Feldolgozás alatt
(részlet)
Miután születési körülményeiről, lakókörnyezetéről, családjáról, iskoláiról röviden beszámolt, korábbi munkahelyeire terelődött a szó. Kétséget kizáróan impozáns listával rukkolhatott elő. A bizottság szimpátiájára pályázó felsorolás tovább bővült volna, mikor is a Kelta-tengeren töltött szolgálatához ért. Itt megállt. Ócska kis motoros halászbárka – koránkeléssel, kiszámíthatatlan fogással, vakító záporokkal –, korszerűtlen romantikával kecsegtető állás, vitathatatlan. Ijesztő, széltől kiszikkadt vörös arca délutánonként a Fleshfield Road-i szuterén örökké penészes fürdőszobájának tükrében; az először vízhólyagoktól púpos, majd lenyúzott, aztán egyre kérgesebb és laposabb és szélesebb tenyereiben felszívódó krém – két jelenet abból a több tucatból, melyeket ugyan korábban aprólékosan följegyzett, előadásukat pedig előző nap elgyakorolta otthon, megemlítésük vagy részletezésük azonban most, úgy érezte, hiba volna, teste nem képezheti mondandója tárgyát. Ehelyett nagy elánnal fogott a tengeren töltött idő taglalásába, ami, magát is meglepve, nem holmi egzotikus hullámok, elvarázsolt halak és különc halászok érzékletes leírását jelentette. Formally sea time – ez az egyébként jól csengő kifejezés többször elhangzott, nyilván a témában való jártasságát igazolandó. Másrészről, muszáj számításba venni, némi önhittségről, de akár a megfelelő szinonimák ismeretének hiányáról, azaz nyelvi kompetenciát érintő problémáról is árulkodhatott, ugyanakkor egyszerűen a kifejezés egyedüliségére, a beszélő nyelvi kiszolgáltatottságára is utalt.
Monológjában tulajdonképpen azt állította, hogy a tengeren másként mérik az időt, mint különben. A bizottság, miként a nagyvonalúan fellépő bizottságok általában, egy emberként hallgatott, egymásra tévedő tekintetük ugyanazt a nem titkolt kíváncsiságot tükrözte. Nem volt világos, pontosan hogy érti ezt az elválasztást vagy megkülönböztetést Káró. Talán még a kifejezéssel is gond lehetett. Egy szó, mint száz, belekeverte a szárazföldi és tengeri munka viszonylatában jelentkező fizetés- és biztosításbeli aránytalanságokat; a vízen töltött munkaidő nyugdíjkorhatárt módosító szerepét; illetve, mindezen kijelentéseit gyakorlatilag nyomban feledésre ítélve, arról beszélt, bizonyos értelemben a tengeren érvénytelenek az idő szárazföldről ismert szabályai. Odakint máshogy működik. Különös hely.
Allah például nem látja, mi történik a tengeren, azt is mondhatná, mert ezt is tudja mondani: a tenger az ő vakfoltja.
…
Van abban valami végtelenül színpadias, ahogy bemennek: bizonytalanságukat igyekezve leplezni, csomagjába, gyerekeibe, telefonjába kapaszkodik mindenki, kivétel nélkül, gondolta Káró a terminál üvegcsarnokába lépve. Várható indulási és érkezési adatoktól zsúfolt óriáskijelzőkre tapadó tekintetek; szignálok, diszpécseri tájékoztatók, felhívások; elmosódó beszélgetések – szorongással vegyes izgalom és öröm alapzaja.
Két embert és három entitást kitiltottak az országból, olvasta a szűkszavú jelentést valamelyik külföldi hírportálon, azon a reptéren töltött téli éjszakán, Berlinben. Órák óta ücsörgött álmatlanul a kényelmetlen, fekete műanyag székek egyikén; olykor fölállt, nyújtózkodott, aztán rögtön visszaült, vagy előbb sétált, hátizsákját lóbálva bezárt üzletek kirakatait nézegette. Rajta kívül is várakoztak néhányan, fekvő, összegörnyedt, térdükön könyöklő, bóbiskoló utasokat látott, néha a személyzet egyenruhás tagjai bukkantak föl, és takarítók. A hatalmas ablakból közelinek, ugyanakkor elérhetetlennek hatott a város. Mindent behálózó színes fényei kiszámíthatatlanul pulzáltak egészen a havazás kezdetéig, mindjobban elmosódva, tükröződő arca egyre szürkébb, alig derengő hátterévé válva. Kik lehettek és mit követtek el azok ketten, amiért kitiltották őket?, gondolta Káró. És mi vagy ki lehet az a további három entitás? Innentől kezdve megszűnt számukra az ország, az ország számára pedig ők. Mindaddig, amíg nem akarják ismét átlépni a határt, mert akkor és csak akkor nagyon is valóságossá válnak: azok ketten, a három entitás és az ország. Érdemes lesz követni a hírt, mind az incidens előzményeit, mind a folytatást taglaló beszámolókat. Nem követte, persze, gondolta hetekkel később, vagyis követte volna, azonban napokig nem közöltek semmit az ügyről; jobban belegondolva nem volt túl érdekes, biztosan azért. Ha írtak is a továbbiakban róla, nem vette észre. Keresni nem kereste, teljesen elfelejtette, gondolta Káró a terminál üvegcsarnokába lépve.
Az olyan, útközben tulajdonképpen alig érzékelhető utazás, mint amilyen egy repülőút, hosszas várakozással kezdődik. Nem indul könnyen, tény, az összegyűlt közönségnek először a várakozásra kell várnia. Okmányaik és jegyeik ellenőrzéséig csupán potenciális utasok – az utazástól eltántoríthatók, eltilthatók, visszafordíthatók, az utazásból kizárhatók; szélsőséges esetben letartóztathatják őket. Az utazás alapvető feltétele az utazó dokumentumainak hitelessége és érvényessége; valójában a poggyászukra is kiterjedő ellenőrzést követően számítanak utasoknak. Sikeres beléptetés után tehát máris megkezdhetik kiszabott várakozásukat. Járatuk ígért indulásától, időjárási és forgalmi, valamint egyéb, előre tervezhetetlen körülményektől függ ennek időtartama, melyet, ez nyilvánvaló, nem győznek kivárni. Az utasok többsége, ki tudja, miért, repülés helyett egy gombnyomás révén szeretne az úticéljául választott városban, úgymond, menten ott teremni – mintegy megkímélve magát az utazás nehézségeitől és fáradalmaitól, érthető módon, gondolta Káró.
Idővel biztosra vette, sosem lesz többé reggel, egyszerűen itt ragadt Berlinben, a Berlin-Schönefeld reptéren, ahonnan nincs kiút. Akinek kedves az élete, menekül. Egészen a készlet erejéig, és ha lehetséges, mihamarabb – késő, ezennel vége, nincs menekvés, gondolta. Ettől fogva nem tehet mást, Nescafét ihat, Twixet ehet automatákból, bámulva az egyre sűrűsödő éjszakát a váróterem ablakaiból, amíg csak világ a világ. A soron következő országokról, part menti és/vagy sziklás helyszínekről, városkákról, eldugott falvakról jobb lesz lemondani. Nem vitás, rátört az a bizonyos reménytelen szomorúság, amit kimerítően ismert, amit komikusnak és túlontúl könnyűnek, másrészről érthetetlennek tartott utólag, minden egyes alkalommal. Ott, akkor, Berlinben komolyan gondolta, helyzetét elkeserítőnek bélyegezte, gondolta mosolyogva sokszor, belépve egy terminál üvegcsarnokába, gondolta Káró a terminál üvegcsarnokába lépve.
Borítókép: Flickr
