Globális felmelegedés, olvad a sarki jég, útjukat vesztik az áramlatok – hát csoda, ha az ember belekezd a Gilgames-eposzba meg az Átváltozásokba? Különösen, ha művészi előadásban hallgathatja meg őket, és még az értelmezésükhöz is segítséget kap.
Négynapos fesztivállal ünnepelte az ELTE Bölcsészettudományi Kara azt, hogy oktatók és hallgatók ismét jelen lehetnek az egyetem épületeiben. A Trefort-kert Offline fesztivál elnevezésű rendezvénysorozat részeként láthattuk 2021. szeptember 8-án este a Katasztrófaturizmus a múltba! című beavató előadást is, amelyre az Ókortudományi Intézet oktatói – Zólyomi Gábor, Buzási Gábor, Bárány István és Rung Ádám – többezer éves, ám nagyon is aktuális szövegeket választottak ki. A közönség Hegedűs D. Géza színművész előadásában hallgathatta meg a művek részleteit.
A Gilgames-eposz XI. táblájának és a bibliai Teremtés könyvének vízözöntörténetét mindenki ismerheti, ha máshonnan nem, a középiskolai szöveggyűjteményekből, de biztos vagyok benne, hogy színpadra illő előadásukban senki sem részesülhetett még. Pedig a természeti katasztrófáktól való félelem a mi életünkből is ismerős lehet.
Platóntól természetesen Atlantisz elsüllyedése hangzott el a Timaiosz és a Kritiasz című dialógusokból,
illetve a kevésbé ismert Az államférfi egy részlete. Ebben szó van a visszafelé forgó kozmoszról, amelyben „hátrafelé” élnek az emberek, és a földből újra megszületnek a halottak. Azt hiszem, nem csak nekem jutott eszembe a Benjamin Button különös élete és Dan Simmons Hyperionja. Időrendben Ovidius vízözön-története az utolsó, de azért is a sor végére került, mert úgy készült, hogy a szerző a korábbi történeteket ismerte, használta, sőt a maga fekete humorával parodizálta is.
Nem volt egyszerű színészi vállalkozás gyors egymásutánban visszaadni az akkád és a héber szövegek szabadvers és ritmikus próza közötti játékát, majd a platóni költői próza racionalitását, végül pedig a latin hexameterek lüktetését úgy, hogy a ritmikusságuk se tűnjön el, de skandálásnak se hasson a felolvasás. Természetesen mindezeket nem eredeti nyelven hallgathattuk meg, de a jó fordítás ismérve éppen az, hogy nemcsak a célnyelven működik, hanem az eredeti jellegzetességeit is igyekszik visszaadni.
A közönségnek tehát nemcsak a szövegek különlegessége miatt lehetett egyedülálló élményben része.
A felolvasásokat megelőző vagy követő magyarázatok az intézet oktatóinak köszönhetően tudományos ismeretterjesztő mini-előadásokká váltak. Először az apró, technikai részleteket tudhattuk meg, vagyis hogy milyen fordításokat felhasználva, hogyan állították össze a felolvasandó szövegrészleteket, és hogy milyen nehézségekbe ütköztek már az előadás előkészítése során. Mivel a rendezvénynek szabott ideje volt, az ismétléseket, évszámokat, egyéb adatokat ki kellett húzniuk, vigyázva arra, hogy a makroszerkezet és a gondolatritmus ne sérüljön.
Ami a Bibliát illeti, tiszteletből is alig mertek hozzányúlni a Teremtés könyvéhez, de az időkorlát miatt mindenképpen szükségesnek látták a módosítást. Itt szerencsére bővében vagyunk a fordításoknak (a rendezvényen a 2014-es revideált Károli-fordítás szerepelt), cserébe megtudhattuk, hogy nagyon oda kell figyelni arra, mi számít eredetinek, mert
a héber mellett a görög és a latin szöveg is része a kánonnak.
(Soha nem gondoltam volna például, hogy a bárkára a héber ugyanazt a szót használja, mint arra a kosárra, amelyikben Mózest kitették, a görög viszont azt, amelyik később a frigyládára is utal.) Platón életművének három részletét kellett egybedolgozni úgy, hogy legfeljebb az vegye észre a váltásokat, aki jól ismeri mindhárom dialógust. A végére tartogatták a legkülönlegesebbet: Csehy Zoltán Ovidius-fordításának premierjét. Hiszen nyomtatásban még nem jelent meg az új Átváltozások, tehát Hegedűs D. Géza közönsége hallhatott belőle először.
Számunkra, XXI. századi emberek számára minden ókori szöveg egyformán távolinak tűnhet. Ezért is fontos emlékezetünkbe idézni, hogy a Gilgames-eposz és az Átváltozások között több ezer év is eltelhetett; annyi, mint amennyi minket Ovidiustól elválaszt. A magyarázatokból kiderült, hogy az időbeli és a kulturális különbségek látásmódbeli differenciákat is jelentenek.
A Zólyomi Gábor és Buzási Gábor által magyarázott Gilgames-eposz és a Biblia lineárisan szemléli az időt:
van kezdete és vége, a teremtés előtt nem létezett, és a végítélet után megszűnik létezni. A Bárány István és Rung Ádám által választott katasztrófatörténetek időszemlélete ciklikus. Az államférfiben a kozmosz hol előre, hol visszafelé forog, így pedig az idő is hol előre, hol visszafelé halad, ezért a világban hol rend uralkodik, hol felfordul az egész, aszerint, hogy az istenség irányít-e vagy épp visszavonul. Ovidiusnál az Átváltozások egésze arról szól, hogy semmi sem állandó, csak a változás: minden keletkezik, megszűnik, átalakul valami mássá. A vízözön – vagyis amikor a szárazföldből tenger lesz – csak egy példa erre a sok közül.
Az sem mindegy, hogy miért következnek be ezek a változások. Hogy a mi életünkre mi van nagyobb hatással – tőlünk független éghajlati tényezők, a pazarló emberi tevékenység vagy mind a kettő –, arról kis és nagy emberek vitatkoznak évtizedek óta. Hogy hányféle okot tudunk elképzelni a számunkra ismert világ megváltozására, azt talán mi magunk se tudnánk hirtelen felsorolni.
Nem volt ez másképp évezredekkel ezelőtt sem.
Annak, hogy a világ egyik pillanatról a másikra megváltozik, és mindaz, amit ismertünk, nem létezik többé, értelme kell, hogy legyen. Úgy talán könnyebb elviselni. Az már ismét kortól és kultúrától függ, hogy ez az ok valamiféle kollektív bűnösség-e (Atlantisz); hogy csak egyetlen ember bűne-e, és nem tudni, minden isten haragszik-e érte vagy csak egy (Átváltozások); vagy esetleg valami nehezen megfogható, de mindenképp szexuális tartalmú határáthágásról van-e szó (Biblia).
Van történet, amelyben egyetlen akarat dönt, egyetlen Isten viselkedik előbb kegyetlenül, majd irgalmasan (Biblia); és van, amelyben istenek döntenek, de ők maguk is megrémülnek és veszélybe is kerülnek az előidézett katasztrófa miatt (Gilgames-eposz).
Ezért is lehetett nehéz a dolga Ovidiusnak,
hiszen annak tudatában alkotott, hogy a vízözön történetét nagyon sokan sokféleképpen megírták már előtte, és az ő története nemcsak a vízözöné, hanem a vízözönről szóló történetek története is. Ugyanakkor pontosan ezért engedheti meg magának azt is, hogy ne elrémisszen, hanem szórakoztasson, hogy filmszerűen látványos jeleneteket alkosson, és gyilkos tréfákat eszeljen ki. Nála a Gilgames-eposz és a Biblia madara nemhogy nem rekeszti be a katasztrófát, de még bele is fullad a vízbe. Vagy csak azért jeleníti meg a szivárványt, hogy a víz visszatérhessen az égbe, és folytatódhasson az eső. Ovidius „lubickol az özönvízben”, ahogy Rung Ádám fogalmazott.
A felolvasásokat és a magyarázatokat kerekasztal-beszélgetés követte volna, erre azonban már sajnos nem kerülhetett sor, mert így is túlléptük az időkeretet. Pedig
akármeddig elhallgattam volna az előadókat,
és szerintem ezt nemcsak a magam nevében mondom. Szerencsére a rendezvény tanulságát Hegedűs D. Géza már korábban segített levonni, amikor elmesélte, hogy kedvenc festménye Hundertwassertől Az atlantiszi macska, amelynek figurájában egész Atlantisz ott látható. Tehát hogy velünk mi és miért történik, az mindig bizonytalan, de hogy a macska minden katasztrófát túl fog élni, az biztos. Ezzel senki nem vitatkozott.
Úgy gondolom, nem véletlen, hogy a közönség teljesen megtöltötte a campus F épületének udvarát, és még a folyosókról, a nyitott ablakokon keresztül is hallgatták a beavató előadást. Remélem, lesz még módom hasonlókon részt venni.
Katasztrófaturizmus a múltba! (beavató előadás). Trefort-kert Offline fesztivál, Budapest, ELTE Bölcsészettudományi Kar, F épület udvara, 2021. szeptember 8.
A borítófotót Czakó Timi készítette.
