait a színpadtól, mintegy áttetsző, feszes függönyt húzva a két térrész közé. A másik két membrán pedig a színpadon V-alakot formál. Ez utóbbiak mögött és között is történik színpadi mozgás. A membránok sajátossága, hogy egyrészt átlátszók, tehát a fényviszonyoktól függően láthatók mögötte a színészek – ugyanakkor a dramaturgiai funkciótól függően arra is alkalmasak, hogy nyílt színen is elrejtsék a szereplőket.
A vizuális hatás kedvéért Rancz András látvány-, illetve Carmencita Brojboiu jelmeztervező együtt alkotta meg az előadás terét.
A rendező és kettejük víziója azonban nem valósulhatna meg Groza Romeo fényterve és Szederjesi Szidónia digitális grafikája nélkül. A fények nemcsak egy-egy karakter kiemelésénél kapnak fontos szerepet, hanem – a membránok segítségével – azok elrejtésénél is. A digitális grafika, az animáció pedig az előadás esszenciáját adja, hidat képez Nóra elmeműködése és a színrevitel között.
A Botond Nagy-féle babaszoba ugyanis nem egy emberen kívüli helyszínt jelent, hanem Nóra személyes, pszichés valóságát. Ebben a szürreális világban Nóra tudatalattijával találkozunk, aki egy feneketlen kút mélyéről szemléli élete eseményeit.
Tudatában a férje, a gyermeke, a család barátai és ellenségei kitekert, furcsa bábokként tűnnek fel.
Nincs igazi kapcsolata senkivel, egyfajta külső szemlélőként szenvedi el mindazt, ami vele történik. A vetítőhálón legtöbbször kinagyított asszociációi, gondolatai jelennek meg – zavaros képek, cukorkák, rácsok, az univerzum. Ezt a belső világot és a külső körülményeket a mozgás és a zene kapcsolja össze. Kónya-Ütő Bence zenéje és hangterve feszes lüktetést ad a jeleneteknek, miközben koncertélménnyé teszi az előadást.
Az Ötvös Kinga által koordinált színpadi mozgás és Carmencita Brojboiu jelmezei nagy összhangban alakítanak ki könnyen elkülöníthető karaktereket.
Minden szereplőnek megvan a saját színe és arcfestése,
amely egyrészt jellemleíró funkcióval bír, ugyanakkor egyfajta elidegenítésként is felfogható, hiszen ezáltal a karakterek még bábszerűbbé válnak. Különösen találó Lindéné rózsaszín, kosztümös, egyre maszkulinabb jegyeket viselő ruházata, Anne-Marie, a dajka egyszerre naivitást és tehetetlenséget sugalló fehér ruhája, valamint Rank doktor köpenyes-kabátos jelmeze, amely színeiben Helmerét idézi meg. Ám Helmer Bolondos dallamok feliratú pólója elüt a többi karakter jelmezének időtlenségétől, és az értelmező szájában a könnyen félremagyarázhatóság kesernyés utóízét hagyja. Hasonlóképpen disszonáns Nóra ruházata, amelyet a hideg, fémes színek jellemeznek. A merev, műbőrszerű anyag azonban, amelyben Nóra először lép színre, nem ad elég mozgásteret a játékhoz. Feszül, gyűrődik, de nem képes összhangba kerülni a karakter mozgásával.
Különösen szép, kifacsart intimitást jelenít meg a vacsora előtti átöltözés
– Nóra „babasága” és az, ahogyan Helmer a saját és a társadalmi elvárások kontrollja alatt tartja a nőt. Mindez tettekben is kifejezhetővé válik, amikor a férj átöltözteti feleségét. A ruha ezúttal (talán túl) egyszerű, leheletfinom kelme. Az előadás legcsendesebb, legérzékenyebb jelenete közben egyetlen szó sem hangzik el, csak a tudatok messzi távolában, a membránokon peregnek a néma szöveges üzenetek, hangsúlyozva a két alak között feszülő végtelen távolságot.
Minden karakternek megvan a maga egyedi mozgásformája: Krogstad merev darabossága, Helmer agresszív lendülete, Lindéné kimértsége, Rank szokatlan megnyerősége és energikussága, Kiddo, az egyetlen gyermek impulzivitása egyaránt meghatározza a jelenetek ritmusát. Bodolai Balázs, Albert Csilla, Váta Lóránd, Viola Gábor, Kántor Melinda és Tőtszegi Zsuzsa alakítása egyénenként is elemzés tárgyát képezhetné, mégis csapatként, egységként való létezésük teszi lehetővé a Nórát alakító Pethő Anikó játékának elemelését a psziché régiójába.
Nemcsak a színészek színpadi teljesítménye bravúros, amelynek során saját mozgásrendszerükben maradva lépnek interakcióba az animációkkal, hanem a színfalak mögötti gyors öltözés is említésre méltó. Ez kulcsfontosságú ahhoz, hogy mindenki a megadott időben legyen a koreográfia szerinti helyén.
Az elme, az álom nem ismer teret és időt
– ezt a térnélküliséget, időnélküliséget azonban egy pontosan kiszámított rendszer és a színészek agilitása teszi megvalósíthatóvá. Pethő Anikó Nórája konzekvensen jut el a passzív sodródástól odáig, hogy zsarolt helyzetben is cselekvővé váljon, majd végül szembe tudjon szállni férjével és a társadalmi normákkal. Habár az előadás során az ő mozgása a többi karakterhez képest kevésbé kidolgozott, a táncos résznél pedig többnyire fantáziátlan, a színésznőnek mégis sikerül leküzdenie ezt az akadályt.
Az előadást egyfajta összművészeti performansszá teszi a fentebb felsoroltak (látvány, tér, jelmez, zene, animáció, mozgás, színészi játék) összetettsége, valamint a keretet képező, Nórát kiállítási tárgyként kezelő plexivitrin által megképzett asszociációs mező. Ez utóbbi
arra ad lehetőséget az újonnan megszülető nőnek, hogy ne csupán a konvenciókat hagyja el, hanem az előadás által felállított kereteket is.
A darab végén a hátsó két membrán helyét egy a színpad eleje felé nyomuló fehér fal veszi át, így kezd a színpadkép egy nagy dobozra emlékeztetni. Középen viszont az a vitrin áll, amely az előadás elején is feltűnik, vagyis ilyen módon egy nagy dobozban egy kicsit láthatunk. Ezek Nóra bezártságérzetének manifesztációi, míg végül a nő a kisebb dobozból és a színpadi térből is kitör. Lázadását pszichés folyamatain, az animációkon keresztül végig nyomon követhetjük, s ez a lázadás a cselekmény során a tudatalatti dobozában van elzárva. Ebből a mély, fekete kútból, fekete dobozból nem lehet óvatosan kimászni. Vagy minden marad a helyén, vagy minden borul, szakad, törik – Nóra ez utóbbit választja.
Henrik Ibsen: Nóra. Kúnos László fordításának felhasználásával a szövegadaptációt Kali Ágnes és Botond Nagy készítette. Rendezte: Botond Nagy. Játsszák: Pethő Anikó, Bodolai Balázs, Albert Csilla, Váta Lóránd, Viola Gábor, Kántor Melinda, Tőtszegi Zsuzsa. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja, Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2021. június 22.
A fotókat Biró István készítette.
