Idén sok területen rákényszerülünk a fejünkben lévő fogalomtár néhány elemének alapos felülvizsgálatára. Ezek közé tartozik a koncert definíciója is, amelyben eddig magától értetődően szerepelt a zene mellett a közönség szó. De mi történik, ha a közönség kikerül a képből? A július óta formálódó, magyar zenekarok és stábjaik segítésére elindított Raktárkoncert-sorozat szeptember 21-én pályára állt, mi pedig megnéztük, hogyan működik a magyar virtuális koncertpótlás a gyakorlatban.
Az eleinte garázskoncertként emlegetett, végül Raktárkoncert címmel elindult sorozat alapreceptje elsőre nem tűnik különösebben bonyolultnak. A stabil jövedelem nélkül maradt zenészek számára
rövid időn belül kellett volna az államnak előrukkolnia egy, a körülményekhez képest kielégítő támogatási formával.
Első vészmegoldásként az Artisjus kisebb segélycsomagja adódott, ám az eredmény igencsak felemás lett, és inkább vitákat generált, semmint a kedélyeket csillapította. Miután egy időre a kardinális kérdés, hogy mikortól lehet újra élőzenei koncerteket tartani, nyitott maradt, júliusban felröppent a hír, hogy az állam „zárt körű” koncertekért fizetett anyagi juttatással igyekszik részleges megoldást nyújtani a problémára.
A bejelentés után sokáig csak kevés információ állt rendelkezésre arról, hogy milyen platformon teszik közzé az események felvételeit, ahogyan arról sem tudhattunk semmit, hogy pontosan milyen jellegű előadásokat várhatunk. Később kiderült, hogy a kézenfekvő YouTube-formátum helyett a MindiGO online műsorszolgáltatói felületén lesznek megtekinthetőek a koncertek,
az indulás viszont nem volt épp zökkenőmentes.
A belépés elsőre körülményesnek tűnt, a zenei tartalmak pedig nem voltak a helyükön, csak hosszas keresés után lehetett megtalálni őket egy másik menüpont alatt.
Azóta ugyan a koncertanyagokat sikerült rendszerezni, de a regisztráció nem lett gördülékenyebb folyamat – az oldal „speciális karaktereket” is kér tőlünk a jelszó megadásakor, ám azt már csak hosszabb próbálgatással tudtuk kitapasztalni, hogy mit ért ez alatt a felület. Plusz meglepetésként a MindiGO a sikeres regisztrációt követően azonnal feldobja az előfizetés lehetőségét, és előfizetői azonosítót kér tőlünk. Ennek fakultatív jellege az első bejelentkezés hevében nem volt egyértelmű, de megnyugtatunk mindenkit: havidíj nélkül is továbbléphetünk,
a raktárkoncertek ingyenesen megtekinthetőek.
De ne akadjunk fenn holmi informatikai malőrökön, hanem – mielőtt a konkrét tartalmi elemekre térünk – nézzük meg közelebbről az elgondolást, és próbáljuk meg tisztázni, hogy pontosan milyen jellegű-műfajú felvételeket láthatunk, mivel az elnevezés mögött akár egy új műfajt is sejthetnénk. Raktárkoncert cím alatt ugyanúgy érthetünk kis létszámú közönség előtt felvett előadásokat, ahogyan egyfajta hibrid műfajú zenei produkciót is, amely a hagyományos koncertfilm és a mostanában okkal felkapott online szobakoncert között helyezkedik el félúton.
Az anyagokat végigböngészve arra juthatunk, hogy az események szervezői igen puritán módját választották a lebonyolításának. Adott néhány helyszín, különböző színpadokkal, amelyeken teljes zenekari felállással játsszák el dalaikat (vagy épp repertoárjukba vágó feldolgozásaikat) a zenészek, átlagosan ötven percbe sűrítve, de közönség nélkül, pusztán a kameráknak. Magától értetődő a kérdés, hogy
mégis mi a különbség ezek alapján egy raktárkoncert és egy klasszikus koncertfilm, session-videó vagy fesztiválközvetítés között?
Első ránézésre könnyű lenne rávágni, hogy semmi, ám jobban belemélyedve a tartalmak kínálta élménybe rájöhetünk, hogy a hibrid jelleg megsejtése nem is volt olyan nagy mellélövés. Az viszont hamar egyértelművé válik, hogy nem a fent említett minőségükben jöttek létre élőzenei fúziók ebben az esetben – az itthon kevéssé működőképes, de a külföldi zenei közegekből dömpingszerűen áradó, többnyire magánfinanszírozású szoba- és stúdiókoncertek bensőségessége és exkluzivitása itt nincs jelen. Cserébe kapunk koordinált kameramozgásokat és kifejezetten jó hangminőséget, ami a hangmérnökök profi munkáját nyugtázza.
A közeli felvételekre építő képek néhány pillanat erejéig egy nagyobb színpadi produkció vagy fesztiválközvetítés érzetét keltik, de amint a nézőtér kameráin keresztül szemlélődünk, az élmény néha inkább egy zenés betétblokknak tűnik, amelyet mintha egy délutáni-esti beszélgetős tévéműsorból vágtak volna ki. Utóbbira több tényező is ráerősít, elsősorban a közönség teljes hiánya, ami nyilvánvalóan nem róható fel ebben az esetben, ugyanakkor nem is elhanyagolható szempont az, hogy hogyan tudják kezelni az üres nézőtér okozta kényelmetlenségeket a színpadra állított zenészek. Egy másik jellemzője a raktárkoncerteknek, hogy
a miliő néhány esetben túl steril.
Ez kifejezetten akkor tűnik fel, amikor észrevesszük, hogy a koncertek között nagy különbségek adódnak e téren – ugyanis vannak zenekarok, akik mögött grandiózus fénytechnika és színpadkép áll (a prímet a Magna Cum Laude koncertje viszi eddig, de a Kowalsky meg a Vega és Geszti Péter is elöl jár a látványban), miközben sokaknál pusztán néhány reflektor és esetleg ledháttér szolgáltatja a hangulatért felelős vizuális hatást. (Például az Erik Sumo Band, a Konyha és Keresztes Ildikó esetében.)
Mindemellett szembeötlő az is, hogy a Raktárkoncert afféle brandként jelenik meg, az alapdíszlet gyanánt elhelyezett dobozok és raklapok mellett a hangszerállványokon is olvasható az eseménysorozat neve, és ami a leglátványosabb: átlagosan két-három dalnyi időközönként a műsor néhány másodperces főcíme szakítja meg a felvételeket, amely amellett, hogy funkció nélkül áll (hiszen tudjuk, mit nézünk), nehezen összeegyeztethető a járvány okozta kényszerkörülményekkel, amelyek életre hívták a sorozatot.
A raktárkoncertek audiovizuális összhatásuk alapján kissé meghasonlottan pozicionálják magukat valahová a koncertfilmek és a zenés tévéműsorok, tévéközvetítések közé, miközben
a zenekarok ötvenperces játékideje és a környezet is inkább egy fesztiválszínpad kora esti programjára emlékeztet.
És ez a tisztázatlan állapot vezet a nagyobbik probléma felé: ez az ellentmondásosság minden produkcióba begyűrűzik valamilyen módon. A zenészek kiállnak a színpadra, tévébe illően kisminkelve, belőtt hajjal, ki több, ki kevesebb televíziós gyakorlattal, azonban többnyire nem igazán tudják, hogy mi is lenne a természetes módja a helyzet kezelésének. Mivel nincs közönség, az általános élőzenei eszköztár elemei, a dalok közötti kiszólások, a közönséggel való kapcsolatteremtés kötelező fogásai kevéssé célszerű megoldások, amit a legtöbben felismertek, de azért akadnak kivételek: az Edda koncertjén Pataky Attila kisebb beszédet intézett a közönséghez, de a Lordnál is felfedezhetünk olyan momentumokat, amelyekben a zenekar interakcióba vonja az elképzelt hallgatóságot.
Az esemény maga viszont sok tekintetben mégis egy élőzenei koncert, legalábbis annak egy új formája a hivatalos kommunikáció szerint,
amelyért komoly összegeket fizetnek a zenekaroknak (ebből a zenekarok háttérmunkásai, a világosítók, roadok, hangmérnökök, menedzserek is részesülnek).
Ennek megfelelően pedig igyekeznek úgy tenni a zenészek, mintha egy fesztivál nagyszínpadán állnának, és végül a Raktárkoncert egyébként sokat ígérő vállalkozásából sokszor emiatt kerekedtek ki izzadtságszagú, furcsa és érdektelen produkciók. De félreértés ne essék, ez nem a zenészek miatt alakult így.
Inkább a szükség szülte környezet az, ami rányomja a bélyegét az élményre
– kevéssé szerencsés hajszolni a koncerthangulatot ebben a szituációban, mert pont az a természetes közvetlenség veszik el így az előadásokból, ami miatt érdemes lenne követni a sorozatot.
A bosszantó ebben az, hogy láttunk már működő alternatívákat erre a járvány előtt is, amelyeknek formátuma sokkal jobban egybeesett volna az alapkoncepcióval. Hogy ismertebbet ne említsünk,
az amerikai KEXP rádióadó session-videói referenciaértékű élőzenei élményt nyújtanak, miközben mindig adódik egy kis plusz is,
valami, amit a közönségnélküliség adta bensőséges hangulat hoz magával. Vagy ott van például a Jam in the Van című sorozat, amely nem szokványos élőzenei anyagokkal operál, a minősége azonban kimagasló, és még a költségvetése sem szökik az egekbe. Esetünkben a leginkább releváns példa pedig a legendás From the Basement, ez tökéletes mintája lehetne a Raktárkoncerthez hasonló kezdeményezéseknek. De akad hazai tartalom is, amelynek sikerült megoldania az élőzene kérdését az online térben. A 30Y az Öt Templom Fesztivál keretében készített egy százperces koncertfilmet, ami úgy is élvezhető, hogy a zenészek egyáltalán nem tettetik azt, hogy az eredetileg eltervezett koncerthelyzetben vannak, sőt, éppen ez emeli ki az anyagot a tömérdek élő videó közül.
Mindezek ellenére születtek egészen jó koncertfelvételek is. A Magna Cum Laude produkciójáról – ha lehántjuk a retinát repesztő fénytechnikát – azt kell mondanunk, hogy meglepően jól és profin álltak hozzá a tagok a körülményekhez, ahogyan
Hobo és zenekara, valamint a Péterfy Bori & Love Band előadása is viszonylag jól sikerült,
noha különösebben megkapó mozzanatot egyikben sem találunk. Ami viszont érdekes, hogy a raktárkoncertek részére létrehoztak egy YouTube-csatornát is, ahol Behind the Scenes cím alatt tesznek közzé szösszeneteket a zenészek helyszínre érkezéséről, a koncertekről és a backstage-ben folyó beszélgetésekről – már ha egyáltalán értelmezhető ebben a kontextusban a backstage fogalma. Nagy ziccer ez, mivel hiába adná magát az interjú, semmit sem tudunk meg a zenészekről, hogy hogyan is történik a felkészülés, vagy arról, hogy egyáltalán hogyan érzik magukat a művészek a helyszínen. Különösen furcsa, hogy műsorvezetők tűnnek fel, viszont az ő szerepük kimerül a beköszönésben és a szimbolikus gitár-aláíratásban, amit az összetartozás jegyében minden alkalommal megejtenek.
A YouTube-tartalmak valós funkciója így az marad, hogy nagyjából láthatjuk, milyen koncertek várhatóak a közeljövőben – ezt a feladatkört pedig muszáj betöltenie valaminek, tekintve, hogy a raktarkoncert.hu oldalon nem sok információt kapunk arról, hogy mikor és mit töltenek fel a MindiGO felületére, csak a felvétel időpontjait találhatjuk meg. Ugyan ez már részletkérdés, de kitűnik, hogy a koncertvideók közzététele nem időrendi sorrendben történik, így sejtésünk sem lehet arról, hogy az a zenekar, ami érdekelne bennünket, mikor kerül majd sorra.
Pedig akadnak még érdekes koncertek, például a Quimby fellépése igencsak rendhagyó:
a frontember Kiss Tibor egy időre visszavonult a zenéléstől, a Behind the Scenes képkockáin pedig a nagyszerű blueselőadót, Ripoff Raskolnikovot véltük felfedezni, feltehetően a gitáros-énekes szerepében. De hátravan még például az Ivan & The Parazol is, akiknek koncertteljesítménye – a nyári kobucis estjük tapasztalata alapján – pozitívan változott a karantén alatt, és persze látható-hallható lesz még a KEXP stúdióját is megjárt The Qualitons is.
A 30Y ugyancsak megejtette már az előadást, esetükben érdemes lesz összevetni a felvételt az Öt Templom Fesztiválon készült anyaggal, és a Budapest Parkban nemrég adott szűk körű koncertjük élményével. Azonban sajnos vannak, akikről semmi hírünk sincs, pedig ott kellene lenniük a koncertet adó zenekarok közt. Közülük talán az Esti Kornél a legmeglepőbb, hiszen a korábbi kritériumok alapján első helyen kellett volna felkerülniük a fellépők listájára, de sehol nem olvasható a nevük. Mindeközben Abaházi Csaba és zenekara már le is tudta a saját részét – holott mindeddig nem is sejtettük, hogy ez a formáció egyáltalán működő kollektívaként létezik.
Mindent egybevetve, ha regisztráltunk a MindiGO-ra, belekóstoltunk a repertoárba, és megnéztük kedvenc zenészeinket, hogyan álltak közönség nélkül színpadra, és megbizonyosodtunk arról is, hogy mindannyian épek és egészségesek, ezután már csak egyetlen enigma marad: tulajdonképpen ki is fogja nézni rajtunk kívül ezt a műsort? A körülményekhez mérten nehéz és kínos ezt firtatni, és választ sem lehet őszinte hurráoptimizmussal adni rá.
Az alapötlet és a technikai háttér jó, látszik és hallatszik a munka a tartalom mögött, de az eredmény mégis gyenge lábakon áll.
Végső soron az egyértelmű pótlójelleg, a „hagyományos” koncertkörülmények online térbe való állhatatos átpasszírozása az, ami okafogyottá teszi a sorozatot. Vitathatatlan, hogy az idegen helyzetben strapás új és kreatív megoldásokat kidolgozni, de nem szabadulhatunk attól a gondolattól, hogy ebben az ötletben sokkal több potenciál van. Nehéz mentséget találni arra, hogy miért nem úgy közelítenek a készítők ehhez a szituációhoz, hogy szükségből ugyan, de lehetőség nyílik most olyan anyagok létrehozására, amelyek eddig nem voltak jelen a magyar könnyűzenei kultúrában, és amik talán színvonalukban és kreativitásukban is jobban tükröznék azt, amit zenészeink megérdemelnek, csak épp valamivel másabb formában.
Szomorúan konstatáltuk, hogy többen nem is reflektálnak a saját fellépésükre, nem említik semmilyen platformon, hogy elkészültek vagy készülőben vannak a felvételek, és ez lesújtó verdikt a Raktárkoncertekre nézve. Hogy a YouTube-on megtalálható ezernyi koncertvideóval és a reneszánszukat élő live albumokkal hogyan tudja felvenni a versenyt a kezdeményezés, arra jelenleg készen kapjuk a választ. Ettől függetlenül
reménykedjünk abban, hogy kiforrja még magát ez a produkció.
Addig is be kell érnünk ezzel, ahogyan a zenekaroknak is a kamerákkal. Na meg azzal, hogy egy ideig a megérdemelt taps sajnos elmarad.
A borítóképen Zorán raktárkoncertje látható (forrás: YouTube).
