Fülledt, nyomasztó képi világ, borzongató zene: az HBO új sorozata majd’ minden érzékünket egzotikus kalandra hívja. És bár nem nyúl túl mélyre, elgondolkodtató témáival és jól adagolt humorával érzékeny területre tapint.
Az utóbbi időben az USA-ban készült tömegfilmek és sorozatok készítői mintha megfeledkeztek volna az „úr-szolga” viszony problémájának feldolgozásáról. Hogy ennek mi az oka, nehéz megmondani. Talán mert (sok más mellett)
fontosabb, felkapottabb téma a faji megkülönböztetés és a nemi identitás kérdésköre.
Vagy azért, mert kínos lenne belátniuk, hogy hiába a jól megpromózott demokrácia és az amerikai álom, a társadalmi olló ott is, továbbra is igencsak nagyra nyílik.
Mindenesetre az egyenlőség látszata és a választás illúziója épp csak arra elég, hogy valamelyest csillapítsa az alsóbb rétegek lázongását, kitörni vágyását. Így tehát nem elsődleges szempont (és ha picit rosszindulatúak akarunk lenni, nem is célravezető) ezeknek a közösségeknek nagyobb hangot adni. De Mike White (Narancsvidék, Rocksuli) megkereste a módját, hogyan lehet az érzéstelenítőként alkalmazott humorral vegyítve valódi hatóanyagot is fecskendezni a társadalomnak ebbe az érzéketlen, eltompult területébe.
A Fehér Lótusz az év egyik legjobb sorozata,
mert a készítők megtalálták az arany középutat a szórakoztató tömegtermék és az elgondolkodtató dráma között, adalékként pedig csodálatos képeket, hangulatos feelgood-jeleneteket és elképesztő zenét kapunk.
Egy hajó érkezik a csodálatos White Lotus hotel partjaihoz, fedélzetén egy gyönyörű családdal, egy nászútját töltő szerelmespárral és egy egyedülálló nővel, aki édesanyját gyászolja. Mindannyian különböző céllal érkeznek ide:
ki önmagához, ki partneréhez szeretne közelebb kerülni a nyaralás alatt,
és olyan is akad, aki éppen elengedni szeretne valakit. A sors – és a jól megírt forgatókönyv – iróniája, hogy a kitűzött célt egyikőjüknek sem sikerül elérnie. A szigeten szerzett tapasztalataik ugyanis végül többet adnak hozzá a róluk kialakult sztereotípiákhoz, mint a személyiségfejlődésükhöz.
Valaki meghalt a szigeten, az újdonsült férj pedig elvesztette feleségét. Ennyit tudunk meg a sorozat első pár percében. Mindjárt eszünkbe is juthat Agatha Christie bevált képlete:
adott egy – a szigetjelleg miatt – szorosan elzárt, külön mikrokozmosz,
benne tipikus karakterekkel, akik a halálhír hallatán azonnal gyanússá válnak. A történet azonban nem viszi tovább a szálat, idővel meg is feledkezünk az intróban vázolt végkifejletről, mert a megelőző események magukkal sodornak.
A sorozat tehát archetípusokkal dolgozik, nem túl mély, de annál emlékezetesebb figurákkal, akik mind valamiféle borzalmas vagy kínos titkot rejtegetnek. Itt van mindjárt a kissé egocentrikus családapa (Steve Zahn), aki a ráktól való félelem motiválta önismereti útját járja, a felesége (Connie Britton), aki egyedül karrierje iránt képes valódi érzelmeket táplálni, de betegesen kapaszkodik a tökéletesség látszatába.
Képviselteti magát a Z generáció is a maga készülékfüggésével és a tinédzserkor megvetéssel vegyes közömbösségével.
Ennek a csoportnak fő alakja Olivia (Sidney Sweeney), aki bár – a kiváló színészi játéknak is köszönhetően – erőteljesen hordozza a szélsőséges karakterjegyeket, tetteivel mégis mintha igyekezne megtörni a sztereotípiákat. Szinte már klisésen megírt szerep Tanyáé (Jennifer Coolidge), a dúsgazdag, idősödő nőé, akinek minden mozdulatát átitatja a szexualitás és az önsorsrontás bizarr elegye. Érdekes spirituális szálat visz a történetbe, amely nem kevés humornak biztosít táptalajt.
De a friss házasok is megérnek egy misét: Shane (Jake Lacy) a tenyérbe mászó gazdag férfi esszenciája, aki meg van győződve róla, hogy mindenből a legjobbat érdemli, amely hitében túlszerető édesanyja rendszeresen meg is erősíti.
Felesége (Alexandra Daddario) pedig már a nászút első óráiban úgy érzi, nem erre a hajóra váltott jegyet:
a földi paradicsom idillje minden eltelt nappal egyre nyomasztóbbá válik számára. Személyes drámájának mozgatórugója, hogy korábbi középszerű élete és az abban rejlő esetleges értékek nem vethetőek össze a luxusfeleség attitűddel, így mindkét világ frusztrációja – a társadalmi osztályok között így egyfajta hidat képezve – rajta csapódik le.
A jelképes híd másik oldalán ott áll Armond (Murray Bartlett),
aki emberfeletti munkával működteti azt a hatalmas gépezetet, amely kiszolgálja, kényezteti és önimádatukban ringatja tehetős vendégeit. Az ő karaktere talán a legszórakoztatóbb: természetellenesen széles mosolya, gyomorforgató udvariassága további szuggesztió nélkül formál véleményt a hotel elkényeztetett, mondvacsinált problémákkal küzdő lakóiról. Személyében látható az a másik oldal, amely legtöbbször rejtve marad: megmutatkozik, egyes embereknek mennyit kell szenvedniük ahhoz, hogy mások ne szenvedjenek hiányt semmiben.
A készítők finomhangolása már a karakterépítésben is tetten érhető. Szó sincs például a „szolgáló” réteg idealizálásáról, Armond és a többi hotelban dolgozó is önző, gyarló és opportunista. Ugyanakkor a sorozat egyik fő célja, hogy rávilágítson:
a végzettség, a pénz vagy a pedigrés felmenők nem egy jobb ember ismérvei,
csupán valakié, akinek minden lehetősége meglenne, hogy jobb ember legyen. Akik ezen lehetőségükkel azonban rendre elmulasztanak élni. Ez az a választás, amely az ott dolgozóknak, vagy tágabb értelemben az alsóbb osztályból származóknak nem igazán adatik meg, hiszen a legkisebb rossz mozdulattal is megélhetésüket kockáztatják.
Itt válik világossá a fentebb említett „választás illúziója”. A vendégek mind szeretnek úgy gondolni magukra, mint nyitott, modern, egyenlőséget támogató filantrópokra, így nincsenek vad kirohanások, a dolgozókat megalázó, lekicsinylő gonosz monológok. Ezek helyét az elfojtott gondolatok és az álságos műmosolyok veszik át, amitől
az a látszat alakulhat ki, hogy a „szolgák” valójában elégedettek és szabadok,
hiszen senki sem kényszeríti őket semmire. De ha jobban belegondolunk, mindez inkább az elnyomás egy még mélyebb szintje. Az, ahol már csendben elégedetlenkedni is skandalum.
Mike White kiváló arányérzékéről tanúskodik továbbá, hogy a széria több fontos problémát is feldolgoz, de épp csak annyira, hogy az egyes témákban való elmélyülés ne váljon elidegenítő hatásúvá. Például ugyanezt az osztályok közötti konfliktust tárgyalja a közel száz évvel ezelőtt játszódó Csengetett, Mylord? című brit sorozat, de abban jóval hangsúlyosabban a vígjátéki elemek. A Fehér Lótuszban szó esik továbbá a hawaii bennszülöttek felségjogáról és a globalizációról is, amelyet például a 2011-es Utódok című film is érintett, csak ott inkább a drámajelleg került fókuszba.
A Fehér Lótusz azonban mindezek ideális elegye,
az alkotók szinte végig bravúrosan (a végkifejlet körüli események kissé kilógnak ebből a virtuozitásból) adagolják a különböző műfaji elemeket. Így egy vérbeli szatírát kapunk, amely a humort nem mint katarzist vagy felengedést, hanem mint a probléma felismerésének katalizátorát alkalmazza.
Újabb jele az arányérzéknek, ahogy a széria a szimbólumokkal bánik. Ezek jelentése érthető mindenki számára, így finom szurkálódásként gazdagítják a szatíra dimenzióját. Ekképpen
a lótusz, amely a sárból kiemelkedve a tisztaság, a spirituális ébredés jelképe, erős iróniának tekinthető.
Ugyanilyen az óceán mélysége és megtisztító jellege. Mert végül bebizonyosodik, hogy még a víz hatalmas ereje sem képes tisztára mosni ezeket a bemocskolódott lelkeket, akikben csak az a közös, hogy mind kizárólag önmagukkal vannak elfoglalva. A szereplők újfent elmulasztják a lehetőséget, hogy jobb ember váljon belőlük: az ígéretes kaland után majdnem mindannyian ugyanolyan gyarlóként térnek haza, ahogy elindultak. Ki repülőn, ki kenun, ki faládában.
A Fehér Lótusz (The White Lotus), 2021. Írta és rendezte: Mike White. Szereplők: Murray Bartlett, Connie Britton, Jennifer Coolidge, Alexandra Daddario, Fred Hechinger, Jake Lacy, Britanny O’Grady, Sidney Sweeney, Steve Zahn. Forgalmazó: HBO GO.
A Fehér Lótusz a Magyar Filmadatbázison.
