1984-ben végzett az ELTE angol szakán, ahol Géher István és Kodolányi Gyula bevezették őt a professzionális műfordítás és verselés kulisszatitkaiba. 1989-ben kijutott Japánba, hogy a haikut és Macuo Basót tanulmányozza a Kóbe Egyetemen, ám egyre inkább a nagy előd, a 12. századi Szaigjó szerzetes költészete iránt kezdett érdeklődni. 1999-ben Oxfordban, a Queen’s College hallgatójaként tanulmányozhatta ezt a páratlan életművet, különös tekintettel a buddhista ürességre, valamint annak lehetséges párhuzamaira Shakespeare A vihar című drámájával. Több változatos szerkezetű és műfajú kötet után ismét visszatért a nagy japán elődök fordításához, újraértelmezéséhez. Reflexiói különös magyar visszahangjai a távol-keleti gondolkodásnak. Villányi G. Andrást a „japáni ember europanizált rónin-útjáról” is kérdeztük.
KULTer.hu: Hogyan kerültél kapcsolatba a japán nyelvvel és kultúrával?
Angol szakosként ismertem meg a haikut, amely akkor – részben szerencsére – nem ömlött még a csapból is. Valószínűleg Kodolányi Gyula amerikanisztikai szemináriumán került látókörömbe – ismert a beatnemzedék japán- és zenbuddhizmus orientációja. Mivel magam régtől írtam verseket, amelyekkel többeknek épp a rövidségük miatt volt gondja, megdobbant a szívem az enyéimnél is kurtább, tömény versformától. Fordítani kezdtem angolból és előadásokat tartottam belőlük Kodolányi és Géher István nagyszerű műfordítói szemináriumain. Ám sem a beatirodalomban, sem a haikuban nem igazán lehet elmélyülni a buddhista tanítások ismerete nélkül. Így jött a zen, szintén angolul, hiszen a ’80-as években magyarul gyakorlatilag nem volt a témának (szak)irodalma. A következő lépés a harcművészetek voltak. Kendót és iadót kezdtem tanulni, többek közt a japán követség akkori, nagyformátumú, első titkárától is, akit cserébe magyarra oktattam. Még Csáth Gézát is olvastunk együtt.
Japánba 1989 őszén jutottam végzett angolszakosként, némi nyelvtudással Basót tanulmányozni.
A Kóbe Egyetemen az egyik legjelentősebb kortárs szakértő, Hori Nobuo volt a témavezetőm. Basó értelmezéséhez fontossá vált az ismerkedés a klasszikus nagy előd- és példaképpel, a 12. századi Szaigjó szerzetessel. Tanulmányozásához a zseniális Fudzsivara Kacumi nyújtott felbecsülhetetlen segítséget, hetente olykor több délutánt töltöttünk elmélkedéssel egyes darabokon. Mindössze néhány évvel volt nálam idősebb, közeli barátság szövődött közöttünk. Beszélgetéseink horizontja gyakran tágult globálissá, míg ő Japánt tanította nekem, addig én Európát vittem közelebb hozzá. Bemutattam a nagy kedvenc Pilinszkyt, de Hessétől Hrabalig számtalan téma merült fel. Nem maradhatott el a Gendzsi regénye sem, amelynek mára ő a professzori kutatója a Tokió Egyetemen. Közös volt Bach- és Gould-imádatunk. Utóbbit kottával a kezében hallgatta, közben németül olvasta a Bach-passiók szövegét. Elmondása szerint azt a „keveset”, amit a Bibliáról tudott, ebből szedegette össze. Tőle meg én tanultam rengeteget.
KULTer.hu: Japánban megismerted a szerzőkön keresztül a japán műalkotások műformáit. Van ezek közül kedvenced?
A japán irodalomból számomra legkedvesebb a 31 morás klasszikus vers: a vaka (5-7-5-7-7), amelyet Szaigjó is művelt. Tőle fordításaim – saját verseim és szövegeim dialógusában – Tükröződések című könyvemben jelentek meg a Scolar gondozásában (2011).
Mély reverencia fűz a haikuhoz is,
amely nézetem szerint kizárólag japán műfajként autentikus, fordítani talán szabad – teszem is –, de művelni blaszfémia, különösen, ha haikunak nevezzük e „csinálmányokat”. Rokonszenves, hogy Bertók László „háromkáknak” hívta hasonlító rövidkéit. A külhoni „haikut” jobbára fűzfapoéták verselményeinek látom, akik nem képesek kifejezni magukat natív formában. Sajnos e műfajrontáshoz a japán kultúrpolitika támogatást nyújt „országimázs-teremtés” céljából. Pedig a Japán iránt érzett hála – giri – is arra ösztönöz, hogy a Basón is esett szövegrontásokat – lehetőségeimhez mérten – orvosolni igyekezzem! Eddig az Új Forrás, de a Műhely is komoly segítséget nyújtott ehhez. A munka még csak a kezdeténél jár.
KULTer.hu: A fordítási munka rendkívüli nyelvi felkészültséget igényel. Sokszor nem is lehet visszaadni megfelelően az adott japán szót. Te gyakran illeted magad a rónin névvel (tanító vagy úr nélküli szamuráj harcos megnevezése a feudális Japánban). Mit jelent ez számodra? Hogyan kötődsz a szamurájok hagyományaihoz?
Ami a róninságot illeti: Szaigjó és Basó is ex-szamurájok voltak, s a mai japán számára alig értelmezhető szerzők. Sajnos ez az igazság. Nemcsak nyelvezetük miatt, de főként a jelenkor elbutulása okán. Nem áltatom magam a klasszikus japán magas szintű ismeretével, de ennek ellenére olyan szintű rezonancia keletkezett bennem e szerzőkkel, amely japán mentoraimat csodálkozásra kényszerítette. Nem fényezni kívánom magamat, pusztán a róninságot illető kérdésedre szeretnék – az olvasó homlokráncolásának terhe mellett – válaszolni. Sok év „japáni lét” után alig kételkedem, hogy e ráhangoltság oka régmúltbéli: egy régmúlt busi (harcos) lét, amelynek az idők folyamán több „bizonysága” merült fel bennem, de ezekről most nem kívánok bővebben szólni.
KULTer.hu: A távol-keleti irodalom mellett a kortárs magyar irodalom is foglalkoztat. A számodra legkedvesebb szerzőkkel személyesen tartod a kapcsolatot. Évtizede szervezed meg az ELTE Füvészkertben, autentikus környezetben a Független Irodalmi Napokat (FIN). Mit adott neked ennek a programnak a létrehozása?
A FIN – amit jól ismersz, hiszen legtöbbször te moderáltad, alkotói létem fontos szelete – rendezvényein egy a számomra aktuális – főként metafizikai jellegű – kérdést vetek fel. Ilyeneket: Idő a versben, vers az időben; Valami vagy semmi, és vers; Mono no avare, avagy a múlandóság szépsége és hála; Szerelem és idő; Határok: világban ember, emberben világ. Bent van kint. Az esemény témáját csaknem egy évig forgatom a fejemben, elég mélyen bele tudom ásni magam a többeknek feltett kérdésbe.
Elmélyülésre ösztönző pályára állítom magam, jeles szerzőtársakat bevonva a folyamatba.
Hadd viszonyuljanak ők is a problémához, hadd tanuljunk egymástól, s együtt a közönséggel. Ekként számomra is − szinte észrevétlen − bőven keletkeznek a témához kapcsolódó versek, szövegek a felkészülés során, amelyek mind mintegy a tervezett alkalom bűvöletében születnek. Mivel a versírást kivált az önismeret terápiás eszközének tekintem, a FIN is jótékony szerepet kínál e törekvéshez. Vannak, akik önzőnek találják, amikor nyíltan bevallom, hogy szövegeimet azért írom, hogy jobban megismerjem magamat. Ám a létezés mélyebb ismerete az önismereten alapul: gnóthi szeauton! Szerintem az a szerző, aki nem így gondolkodik, dilettáns iparos vagy álszent. Az író személyes létezésének bugyraiba kell merüljön, hogy onnét racionálisan gyakran alig vagy szinte egyáltalán nem értelmezhető – ám távolról sem értelmetlen – üzenetek gyöngysorát búvárkodja, melyeket majdan megoszthat mások javára is.
Az írás egyféle professzionális töprengés.
Szükségesnek tartom, hogy röviden kitérjek az alkotói folyamat általam vélt mibenlétére. A művész önismereti munkájának törvényszerű eleme a kreatív folyamat értelmezése. Mi fűzi őt a műhöz, mi annak genezise, mennyire az „övé”, mennyire nem? Vagy övé is és nem is? Micsoda ő, meddig terjednek lénye határai? Van-e mód a metafizikai logikát meghaladó válaszokat kapni kérdéseire? Hasonló gondolatokat vetnek fel a FIN rendezvényei, s a személyes oeuvre fontosabb szövegei.
KULTer.hu: A saját költészetedben is ezekre a kérdésekre keresel választ?
Igen, hiszen számomra az ember és világa egy és oszthatatlan, szubjektum és tárgya reálisan szétválaszthatatlanok. A valódi érték a kozmikus egészből felfogott „versüzenet” esszenciája. Az alkotó inspirációját az adja, hogy ezeknek az önemésztő metafizikai kérdéseknek hogyan talál nyelvi közeget. Némileg analóg e folyamat, akár a fordítói munka. Az író szerepe az észlelése folyamatos élesítésén túl szüntelen edzés a nyelvvel való birkózásban. Nem gondolom, hogy mindenki számára ez a költészet.
Bárki szíve joga, hogy mit hisz, mit akar elhinni, mit szeret írni vagy olvasni, sőt, hogy miféle választ vár (lét)kérdéseire.
A kérdés, illetve feltevésének a módja – akár a kvantummechanikában – meghatározza a válasz lehetőségeit. A költő feladata a kérdezés! Egy biztos: hiteles válasz nem az egóból érkezik.
KULTer.hu: Lehet-e valamilyen irányzathoz sorolni alkotásaid, vagy szándékosan egyedített műfajokat használsz?
Úgy látom, sem honi, sem külföldi „irányzathoz” nem sorolhatók általában a szövegeim. Kora ifjúságomtól ösztönösen távol tartottam magamat úgy csoportoktól, mint irányzatoktól. Ez is része a rónin-létnek. Továbbá a szellemi háttér, amelyből dolgaim felmerülnek: bipoláris. Életelemem egyféle eklektika. Ahogy a konyhában a Nyugat ízeit a Keletével vegyítem, úgy a textusban is. Kérdéseim java a metafizikából ered, ám a rögzített feleletek túlmutatnak a metafizika logikai konstrukcióin.
Verseim egyszerre fakadnak a Nyugat és a Kelet szellemi talajáról.
Ontológiai, episztemológiai értelemben taoista és buddhista vagyok inkább, de mentalitásom főként európai, azaz olyan emberé, akinek a reliefjének része a reneszánsz. Eddigi főművem egy jószerével meghatározhatatlan zsánerű könyv. Ránézésre próza, olvasva afféle szabadvers. Szerelmeskönyv: Orpheusz szerelmei. Két jelentősebb kiadó „magas irodalomként” aposztrofálta, ami ma a mű halálos ítélete, kár költeni rá, hiszen keveseket érdekel ma ilyesmi. Összefüggő történet, de esszégyűjtemény is. Főszereplője a jelenkori narrátor, a Férfi, az örök Orpheusz folytatása. Mikroszkopikus sorselemzés, episztemológiai meditáció. Végül biztos kiadják, mert jó vagy sem, de nemigen van párja.
KULTer.hu: A költészetedben egyformán jelen vannak a keletre és a nyugatra jellemző szemléletmódok jelei. Milyen szellemtörténeti minták alapján tudsz közöttük kapcsolatot teremteni?
Érdeklődésem meghatározó vonulata a vallástörténet: kivált taoizmus, buddhizmus, de bőven olvasok fizikatörténetet is.
A magyar irodalomból „alma materemnek” Arany Dante című versét mondanám,
aztán főképp Pilinszkyt, akinek személye is döntő hatással volt sorsomra akkortól, amikor sihederként közös felolvasásunk volt kétszer egy ma már elképzelhetetlennek tűnő sokaság előtt a József Attila Gimnázium barokk dísztermében. Felmérhetetlen befolyással voltak rám a japánok – különösen, akiket már fordítottam: Ono no Komacsi, Szaigjó és Basó. Esetükben a gondolkodásommal jórészt egyező taoista-buddhista szellemiségen túl felbecsülhetetlen kincsnek tartom az esszenciára préselt tömörséget, allúziós rendszereik mifelénk elképzelhetetlen gazdagságát. Ezekért sem létezik nem japán „haiku”. Legkitűnőbb mestereink lehetnének szószátyárság ellen is. Térfelünkön kedvenceim: Rilke, Hesse, Emily Dickinson és az irodalom Johann Sebastianja: Shakespeare. Kortárs honfitársak között a teljesség igénye nélkül leginkább szeretteim: Ferencz Győző, G. István László, Gulisio Tímea, Jász Attila, Lázár Juli, Marno János és névrokonom, Villányi Laci.
KULTer.hu: Korábbi válaszaidból is kiderült, hogy sokat olvasol angolul. Érzel jelentős eltérést a magyar, illetve az angol filozófia vagy történelem dekódolásakor, értelmezésekor?
Angol nyelv nélkül nem az lennék, ami vagyok. Máig főleg olyasmit olvasok angolul, ami nem vagy szinte elérhetetlen magyarul. Erre (is) való egy lingua franca. Tanulóéveimben az ELTE angoltanszék a szellem valódi műhelye volt, politikai befolyást aligha lehetett észlelni, Kádárék lepattantak a számos nagyformátumú tanár liberális-intellektuális auráján. Kedvenceim Géher és Kodolányi voltak, műhelyükben próbálkoztam először műfordítással. Legfőbb szellemi mentorom a teljességgel megismételhetetlen és hasonlíthatatlan Ruttkay Kálmán volt, akihez többet jártam beszélgetni, mint akkori barátaimhoz. Tisztelet a Tanároknak: mindent nekik köszönhetünk, legfőbb jótevőink ők és óvakodjunk attól, aki ellehetetleníti a hivatásukat!
A szabadság szervesen kapcsolódott bennem az angol nyelvhez,
amelyet a ’80-as években a bilincstelen szellem nyelveként éltem meg. A nyelvészet nem vonzott igazán, kérdésedre csak ösztönös válaszom van: sajátos módján bármely nyelv tökéletes. Kielégíti a praktikus igényeket, sőt foganhat benne nagy költészet; ám semelyik sem alkalmas a hétköznapin túli valóság leltárjára. Titokban megkülönböztetek feminin és maszkulin nyelveket. Az előbbihez tartozik a magyar és a japán, szinte elsajátíthatatlan kivételeivel, képlékeny szerkezeteivel, míg utóbbiba az angol, amely jóval áttekinthetőbb, grammatikailag szabályosabb.
Hogy melyik típus alkalmasabb magas költészetre? Bármelyik. Szerzőfüggő.
Emily Dickinson – fordításaim hamarosan jönnek a Műhelyben – sem kevesebb, sem több, mint Szaigjó vagy Pilinszky, akik lényegesen „homályosabb” médiummal dolgoztak. Hogy a nyelv mennyire determinálja egy-egy kultúra arculatát olyan izgalmas kérdés, amelyről csak általánosságokat tudnék mondani.
KULTer.hu: Jelentősen segíthette az angol nyelv- és főként kultúraértésed az a tény, hogy Oxfordban a Queen’s College hallgatója voltál. Ott pedig Phillip T. Harries japanológus, orientalista volt a tutorod. Ő támogatott, vezetett Buddha tanításainak értelmezésében. Hogyan kapcsoltad a tanultakat Shakespeare-hez?
Oxfordban eredetileg azt kívántam kutatni, hogy mik a hasonlóságok a buddhista semmi (nothingness) és Shakespeare „thin air”-je közt. Lásd ezt A viharban, amelyet Ruttkayval egy évig tanulmányoztunk; sorról-sorra! Phillip kitűnő japanista, sokat köszönök neki, élmény volt hetente leülni kandallós, perzsaszőnyeges szobájában és felolvasni az önkéntes penzumot, ami általában egy Szaigjó-vakáról szóló esszé volt. A későbbiekben a Tükröződések tanulmányait tulajdonképpen ily módon angolból fordíthattam magyarra. Buddhizmusról meglepően kevés szó esett, ha igen, azt sem P. T. H. kezdeményezte. Vérprofi „textológus”, aki nem szívesen kalandozott a szövegkörnyezettől túl messze. Egy ízben – épp felolvastam esszémet – dicsérni kezdte az írásművészeti megmunkáltságot, majd váratlanul feddőn közölte: „úgy látom, jobban érdekel téged az irodalmi teljesítmény, mint a filológia”. Fején találta a szöget, így volt mindig.
Oxford a szépírói anyaggyűjtés okán vonzott,
és azért, mert bő öt év Japán után vágytam a Nyugat egyik nagy szellemi bölcsőjére. Hála az Eötvös- és Soros-ösztöndíjaknak, ez is megadatott.
KULTer.hu: Japánban és Angliában rengeteget tanultál a létezésről. Mégis hogyan fogant meg az ötlet, hogy egy papagáj meséiben keress válaszokat az élet nagy kérdéseire?
A papagáj meséinek ihletője Rudi volt, a jákóm. „Használt” madárként került hozzánk, és némi figyelemmel − egyebek közt − nyilvánvalóvá vált, hogy előző életének történeteit meséli. Ezek zseniális madarak. Az ő meséit szőttem össze a sajátjaimmal, dialógust keresve ember és állat közt. A könyvet első szépprózai ujjgyakorlatomnak szántam. Egyesek szerint több lett belőle annál. Szarvashibát követtem el, amikor rábíztam a kiadóra, amely „gondozta”.
KULTer.hu: A létkérdések tekinthetők költői pályád központi elemeinek. Noha számos versben felmerül a probléma, a választ mégsem találjuk. Halmozottan teszem fel a kérdést tehát, hogy szerinted hol vannak az emberi létezés határai? Hol végződik az énünk, a tudatunk? Milyen élményekkel tértél haza Indiából? Szoktál befelé utazni, meditálni? Hol húzódnak a transzcendencia határai?
Alighanem ez a legnehezebb eddigi kérdéshalmazod, hiszen a lét(ezés) épp az, amire, ha van válaszunk, nem elmondható, vagy ha mégis, akkor csakis egy műalkotás képes rá. Mint jeleztem már, hasonló kérdéseket feszegetek magam is, néha a beszéden túlról érkezik válasz. Persze ahhoz, hogy bármi jöjjön, állhatatosan kell kérdezni és rengeteget töprengeni, tűnődni a „fű növésén”. Tanulni könyvekből − esetemben főleg –, buddhista szerzetesektől. A YouTube is bő forrása pl. a Mahájáná bölcsességnek, persze – újfent – főként angolul. E racionális konstrukciókon keresztül juthatsz el a túlsó partig, s amikor valami meghaladja benned őket, megérted, hogy farkába harapott a kígyó, nem visz távolabb a szürkeállomány. Az indiai féléves vándorutam, amelyre motivált az is, hogy ne kelljen idehaza fűtésre költeni, segített e belső ösvényen. Vipassana és samatha meditációs elvonulásokon vettem részt, amely diszciplínát igyekszem folytatni és elmélyíteni. Hogy ne kerüljem meg egészen a kérdéseidet,
a transzcendencia határai az elmében húzódnak.
Az elmében, ami közös, mindünké. Ott/itt a transzcendencia immanencia: bent van kint. Mindössze le kell vedleni az egot. Végül is egyszerű, nem? (mosolyog)
meddig
meddig ér mire könnyen mondom: én
lábujjaim néma orgonasípját ha lemetszenék
szűnne tőle vagy mégse hiszen
mankót markol s útra kel mint rég
s így ha szemem folyna szakadna vesém
de honnét célom ami mozdít
s mettől rángat idegen ég
gigász terv bábjaként vagy projekt sincs
ahogy se te se én csak céltalan
iszapja a véletlennek
s vágy hogy kiválna belőle
e semmi fodra hogy mint te és ő hajtogassa
amit én hogy ÉN-ÉN-ÉN
(VGA)
KULTer.hu: Számos helyen jártál a nagyvilágban, megtapasztaltad kultúrák találkozását. Melyik a legszeretettebb itthoni, magyar helyed és miért?
Kisgyerekkoromtól egy mátrai erdészházba jártam nyaranta, a vadon közepére. Már hatévesen kilométereket bóklásztam egyedül, azaz Orkán, egy foxi társaságában. Hamarabb szocializálódtam e tájjal, mint az emberekkel. Később – kiváltságomra – számos kitűnő mesterre leltem, s amire nem ők, arra az erdő tanított: fák, sziklák, patakok, izzasztó emelkedők és szomjat enyhítő vadgyümölcsök, gombák, herbáriumok. Az individuum eredendő magányát elfeledve igazán otthon máig ebben a közegben érzem magamat.
Szavak hártyáin
Az ágasvári fenyőknek
gondolatban távolodón földtől
súlytól s élő anyagtehertől benne
mit nehéz holttal keverten hurcolsz
gyermekkori Hegynek szállsz
szelet lesni ágvégeken
borzol az érzés
hogy madárként
milyen lesz visszajönni
próbálod majdani szárnyad
szavak hártyáin
(VGA)
A borítófotó forrása a szerző archívuma.
