1936. augusztus 9-e derűs napja a magyar irodalomnak: Ratkó József és Kabdebó Lóránt közös születésnapja. A költő 32 éve halott, öreg miskolci barátomat 85. évében köszönthetem. Öreg miskolci barátom? Lóránt öregnek végképp nem mondható, friss szellemű, fiatalos.
Ő maga elégikusan tenné hozzá: a baj az, hogy csak fiatalos, és nem fiatal. 1966 és 1970 között egymás közelében éltünk Miskolcon, a Földes Ferenc Gimnáziumban tanítottunk, szerkesztettük a Napjaink folyóiratot, irodalmi, színházi, zenei eseményeken találkozgattunk. Az ő „szerelmes földrajza” azonban tágasabb: Gyöngyös („Ide születtem én is. Jó volt itt élni. Ha író lennék, ezt a várost írnám meg.”), Budapest, Pécs, majd újra Miskolc.
Baráttá pedig sohasem lettünk.
A születésnap a családi-baráti közelség ünnepe. Az alkotó életében a termő éveket érdemes számontartani. A régiek tudták ezt, a köszöntést írói jubileumhoz igazították. Így köszöntöm most én is Kabdebó Lórántot. Alkotóként ugyanis 1956 kora őszén született meg az Eötvös Lóránt Tudományegyetem egyetlen számot megért, Tiszta szívvel-lapjában A népi klasszicizmus reneszánsza című első publikációjával.
A 85 évgyűrű 65 gazdagon termő esztendő.
Kabdebó sokoldalú, tudósként, kritikusként, szerkesztőként és szervezőként, irodalmi muzeológusként és egyetemi tanárként, sokkönyves emberként alkotta meg az életművét. Tekintélyes, szép életmű, kísérletet sem teszek arra, hogy – akárcsak töredékesen is – leltározzam. Érdemes rákattintani a Wikipédia, az Országos Széchenyi Könyvtár, a Petőfi Irodalmi Múzeum vagy akár a könyvesboltok oldalaira.
*
Tizenöt éves korában, édesapja áthelyezése miatt kerül Miskolcra. A Földes Gimnáziumban érettségizik, a budapesti bölcsészkar után 1958-ban hazatér, középiskolai tanár. Első irodalmi díját a várostól kapja. 1970-ben Budapestre költözik, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, a hangtár osztályvezetője. 1989: Pécs, a Janus Pannonius Tudományegyetem magyar irodalomtörténeti tanszékének vezetője, egyetemi tanár. 1993-ban Miskolc visszahívja. A néhány évvel korábban Gyárfás Ágnes által egyesületi formában megindított bölcsészképzést ekkor integrálja a Miskolci Egyetem. A Bölcsészettudományi Intézet igazgatója, megalapítja a magyar irodalmi, történelmi és modern filológiai tanszékeket. 1997-től a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának alapító dékánja, ma professor emeritus.
Ez évtől Miskolc díszpolgára.
1958-ban, amikor Miskolcon tanítani kezd, még mindig találó Szabó Zoltán korábbi jellemzése: a város „házai felett nem lebegnek a kultúra múzsái”. Helytálló volt még 1961-ben is, amikor én indultam el a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre. Öt év múlva, hazatérve, alig ismertem szülővárosomra. Megpendült a kulturális élete. A változások egyik kulcsembere, a helyi irodalmi ambíciók hitelesítője és országosan is egyre inkább ismert és elismert tényezője: Kabdebó Lóránt.
Nem fojtotta meg a légritka tér, a tanítás mellett első perctől alkot,
rendszeresen publikál a Borsodi Szemle című kéthavi helytörténeti folyóirat Széphalom rovatában. 1962-ben Dayka Gáborról írt disszertációjával megszerzi az egyetemi doktori címet. 1962-ben egyik alapítója a Napjaink folyóiratnak, rovatvezető. Ugyanebben az évben megszervezik a fiatal prózaírók, 1968-ban a fiatal írók lillafüredi találkozóját. A miskolci születésű Szabó Lőrinc életművét kutatja, 1969-ben megvédi Szabó Lőrinc lázadó évtizede című kandidátusi értekezését, amely 1970-ben, háromkötetes Szabó Lőrinc monográfiája első részeként jelenik meg. A városi könyvtár igazgatójával, Kordos Lászlóval és utódjával, Győri Erzsébettel létrehozza a Borsod-Miskolci Füzetek Irodalomtörténet sorozatot, évekig szerkeszti azt.
Az emberi sors és a benne épülő életmű alapja az adottság.
Alapja, de nem elégséges feltétele és nem biztosítéka. Társulnia kell az adottság kibontakoztatásának a képességégével. Ki tudja-e licitálni a legjavát?
Kabdebó konzervatív, vallásos, magyar örmény-zsidó gyökerű polgári család jó képességű, ambiciózus sarja. A családi minták kötelezik: tinédzser korától elkötelezettje a tehetségének. Középiskolás koromban a Földes Gimnázium aulájának dicsőségfaláról az ő fényképe nézett le ránk. Negyedévben magyar irodalomból megnyerte az országos középiskolai tanulmányi versenyt. Kiváló eredménnyel végzi az egyetemet, publikálni kezd. A fiatal tanár szorgalmasan építkezik tovább, a karrierjét összhangba hozza a genius loci gazdagításával. Alkotó és műhelyteremtő. Miskolc irodalmi hagyományaihoz nyúl. Dayka Gáborral, Szabó Lőrinccel foglalkozik.
Monográfiájával visszaadja a városnak 1945 után kiátkozott, nagy költőfiát, Szabó Lőrincet, akinek a városi könyvtár is fölveheti a nevét.
Az ő irodalomszervező készsége az, amely a hatvanas évek derekán jelentkező elsőkötetes költők közül előbb hatot, majd hetet kiemel, egybeterel, a Napjaink köré szervez. Csoportként tudatosítja az országban szanaszét élő, egymást jobbára személyesen nem ismerő költőket. Összetartozásukat, rokon ars poeticájukat. A Hetek (Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József) fogalommá válik. A Napjaink gyakran személyesen is hívja őket a rendezvényeire. Serfőző Simon Miskolcon kap lakást. Felmerül Ratkó József áttelepülése is.
A műhelyszervező készség egész pályáján végigkíséri Kabdebó Lórántot,
a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a pécsi és miskolci egyetemen egészen a Szabó Lőrinc-kutatóhely megalapításáig. Nem mellesleg: házas éveik során kohómérnök feleségét is segíti eredendő bölcsész-hajlamaihoz visszatérni: Dobos Marianne könyves alkotó lesz.
Két apró, személyes epizód Lóránt figyelmességének, műhelyteremtő készségének az illusztrálására.
1966 februárjában ötödéves tanárjelöltként egy hónapos kötelező vidéki tanítási gyakorlatot teljesítettem egykori iskolámban, a Földes Gimnáziumban. Közben igyekeztem befejezni Németh László dramaturgiája című szakdolgozatomat. Az író éppen a város vendége volt, a találkozót Zárszó a miskolci TIT-esten című írása örökítette meg. Gondoltam, megragadom az alkalmat, átadom neki az elkészült részt. Nővérem barátnője, Ruszinkó Marika, kiváló amatőr előadóművész, az est közreműködője mutatott be Kabdebónak, a találkozó házigazdájának, aki biztatott, jelentkezzem bátran Németh Lászlónál.
Az est végén, a rajongók sűrűjében az író közelébe érve átnyújtottam a gépiratot, hebegtem valamit, hogy a drámáiról… Miről, kinek a…? Az Ön drámáiról. Szinte rám sem nézve, némi undorral átvette a dossziét, letette az asztalra, dedikált tovább. A gépiratnak nem volt címlapja, se szerző, se elérhetőség. Azt reméltem, hogy bemutatkozhatom. Rossz szájízzel mentem haza. Másnap visszautaztam Debrecenbe. Néhány nap múlva édesanyám levelét hozta a posta Kabdebó üzenetével. 1966. febr. 28-i keltezéssel a következő sorokat kapta Németh Lászlótól: „Kedves Barátom! Egyik kollégád átadott nekem egy dramaturgiai dolgozatot (gondolom, szakdolgozat), amelyet már elolvastam, nem tudtam megállni, hogy el ne olvassam. Minthogy se nevet, se címet nem írt rá, Rajtad át üzenem meg neki, hogy az írása nagyon tetszett, kitűnő elemző, jól emeli ki a kulcsidézeteket, s főként az egyes művek jellemzésében [?] meglepőn jól vizsgázik.”
Kabdebó nem ismerte az elérhetőségünket, de kiderítette édesanyám telefonszámát, beolvasta a levelet.
Nem késlekedett, örömet akart szerezni. Fél év múlva, 1966 szeptemberében kollégák lettünk egykori alma materünkben, a Földesben. Mindketten fél óraszámban tanítottunk. Ritkán találkoztunk, mert iskolai napjaink részben estek csak egybe. Ha összefutottunk, mindig rákérdezett: mikor írsz már valamit nekünk? Lóránt a Napjaink kritikai rovatának szerkesztőjeként, a Németh László-levél alapján új munkatársat szimatolt bennem. Addig nyaggatott, míg végül kiizzadtam magamból az első kritikákat, 1968-ban kezdtem publikálni. Ő indított el.
Serfőző Simonnal együtt 1970-ben ő szerzett be a Napjaink szerkesztőségébe, akkor még látott is bennem valamit.
1963-ban a városi tanács művelődésügyi osztályának a vezetője Tok Miklós lett, korábban a Földes Gimnázium direktora, Kabdebó Lórántnak és nekem is – más időben természetesen – igazgatónk. Rendkívül ambiciózus ember volt iskolaigazgatóként, osztályvezetőként és később elnökhelyettesként is. Lehetett nála kezdeményezni. Lóránt élt is a lehetőséggel: írók letelepítését, irodalmi díj alapítását, a fiatal írók lillafüredi találkozóinak megszervezését javasolta. A városi tanácsnak volt egy szerény üdülője Tapolcán,
Kabdebó kijárta Tok Miklósnál, hogy írókat hívhasson meg néhány napra pihenésre vagy alkotni.
Az egyik vendég Juhász Ferenc volt tragikus sorsú első feleségével, Szeverényi Erzsikével, valamint tinikorú lányukkal. Meglátogattuk őket, Lóránt hívott, magával vitt. Felejthetetlen szép estét töltöttünk Juhász Ferenc társaságában, vacsora mellett órákig elnyúló beszélgetéssel. Kiss Ferenc itt írta egyik fontos, nagy figyelmet keltő vitairatát, ha jól emlékszem, kontra Király István.
Kabdebó személyiségének alapdiszpozíciói közé tartozik a kíváncsiság, a másik ember iránti érdeklődés,
figyelmesség, kapcsolatépítés és megtartás. Beszédes-beszélgetős ember. Fel-feldereng, ahogy a Villanyrendőr és a városháza közötti korzón sétál-vitatkozik a városi könyvtár igazgatója, Győri Erzsike, Máté Iván újságíró vagy mások társaságában. A Petőfi Irodalmi Múzeum hangtárának lesz a munkatársa, majd osztályvezetője. Sorsszerű véletlen vagy okosan alakított életút? Lubickol a feladatban, egyéniségéhez illőbb munkakört ki sem lehetne találni. Oral historyk, pályaképinterjúk sorát rögzítik (fiatal munkatársakkal, tanítványokkal együtt), amelyek kötetekben is megjelennek. Egyetemi tanárként is beszélgetős-érdeklődő viszony fűzi tanítványaihoz.
Lóránt nem szobatudós.
Amikor elhagyta a Földes Gimnáziumot és a középiskolai tanári pályát, az egyik osztályt én vettem át magyar irodalomból. Hálátlan feladat volt Lóránt hároméves szabadegyeteme után. Tíz hónap alatt – bocsánat a kifejezésért – gatyába kellett ráznom az osztályt, hogy az érettségi tételes követelményeinek megfeleljenek. Lóránt a teremben körözve, fel-alá járva mindig arról beszélt, ami foglalkoztatta. Órái készülő írásainak az impurumai voltak, hazatérve csak papírra kellett tennie a szövegeit. Kaphat-e ennél többet egy diák?
*
Az életmű karakterjegyei készen állnak már a kezdő irodalmár első munkáiban.
Vájtfülű. Különös a lírai hallása. Versek között érzi jól magát, nem véletlen, hogy tanulmányainak, kritikáinak első nagy válogatása a Magvető Elvek és utak sorozatában (1980) ezt a címet kapja. Legjobb munkáit költőkről írta/írja. Első publikációja, a már említett A népi klasszicizmus reneszánsza, Illyés Gyula Kézfogások és Juhász Ferenc Virágok hatalma című köteteinek megjelenése alkalmából (címkézetlenül ugyan, de) a Bartók-modellt írja le. Németh László Magyar műhely című tanulmánya előtt, az eldugott Hajlék folyóiratban 1944-ben megjelent Németh László és Féja Géza írások ismerete nélkül. Élményei ösztönzésére. A tanulmány párhuzamos verselemzés, ez a reflexivitás is végig jellemzi a munkásságát. A Versek között „bevezetése” két tanulmány. Kétféle ars poetica címmel Szabó Lőrinc Az egy álmai és József Attila Eszmélet című versét reflektáltatja, a Három versportré József Attila verseit, Babits, Ignotus és Németh Andor hommage-ait hasonlítja össze. Módszere induktív, a verselemzésektől jut el általános következtetésekig. Dayka Gáborról írt bölcsészdoktori értekezése a költő motívumkincsét tárja fel „finom és elmélyült, a pszichológia és a stilisztika szerszámaival együttesen kialakított verselemzések” módszerével – Szörényi László méltatta így a Borsod-Miskolci Füzetek sorozatban 1968-ban megjelent disszertációját.
Az életmű egészére jellemző az értékek vonzása és tisztelete.
Lóránt ókortörténésznek készült, a magyar és történelem szak mellett klasszika filológiát is hallgatott, Borzsák professzor előadásain az örök értékekkel jegyzi el magát. A Borsodi Szemlében írt fiatalkori tanulmányaiból és kritikáiból is kitűnik irányzatoktól, áramlatoktól, iskoláktól, nemzedékektől független esztétikai érték-központú tájékozódása, amely munkássága egészét jellemzi. Az Újhold nemzedék költőiben, Juhász Ferenc és Nagy László verseiben, Tandori Dezsőben, Esterházy Péterben éppúgy meglátta a minőséget, mint Ladányi Mihály, Utassy József vagy a Hetek költészetében. Szabó Lőrinc lezárt, klasszikus életművének kutatásával párhuzamosan az élő irodalom áramában él, bátor felfedező kritikus, nem egyszer elsőként áll ki pályakezdők, új művek mellett. „A Kő hull apadó kútba, a Fancsikó és Pinta, valamint az Apám darabokban című maradandó értékű könyveknek első kritikusa, valamint Oravecz Imre és Tandori Dezső első hazai közlő szerkesztője lehettem” – emlékezett egy interjúban.
*
A pálya karrierszerű. Simának tűnik, pedig voltak göröngyök. Említettem, hogy középiskolás korában megnyerte az országos tanulmányi versenyt. Mégsem veszik fel az egyetemre, csak fellebbezések után, késve. Eminens, láttuk, publikál. Talán a bölcsészkaron volna a helye, tanársegédként. Miskolcon lesz középiskolai tanár, több mint egy évtizedig. 1962-ben megszerzi a bölcsészdoktori címet. Aspiránsi ösztöndíjra azonban eredménytelenül pályázik, 1969-ben mégis megvédi Szabó Lőrinc lázadó évtizede című kandidátusi értekezését. Egyre gazdagodó munkássága ellenére csak 2012-ben kap József Attila-díjat, és csak József Attila-díjat, nem Széchenyit vagy Kossuthot.
Örök kérdés, hogy mit akar az emberrel a kora, és ő mit tud kezdeni a korával, hogyan találja meg a helyét benne?
Kabdebó életműve a jó adottságokat támogató egyéni kitartás, konok szorgalom, erőfeszítés eredménye. Nem a koráram a felhajtó ereje. Említettem már: úri gyerek, a szó nemes értelmében. Gyökereit soha meg nem tagadta. A kornak viszont káderekre volt szüksége, a marxista történelemszemlélet, szocialista realizmus koordinátarendszerében kellett ítélni, mérlegelni, „helyre tenni” a műveket. A második publikációja a Szavunkban, az ELTE ugyancsak egyetlen számot megért következő folyóiratában jelenik meg 1957-ben. „Ami engem illet, én a szocialista realizmusról értekeztem, ez volt az én kompromisszumom. A »szektás« értelmezéssel szemben a később eretneknek minősített magyarázatot írtam le, azazhogy bármilyen stílusban írhatunk, de a lényeg, hogy igaz legyen. A paradicsom mellett jelenítsük meg a purgatóriumot és az infernót is.”
Ezután – már tanárként, korántsem a zsdánovi kánon íróiról és szellemében – Németh Lászlóról és Szabó Lőrincről ír portrét.
„A Németh László-írás irányt adó atyai barátot szerzett magam és családom számára.” Kezdő szerkesztőként a Tűz-tánc nemzedék még mindig harsány hangorkánjában az el nem kötelezett humánum költőit karolja fel. Méltatja, kismonográfiákat ír az éppen megtűrt Újhold nemzedékéről, a mesterségesen szított népi-urbánus ellentéttel nem törődve, mindkét oldal értékeit felmutatja. Németh Lászlótól nemcsak biztatást kap Szabó Lőrinc kutatására, hanem útjelzőt is 1967. szeptember 15-i levelében: „a kritikus pályája a tehetsége mellett elsősorban a szegődésétől függ – hogy mire teszi fel magát”.
Lóránt szegődése az esztétikai érték. Szabó Lőrinc „életműve alkalmat adott az ideológiailag és morálisan oly bonyolult és veszélyes évtizedekben, hogy a szakmámban megmaradhattam tisztességes embernek: egy valóban minden időkben értékes életművel foglalkozva, a poétikai érték szolgálatában teljesíthettem munkásságomat.”
*
Idősödve az ember befelé tér, a múlt foglalkoztatja, időben visszafelé él. Lóránt tanulmányait, interjúit az utóbbi évtizedben az emlékezés, a viviszekció, a számadás motívumai szövik be. Sorsképletként kezdi használni az oximoron stilisztikai gondolatalakzatát.
A torzat és az ideálist, mintalapoximoront átfordítja saját létezésének magyarázatává.
A Demeter Zsuzsának adott interjúban mondta: „Ahová születtünk: a torz materiális jelenléte, leírhatósága. […] De ebből »ohajtva sejtjük« kötődésünket, az ideális létköltészetet.” (Torz és ideális. Interjú Kabdebó Lóránt irodalomtörténésszel, Helikon, 2019. 18. szám)
A kor áramával lehet együtt sodródni, alámerülni, belefulladni, de lehet ellenállva alkalmazkodni,
a sodrásban is vízből kitartott fejjel, az ideák világából lélegezve. Kabdebó Németh Lászlótól, mesterétől eltanult életbölcsessége az ellenállva alkalmazkodás. „Én magam a háborús, a holokausztot átrettegő, majd a polgári származást bűnként értékelő kommunista rendszerben (ahol apámnak a magát szakmájára utaló megszólítást: »mérnök úr« – »magát uraztatja« váddá formálták) tanultam meg félni minden pillanatban, közben az embermentést és a kultúrafelmutatást vállalva számtalan megalkuvó kompromisszumot végig magamra mérve – mégis a teremtett világ hitét minden élethelyzetben megvalló, a létezésben való keserves ténykedéseim eredményeinek szépségében megnyugvást leltem.” (Létezésünk: az „ideális” és a „torz” szembesítése [A tóthmenyhért-énekek csodája], Forrás, 2019. 3. szám)
Azt tartják, hogy minden sikeres férfi mögött van egy nő. Lóránt mögött is, stafétaszerűen kettő: édesanyja és felesége. A Mama csaknem életét adta gyermeke születésekor, legendák keringtek Miskolcon, hogyan kényeztette, becézgette tanár fiát reggel, hogy elindítsa a katedrára. Titkárnője, gépírója is volt. Halála után Marianne vette át a helyét, valahol úgy nyilatkozott, hogy Kőmíves Kelemenné a sorsa. Nem gondolom, de ha így is volt: áll Déva vára, megérte az áldozatot!
*
Lóránt Budapestre távozásakor Szabó Lőrinc lázadó évtizede 1918-1928 című kötetét keserű, csalódott hangulatban dedikálta: „Zimonyi Zoltánnak, utódomnak Miskolcon, több türelmet kívánva, és több nyugalmat, jobb modort, simulékonyabb természetet, – és akkor talán [ceruzás bejegyzést szúrt itt közbe: még ilyen majdnem igazi könyvet is írhat valaha] üdvözülni fog, vagy legalábbis még lehet próféta a hazájában.” Utódja nem lettem, épp egy évtized múlva elhagytam én is Miskolcot. Lóránt visszatért. Életműve legszebb alakzata, ahogy a pálya Miskolctól Miskolcig gyűrűként zár össze: a város és Kabdebó véget nem érő összetartozásának a jelképe.
Isten éltesse és tartsa meg Miskolc Pátriárkáját, Kabdebó Lórántot!
A borítókép forrása a Múzsák Kertje Miskolc.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.