A kényszerpihenőre állított Quimby hosszú idő után állt először színpadra október 14-én a Budapest Parkban. A zenekar egyik frontemberét, Kiss Tibort terápiás elvonulása miatt rendhagyó módon a kortárs alterközeg meghatározó arcai helyettesítették. Meghallgattuk, megnéztük és most próbálunk választ adni a legégetőbb kérdésre: van-e Quimby Kiss Tibi nélkül?
Harminc év – akárhogyan számoljuk, nagyon sok idő. Kimondani persze könnyű, leírni talán még könnyebb, de mégis, ha a számszerűsítés közönyösségét magunk mögött hagyva szembenézünk azzal, hogy harminc év alatt mennyi dolog történik egy ember életében, meg úgy egyáltalán a világban, igencsak borzongató élményben lehet részünk. Három évtized egy emberöltő, egy teljes generáció felnövésének intervalluma. Ezt figyelembe véve kiváltképp felértékelődik, mivel is jár együtt az, ha valaki harminc éve aktívan dolgozik, alkot, munkájával gazdagítja a világot – egy zenekar esetében pedig ennek az időbeli küszöbnek az átlépése egyenes út a kultikus státusz felé.
A Quimby idén lépte át ezt a küszöböt. Jóllehet, a kultikus státuszért már jóval előbb bejelentkezett a zenekar, így hát a kerek évforduló jelentőségét kár is lenne firtatni. Kezdve onnan, hogy a ma ismert magyar alternatív szcéna egyik alappillérét képezik, és ennyi idő elteltével is koncertező és alkotó formációként vannak jelen, már önmagában is kiemelkedő teljesítmény, pláne akkor, ha hozzávesszük mindehhez, hogy pályafutásuk nem volt mélypontoktól mentes. Olyannyira nem, hogy 2003-ban, hat album után a feloszlás szélére sodródott a zenekar, amiből aztán 2005-ben egy visszatérő album (Kilégzés), majd 2010-re minden addiginál nagyobb népszerűség vezette ki a bandát.
Sokáig úgy tűnt, hogy a szekér ezután zökkenőmentesen halad,
a karrier végre pályára állt, tíz év alatt további három nagylemezzel a hátuk mögött a tagoknak látszólag már csak annyi teendőjük volt, hogy kiélvezzék a sikereket, és hogy megüljék az időnként beröppenő kreatív flow-t. Végül ezt a szériát a tavalyi év törte meg, két ízben – egyrészről a zenei előadókat (is) lesújtó járványhelyzet hozott kilátástalan állapotokat, másrészről újra felröppent a hír, miszerint a frontember, Kiss Tibor újra terápiás elvonulásra kényszerül.
Így indultunk hát neki a zenekar október 14-i szuperkoncertjének a Budapest Parkban, melyhez egy igen rendhagyó koncepcióval állt elő a Quimby: Kiss Tibort helyettesítendő, az eredetileg valószínűleg jubileumi programnak szánt eseményt vendégelőadókkal hirdették meg. A vendéglistán szerepelt Papp Szabi, Pásztor Anna és Pásztor Sámuel, Schoblocher Barbara, valamint Fekete Giorgio és Bodor Áron – tehát a teljesség igénye nélkül ugyan, de sikerült egy magyaralter-elitalakulatot verbuválni az estére. Azonban a kecsegtető neveken túlmenően azért mégis a levegőben maradt a kérdés:
Kiss Tibi nélkül tényleg lehet teljes értékű, vagy legalábbis elfogadható szintű Quimby-koncertet tartani?
Ez a kérdés azért is érdekes a zenekarral kapcsolatban, mert a Quimby alapjáraton két énekessel működik, Varga Livius így a frontemberi szerepkört betöltve elviekben némileg áthidalhatná a problémát, azonban a gitáros posztja még ezzel is betöltetlen maradna. Hogy az utóbbi tényező miért bizonyult kiemelkedően fontosnak a Plusz-Mínusz koncert esetében, arra hamarosan visszatérünk, ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül egy korábbi példa mellett, amelyet Ripoff Raskolnikov szolgáltatott. Tavaly a Raktárkoncertek keretében ugyanis a Quimby már nem Kiss Tibivel lépett fel, hanem az osztrák blueszenésszel, aki bár több szálon is kötődik a bandához, sajnos felemás eredménnyel tudta betölteni a frontemberi űrt. Ez természetesen semmit sem von le Ripoff kvalitásaiból, a kétséges momentumokat inkább az keltette, hogy a zenekartagok – érthető módon – nem igazán tudták kezelni az új, átmeneti felállást, főleg nem egy olyan, enyhén szólva is rendhagyó környezetben, mint amelyet a Raktárkoncertek eseményei adtak.
Ezt a nem kimondottan jó előtapasztalatot némileg árnyalta az év elején koncertfilmként, majd később hangzóanyagként is megjelent, ugyancsak Plusz-Mínusz címre keresztelt stúdiósession-felvétel. Ennek révén elöljáróban megtapasztalhattuk, hogyan helyettesíti a frontember gitárjátékát Pásztor Simi, ahogyan előrevetítette azt is, hogyan fog szólni a Legyen vörös vagy az Álmatlan dal az Esti Kornél énekesének tolmácsolásában, vagy milyen lesz hallani a Nyina című dalt Papp Szabi torkából.
A session-felvétel egy alapvetően érdekes élménynek ígérkező esemény képét festette fel,
amelyen a Kiss Tibi helyettesítésére felkért zenészek többnyire rendben hozzák a dalokat, néha saját ízt is adva nekik. És még úgy is a pozitív várakozásokat erősítette az anyag, hogy minden igyekezet ellenére mégiscsak becsúszott két kirívóan rossz párosítás: Pásztor Anna az Autó egy szerpentinen fonalát sajnos nem tudta elkapni, Lukács László pedig a Sehol se talállak esetében elég nagy melléfogásnak bizonyult. Az ugyan tudható volt a vendéglista fényében, hogy utóbbi kombinációtól megkímélnek minket a szervezők, azonban izgalmas volt az est elején megtippelni, vajon milyen dallal érkezik Schoblocher Barbi és Fekete Giorgio a színpadra.
Mire az est első dala, a Kaviár és bor felcsendült, egy csütörtöki hideg őszi estéhez képest meglepően sokan gyűltünk össze – noha az eseményt végül nem telt házzal zárták, a színpad előtti tér a hangosító-komplexummal bezárólag a kiírt kezdésre már tömve volt, a félórás csúszás közben pedig a hátsó sorok és az oldalsó helyek is megteltek. A kezdődal szerencsés választás volt, mivel a zenekar ezzel a húzással egyértelműen meg tudta mutatni, hogy bizony a közkeletű frontemberkultuszra a körülmények ellenére is rá lehet cáfolni. A Quimby tagjai Livius vezetésével is bőven ki tudják pörgetni a dalokat, amiről később az Egónia és a Hintalógalopp felcsendülésénél szintúgy tanúbizonyságot tettek.
A közönség soraiban állók azonban érezhetően nem tudták, mire számítsanak, ennek eredményeképpen pedig
az igazán felszabadult pillanatok viszonylag sokat várattak magukra.
Ezen nem segített, hogy épp a fordulatszám fokozását megcélzó, sorban harmadikként álló Hoppá előadását Livius átengedte az est első vendégének, Fekete Giorgionak, aki bár mindent megtett a hangulatért, mégis körülöttem néhányan értetlenkedve állták végig a dalt. Talán mert az eseményhez a rendhagyó jelleg ellenére sokan azt a várakozást fűzték, hogy ugyan Kiss Tibi helyettesítését bizonyára érdekes módon fogják megoldani a vendégzenészek, de azért amennyire a körülmények engedik – és ha már Livius személyében úgyis lehetőség adódik rá –, a zenekar igyekszik majd a megszokott medrében tartani a koncertet.
Erre kontrázott rá a következő programpont: a Senki se menekül című dalt Papp Szabi tolmácsolásában hallgathattuk meg. Talán fölösleges kitérnünk rá, mennyire stílusidegen választás volt a párosítás, és hogy ezzel egy időben hogyan tűntek fel egyre-másra a kérdő tekintetek. Mindenesetre a mellettem álló társaság tagjai hangot is adtak nemtetszésüknek, elmondásuk szerint 2013 óta jó párszor hallották ezt a dalt koncerteken, de
eddig messze ez volt a legrosszabb elhangzott verziója.
Szabi ezen a sarkalatos véleményen a Nyina című szerzeményben való közreműködésével valamelyest változtatni tudott, amelynek előadása már alapesetben, a szerzője számára is rizikós, hiszen az eltúlzott patetikusság hibalehetősége hatványozottan fennáll a díszes szövegezés miatt. Érdekes, hogy a Supernem frontemberének attitűdjéhez és hangjához jobban passzolt ez a dal, végül egy egészen jól működő olvasatát adta a színpadon.
Az előbbiekben említettük, hogy gitárjáték terén Pásztor Sámuel remekelt a koncerten. És valóban, Simi Magyarország egyik legjobb gitárosaként hozta az elvárható szintet, ugyanakkor néhány ponton talán túlzásokba esett virtuozitás terén. Az ilyen esetekben válik nyilvánvalóvá az, hogy mennyit számít egy zenekar hangzásában, ha annak frontembere egyszerre gitározik és énekel. Szó se róla, Kiss Tibor ugyancsak nagyszerűen és virtuózan játszik a hangszerén,
a Quimby világában viszont sokszor épp a minimalista gitármegoldások azok,
amelyek igazán elemi erejűvé, ösztönössé, jó húzásúvá teszik a dalokat. Az énekléssel megosztott figyelem pedig nagyszerű táptalaja annak, hogy mindez élőzenei környezetben kibontakozzon. A túljátszás veszélye olyan nüansznyi, összességében mégis egészen jól érzékelhető elemeknél fenyeget, mint például az Otthontalanság otthona refrénjének hanyag lazasága, látszólagos esetlegessége, amelynek Simi igyekezett saját ízt adni, játéka mégis megcsúszott az egyszerű(nek tűnő) gitárfigurákon.
Ugyan az est kezdetétől fogva egyértelmű volt, hogy a meghívott vendégek nem Kiss Tibi-hasonmásversenyt kívánnak tartani, és ennek megfelelően önálló hangjukra, stílusukra próbálták formálni az adott számokat a tiszteletadás jegyében, az egyedi megszólalás terén mégis Schoblocher Barbi vitte a prímet. Az ő performanszaiban a Heaven Goes to Hell és a ritkábban előkerülő Viharon túl, szélcsenden innen egészen új formát öltött.
Barbi nem habozott saját stílusával hozzányúlni a dalokhoz, kiemelkedő, letaglózó éneklése az est hangulati tetőpontját jelentette.
A teljes katarzist azonban az est végére tartogatta a zenekar, amikor maga Kiss Tibi tűnt fel a színen a mit sem sejtő (de kicsit azért végig reménykedő) közönség előtt, hogy becsatlakozzon az utolsó négy szám erejéig az össznépi ünnepléshez. A hallgatóság teljes megőrülése mellett sikerült megőrizni a régóta várt visszatérés pillanatait a maguk természetességében, Tibi gyors beköszönés és néhány esetlen mondat után a húrok közé csapott, a Sehol se talállak sorait pedig végre az ahhoz illő rekedt hang üvöltésében hallhattuk. Ez a tombolásra ösztökélő, egyben megható eseményláncolat végül egy egészen új megvilágításba helyezte a koncert addig eltelt tetemes részét. Ugyanis – valószínűleg nem meglepő módon – ez a négydalnyi idő épp elég volt ahhoz, hogy összehasonlítási alappal szolgáljon az azt megelőző több mint másfél órához: akármilyen jól is működnek együtt a Quimby tagjai Tibi nélkül, akármennyire növik túl őket a saját dalaik, és bármennyi zenész tiszteletét teheti a frontember helyét betöltve a színpadon, a teljes összhanghoz, a maradéktalan zenei hatáshoz elengedhetetlen a személye.
De az este tanulsága volt az is, hogy a zenekar működése nem kifejezetten az ő személyéhez köthető, hanem sokkal inkább ahhoz a zenészi-alkotói szerephez, melyhez a Quimby csapata adja a legőszintébb és legbiztosabb keretet. Valójában ugyanannyira nincs Quimby Kiss Tibi nélkül, mint amennyire nincs Kiss Tibi Quimby nélkül. És még így, harminc év és két hosszabb kényszerpihenő után is érezhetően működik a recept. Bízzunk benne, hogy esetükben ez jó ideig így is marad!
Quimby: Plusz-Mínusz, Budapest Park, 2021. október 14.
Fotók: Nagy Marci. Forrás: Budapest Park Facebook-oldal.
