Magányaink
Átküldök egy verset Ladunak, a küldés pillanatában rájövök, hogy majd célzásnak veszi, de már meg is nyomtam az entert, nincs visszaút, jön a vádaskodás, hogy biztosan ő az a magányos alak a versben, aki nyitott ajtónál szarik. Meg ugye két macskával él, azon nem akarok-e gúnyolódni, két macskás fazon, arra találjak verset. Hiába tiltakoznék, ráhagyom.
Októberi hétköznap, a szomszéd az erkélyünkre rázza a szőnyeget, egyiket a másik után. Azt hiszem, hogy mindjárt vége, és akkor még egyet. Hideg van, semmi kedvem kimenni és felordítani újra, hogy húzzon el a rongyaival, vagy felmegyek.
Tehát kint hideg, télszag, de süt a nap, a diót összeszedhetném a kertből, ha nem lenne társasházi közös tulajdon, így viszont mindenkori jogviták tárgya. Nézem, ahogy hull a por lefelé a saját tulajdonú erkélyemre, mint a hó.
Most ide kellene valami váratlan és meghökkentő. Ami szétfeszíti ezt az őszi jelenetet, de legalábbis elgondolkodtató. Ehelyett: nekem macskám sincs, duzzogok magamban, az évnek abban a szakában és olyan hőmérséklet mellett – radiátor feltekerve –, amikor ez a legjobban megy. Ősz kitárva, szívem bezárva, ez valami rossz sláger vagy most találtam ki?
Verset olvasni olyan, mint hintázni, mondogatta a nagymamám, ha nincs lejtése, nem is érdekes. Mamám és az ő furcsa mondásai. Itt most egy további nagymamás visszaemlékezés következik, hogy például az ablaknál olvassuk azokat a régi, vászonborítású könyveket, tizenkilencedik századi költészet, és kint tényleg hullik a hó. Mit szólt volna a mama egy ilyen vershez. Ezek a modernek, ezek már nem olyanok, mint a régiek, mondaná, és ezzel nem nagyon lehet vitatkozni. A vers egy hinta, írom Ladunak, nem kell mindenben célzást látni, jó, akkor majd hintázom, válaszolja.
Ez így most nagyon rossz, vagy mégse.
Lehetne, hogy felhív anyám, és rájön, mert mindenre rájön, hogy otthon ülök hétköznap délután. Nem kéne dolgoznom? Beszél, én a macskákra gondolok, az őszre, a hulló porszemekre, amelyek úgy ülnek meg a kinti kisasztalon, mint a hamu. A hamuról Ladu jut eszembe, amikor itt van, abban az öreges micisapkában (harminchat éves) és pipázik. Hozza magával a pipadohányt, a zacskókon rákos elváltozások képeivel. Belehalhatsz, ugye tudod, kérdezem tőle ilyenkor. Tisztában vagyok vele, mondja, fennáll a lehetőség. Anyám megismétli a kérdését, hogy akkor most mi van, megint felmondtam, vagy mi történik, átjöjjön-e, nem kell, anyu, jól vagyok.
Zacskós levest csinálok, nem lustaságból. A Knorr kínai leves nem utánozható, felesleges próbálkozni. Magányaink. Elolvasom a verset még egyszer, aztán megírom Ladunak, hogy a szomszéd megint az erkélyemre takarít. Azt írja, koszoljak vissza. Ezen a ponton lehetne egy vallomás, hogy hetven kilométer az nem távolság, kocsival ötven perc, gyere fel, olyan egyedül vagyok. Nem írom meg, a radiátort feljebb csavarom, hogy megmelegedjen a paplan is. Néha itt alszik, aztán elmegy, sokáig nem jön vissza, és otthonról kérdezget, hogyan kell tejberizst csinálni, hány deci tejet kell milyen hőfokra melegíteni, miféle rizs, mennyi cukor, és hogy van a főzési idő, kavargassa, vagy csak elfő úgy magában. A sok üzenettől csilingel a telefonom.
Találtam-e macskás verset, kérdezi, igen, mondom, úgy szól, hogy ölükben pattog az elektromosság. Azt ismeri, találjak másikat. Aztán azt írja, hogy fotókkal pepecsel, az utolsó simításokat végzi, mielőtt átküldi annak a katonásan mosolygó családnak, akiket múltkor a parton fényképezett. Ilyenkor a legjobb ezen dolgozni, bezárkózva a lakásba, nem kérdezek vissza, mit jelent az „ilyenkor”.
Októberi hétköznap van, és Ladu manzárdjába képzelem magam, abba a romos kis lakásba, amelyet Ladu szerint nem ér cikizni. Már nem hullik semmi, de azért se takarítok mások után, inkább maradjon így. Holnap majd biztosan átjön anyu, mert tudni akarja, hogy mi van, végighúzza a kezét a kinti asztalon, és nem tesz megjegyzést.
Valamit még írni kellene, megtalálni a helyes mondatokat, mint abban a versben, amelyek úgy állnának itt, úgy, hogy el tudjam mondani azt, amit végül is mondani akarok, de félek a befejezéstől, hogy az elbeszélés egyetlen lendülettel vágódik be a végkifejletbe.
Honnan szerezzek macskát, kérdezem, szükségem van egy macskára. A világ tele van ezekkel a nyavalyásokkal, írja Ladu utoljára, és mindig megtalálják a puhaszívűeket.
Borítókép: Hippopx
