Idén négyszáz éves lett a hajdúböszörményi Bocskai István Gimnázium, ebből az alkalomból az iskolához köthető művésztanárok, valamint a jórészt művészként és/vagy a vizuális nevelésben dolgozó egykori diákok munkáiból rendeztek a képi gondolkodás alakulásának helyi folyamataiba betekintést engedő kiállítást a Sillye Gábor Művelődési Központban.
A gimnázium oktatói, Gyulai Edit és Pálfi Gyula először egy, az érintett művészek munkásságát bemutató posztsorozatot indítottak el a gimnázium Facebook-oldalán. Az elmúlt száz évet lefedő összeállítás alkotói közt találunk festőt, grafikust, textil- és divattervezőt, valamint fotográfust is. Ez
a műfaji sokszínűség a kor előrehaladtával teljesedett ki,
hiszen – mint azt ez az elsődlegesen Sántha Antal gyűjteményére és a művészek tulajdonában lévő munkákra építő válogatás is mutatja – a 20. század első kétharmadában még a festőké volt a főszerep város művészeti életében.
A Galéria 400 – Akik megtanultak látni 1909–2021 alcímébe foglalt első dátum arra a meghatározó fordulatra utal, amelyet a kolozsvári akvarellista, Király Jenő ideköltözése hozott a művészetpedagógia területén.
A gimnáziumban évtizedeken át tartó oktatói tevékenysége során generációkat indított el a pályán,
azt pedig, hogy nemcsak oktatói munkája volt jelentős, itt látható képe is igazolja. A Böszörményi udvar télen (1927) a kiállítás legkorábbi darabja, és egyúttal talán a legérzékletesebb figurális mű is, amely távolról szemlélve szinte fotórealisztikus hatást kelt. Bár Király Jenő elsősorban a tájképfestészet klasszikus útján haladt, és a modernitás szemléletmódja kevéssé hatott rá, technikai tudása alapján a kor legjelesebb akvarellistái közé sorolhatjuk, így méltán viseli nevét az iskola rajztagozatosait jutalmazó egyik elismerés.
A másik díj pedig egy Király-tanítvány, az alföldi paraszti miliő megragadásával kísérletező Pálnagy Zsigmond nevét viseli, aki egy, a művészeti közbeszéd által nemesebbnek vélt, ezért magasabban jegyzett technika, az olajfestészet mestere lett. Jellegzetes életképeinek alaphelyzeteit gyakran ismételte, amiért némelyek elmarasztalták ugyan, ám technikai felkészültsége, formakezelési készsége aligha megkérdőjelezhető.
Egyik tanítványa, Hajdú Endre később az 1964-ben alapított Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep első vezetője lett,
amely a legrégebb óta megszakítás nélkül működő magyar alkotótábor. Hajdú később általános iskolai tanárként terelte a művészeti pálya irányába Bói Istvánt, az itt szintén kiállító, de ma már kevéssé aktív festő-restaurátort is.
A Király Jenő-tanítványok közül utalnunk kell még a kiemelkedő portréfestő Kampler Kálmánra; a félabsztrakt formanyelv megtalálásával kiteljesedő, nemzetközi sikereket is elérő Litkey Györgyre – aki a régi helyi mesterek közül a legtöbbre jutott a modern irányzatokkal való dialógus kialakítása terén –; továbbá a város emblematikus alakjává vált Maghy Zoltánra, akinek a tevékenysége átívelt a 20. századon. Közel száz éve már, hogy a hortobágyi kolónia egyik megteremtőjeként kísérletezni kezdett az alföldi tájak friss szemléletű megragadásával. Itt látható, az olajfestékkel takarékosan gazdálkodó képe,
a Tavasz Böszörményben (1968) a főtér fél évszázaddal ezelőtti hangulatát idézi elénk.
Maghy ugyan nem tanított a gimnáziumban, mégis sokan tekintették mesterüknek, jelen kiállítás résztvevői közül Szilágyi Elek és Takács László is ekképp hivatkozik rá. Az egykori szülőháza helyén az életmű előtt állandó kiállítással tisztelgő rendezvényhelyszín, a Maghy Művészház működtetésével a város méltó módon tartja életben a festő emlékezetét.
A következő generációk számára a gimnázium rajztagozatát a ’60-as, ’70-es évek fordulóján kiépítő Király Róbert, majd az általa is tanított Bíró Ferenc váltak meghatározó mesterré. Előbbi apja nyomdokain, ám kevesebb invencióval, a régió jellegzetes életképeinek megragadásával kísérletezett akvarellképein, az itt kiállítók közül Szilágyi Elek, Molnár Gábor és Dombi Géza is tanítványai voltak. Bíró sajátszerűbb festői életművét művészetpedagógiai tevékenysége hosszú időre beárnyékolta. Munkái közül kiemelkednek azok a lekerekített vonalvezetésű, stilizált formák uralta képek, amelyekből egyet ezen a kiállításon is láthatunk.
A helyi festészetet uraló témavilág megújítási kísérletéről tanúskodik a Gémeskút (1974),
amelyen a visszafogott színkezelés, a zöld árnyalataira szorítkozás is a redukált formanyelvet erősíti. A kiállítók közül tanítványa volt a Debreceni Egyetem böszörményi karán egykor a gyermekek vizuális nevelését is oktató Fekete János, valamint Magyar József, Tarczyné Borsó Éva, Barcsa Pál és Rácz Imre is, akiknek a festészetében látszólag nincs erős nyoma a Bíró által kifejlesztett formanyelvnek – ez is mutatja, hogy Bíró teret hagyott az egyéni alkati adottságok kibontakoztatására.
Szegedi és debreceni iskolák mellett a Bocskai István Gimnáziumban is tartott fotószakkört Süli István fotóművész, aki a kiállításon az Önvizsgálat, avagy a geometria feloldása (2020) című manipulált fényképpel van jelen, amely
egy összegubózott emberi test sziluettjét hozza dialógusba a felforgatott építészeti térrel.
A szorongás allegóriáját teremti meg így, azt szemléltetve, ahogy a korábban uralhatónak tűnt viszonyok megbomlása, az érzékelt közeget eluraló káosz, a kapcsolódásokat megnehezítő visszahúzódás elvezet a figyelem befelé irányításáig, az önvizsgálatig.
A kiállítás egyik legfrissebb darabját Gajdán Zsuzsa jegyzi, a Böszörményből Pekingig (2021) a tágabb kontextusban arra a keleti irányú mozgástérre is utal, amely a művész előtt az elmúlt évtizedben tárult fel. Az expresszív színkezelésű képen az arany, a narancs, a vörös és a feketébe hajló sötétkék színek elevensége mellett a visszafogott okker háttérnek is jut tér, ez pedig lehetőséget ad a képbe montázsolt dokumentumok, az olvashatóság határán lévő kézírásos szövegek behatóbb tanulmányozására. Az életművön belül újszerű jegynek tekinthető a pecsételt felületek szerephez juttatása, amely a címmel dialógusban a küldeményjelleget erősíti fel.
A több helyen is előtűnő 1928-as dátum ugyanakkor egy korszakok közti utazásra is asszociálni enged.
Gajdán Zsuzsa négy évtizeden át vett részt a gimnáziumi művészeti oktatásban, tanítványai közt olyan fiatalokat találunk, mint az élénk színkezelésű figuratív festményeket készítő Balla Erika; az újrahasznosított anyagokkal is gyakran dolgozó, textiltervező művészként kiteljesedő Elek Ágnes; az itt a várandósság állapotának emlékművet állító gipszöntvénnyel bemutatkozó Görögh-Nagy Lilla; vagy épp a nonfiguratív, csurgatásos festészeti utat követő Nagy Mónika.
Csak egy évig volt a gimnázium tanulója Ferenczy Zsolt, aki jelenleg az Egri Egyetem Vizuális Művészeti Intézetében dolgozik a jövőbeni képzőművészek és művésztanárok elindításán. Saját művészi praxisában is sokat tesz a régió festészeti örökségének életben tartásáért, a debreceni b24 Galériában rendezett Ó, egek! című paralel tárlat keretében 2016-ban
a böszörményi Káplár Miklós életművével lépett dialógusba eleven színkezelésű, sokszor szürrealisztikus hatású tájképein;
a Klónia című 2020-as MODEM-es egyéni kiállítása pedig egyfajta kapitalizmus- és kolonizációkritikai attitűddel nézett szembe az alföldi tájképfestészet örökségével, az ironikus fennhangokat sem nélkülözve.
A másik, szintén Gajdán által tanított, főállású festő, akire még utalnunk kell, eredményeivel a város hírnevét is öregbíti, hiszen Hajdúböszörmény szülöttei közül ő érte el a legjelentősebb sikereket a nyugati galériás közegben, illetve a képzőművészeti piacon.
A Berlinben élő A. Nagy Gábortól sajnos csak egy reprodukció látható a kiállításon,
amely nem adja vissza akrilképei nagyságrendjét és felületi sajátságait. Munkássága a legújabb irányzatokkal – így például a hálózati közeg esztétikáját a háromdimenziós térbe visszahelyező posztinternet-művészettel – párbeszédben alakul. Betűmozaikos festményein a szövegrészletek nemcsak felidéző szerepűek, hanem többféle funkcióval bíró képépítő elemmé válnak. A színes betűkből kirajzolódó alakzatok rendszerint fekete alapon idézik fel a popkultúra jelenségeit és alakjait.
Ezen „leszármazási sor” alapján is látható, milyen meghatározó szerepe van a művészeti pályán az elsajátított tudás továbbörökítésének, a szemléletmód inspiráló erővé formálásának, amely segít kibontakoztatni a másképp látás képességét, és fejleszteni az egyéni kvalitásokat.
A gimnáziumi művészeti oktatásában jelenleg is fontos szerepet vállal az elsődlegesen absztrakt munkákat készítő Pálfi Gyula,
aki már szintén hosszú ideje tanít az iskolában, egyik tanulója, Simon Viktória idén különdíjat nyert a XV. Országos Középiskolás Képzőművészeti Diáktárlaton. Ez a generáció persze itt még nem képviselteti magát – a legfiatalabb kiállító a nyugaton divattervezői karriert építő Töviske Csaba –, ám így is körülbelül félszáz művész munkáit tekinthetjük meg a Sillye Gábor Művelődési Központ földszintjén frissen megnyílt Hajdúsági Galériában és az aulában.
Végezetül pedig egy személyes vonatkozásra is ki kell térnem: szeretnék köszönetet mondani a kiállításon egy napraforgó-csendélettel szereplő Móréné Fejes Máriának, aki a hajdúböszörményi Bethlen Gábor Általános Iskolában, valamint Gajdán Zsuzsának, aki pedig a Bocskai István Gimnáziumban volt osztályfőnököm és rajztanárom. A segítségükkel megalapozott anyagismeretnek, az önbizalmat adó elismeréseknek is köszönhetem, hogy végül, ha nem is képzőművészként, de szakíróként az életem fontos része maradt a vizuális művészetekkel való foglalkozás.
A Galéria 400 – Akik megtanultak látni 1909–2021 című kiállítás a hajdúböszörményi Sillye Gábor Művelődési Központban látható 2021. szeptember 30-ig. Kurátor: Kupás Csilla. (Az írás a megnyitószöveg szerkesztett változata.)
A borítóképen Pálnagy Zsigmond Aratók (dátum nélkül) című olajfestménye látható.
A fotókat a szerző készítette.