„Az anyag te vagy!”

A nyolcvanadik születésnapját 2021. október 28-án ünneplő Jászai-díjas, Érdemes és Kiváló Művészről ez év nyarán jelent meg Kornya István tollából egy életrajzi kötet, Csikos Sándor – Kulisszák nélkül címmel. Mivel ez a könyv a pályafutása kezdetétől napjainkig mutatja be a művész útját, jelen interjú készítője eltekint a „szokványos” kérdésektől.

KULTer.hu: Egyfajta összegzésre szeretnélek sarkallni akkor, amikor a beszélgetésünket pályád minden vonatkozásában a „leg”-ekre fókuszálom. Így elsőként arra vagyok kíváncsi, hogy az egyes teátrumoknál, amelyekben életed során játszottál, melyek voltak a legemlékezetesebb szerepeid, illetve ki volt az adott városban a számodra meghatározó rendező.

Pályám első, összevont egri és miskolci társulatában 1966-ban Németh László Nagy család című darabjában volt alkalmam Pétert, a fiút alakítani. Azért emlékezetes számomra ez a szerep, mert

Németh László és a családja ott volt a premieren,

és az író adott nekem a Bűn című regényéből egy dedikált példányt „kiváló Péter-alakításáért” ajándékba. Valamint Darvas József A térképen nem található című drámája maradt meg bennem innen élesen. Ennek egy döbbenetes riport volt az előzménye, amelyet Végh Antal a román határ melletti Penészleken uralkodó embertelen viszonyokról írt. Én ebben a darabban a fiatal Végh Antalt alakítottam, s azért volt fontos ez az előadás, mert rávilágított arra, hogy a színház milyen erőt képvisel, hogy mennyire bele tud szólni a társadalom életébe. Mindkét darabot az a Lendvay Ferenc rendezte, aki egyébként a társulatot is igazgatta.

A budapesti, irodalmi színpados, hároméves intervallumomból (1969–1972) egyfelől a Carmina Buranát emelem ki, amelyet a kiváló, a színházhoz remekül értő Horváth Jenő rendezett, illetve a főiskolai tanárom, Simon Zsuzsa rendezését, a Hej, cigányokat. Ezt őrületes sikerrel, több mint százszor játszottunk, annak is köszönhetően, hogy élvonalbeli dzsesszisták, Pege Aladár, Jávori Vilmos és Szakcsi Lakatos Béla működtek közre benne. A győri Kisfaludy Színházban töltött évadomból (1974-1975) – ahová egyébként nagyon könnyen beilleszkedtem –,

emlékezetes számomra az Egy szerelem három éjszakája, amelyben Bálintot alakítottam.

Innen Várady György igazgató és rendező munkásságát említeném meg, mint számomra meghatározót. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház színpadáról (az 1984 és 1993 közötti időszakról) jó emlékkel őrzöm az Ördögök című előadást, amelyben Sztavrogint játszottam, valamint a Segítsd a királyt!, a rendezők közül pedig Nagy András Lászlót emelném ki, aki sajnos ma már nincs köztünk. Ő rendezte az Oszlopos Simeont, amelyben szintén szerettem játszani.

A Csokonai színházbéli munkásságomból pedig, ahol 1993 óta folyamatosan tag vagyok, de előtte már kétszer, 1972–1974, valamint 1975–1984 között is játszottam, az első korszakot említeném, amelyben a kritikusok szerint a teátrum „nagy gárdá”-ja játszott. Nem kisebb emberek, mint Oláh György, Lontay Margit, Simor Ottó, Kóti Árpád, Sárosdy Rezső, Gerbár Tibor, s mindez Ruszt József vezetése alatt. Dürenmatt János királyának címszerepe ekkor meghatározó volt számomra. Aztán,

amikor Győrből visszatértem, jött Lengyel György korszaka, ekkor ismerkedtem meg Szabó Magdával is.

Pinczés István rendezőként pedig a kortárs magyar irodalomból vitt színre darabokat, ami az élő írókkal való kapcsolat miatt is érdekes volt. Az 1993-as évadtól kezdődő csokonais korszakomból pedig természetesen a Lengyel György újrarendezte Az ember tragédiájára, s benne a Lucifer-alakításomra emlékszem szívesen.

KULTer.hu: A számtalan nagyon neves kolléga közül, akikkel volt alkalmad együtt játszani, kit tartasz a legjobb barátodnak? Kérlek, nevezd meg egy olyan színész barátodat, aki sajnos már nincs közöttünk, s egy olyat, aki ma is velünk van, s a mai napig jó barátságot ápolsz vele.

Az elhunytak közül mindenképpen Kóti Árpád barátomat említem, akivel azért is voltunk nagyon jóban, azért is értettük annyira egymást, mert hasonló a családi indíttatásunk. Mindketten vidékiek voltunk, „tehenet őriztünk”, párholdas parasztok voltak az ő szülei is, mint az én apám. Illetve a néhai Simor Ottóval is nagyon jóban voltam.

Az élő művésztársaim közül pedig Szilágyi Tibort mondanám, akivel együtt jártunk a főiskolára,

de az azóta eltelt hatvan év alatt sem veszítettük egymást szem elől, például ő játszotta az 1956-os forradalom 60. évfordulójára készült Szélfútta levél című rendezésemben az idős Mensáros Lászlót. Illetve a Csokonai mostani társulatából Kubik Annával is nagyon jóban vagyok, aki szintén szerepelt a rendezéseimben, a Szélfútta levélben és a Régimódi történetben is.

KULTer.hu: Ha már a rendezésnél tartunk: köztudott, hogy nemcsak kiváló színművész, hanem korszakos rendező is vagy. A színpadi adaptációid közül melyek a „leg”-ek számodra?

A Borbély Szilárddal, illetve a Szabó Magdával való együttműködésemet emelném ki, tehát azokat a rendezéseimet – lásd Dea Debrecen, Kígyómarás, Régimódi történet –, amelyeket az adott mű szerzőjével való együttmunkálkodás során vagy azt követően valósíthattam meg.

KULTer.hu: Azt viszont talán kevesebben tudják rólad, hogy doktori fokozattal rendelkező színművész vagy: 2009-ben szerezted meg a Doctor Liberalium Artium tudományos fokozatot a Színház- és Filmművészeti Egyetem doktori iskolájában. Az egyik kedvenc, fentiekben említett szerepeddel, Lucifer alakjával foglalkoztál, az ő színpadi megjelenítésének történetét dolgoztad fel Lucifer tragédiája című dolgozatodban. Miért épp Madách műve, s benne Lucifer alakja foglalkoztatott annyira, hogy disszertációt írj belőle?

A könyvtáramat, ha nem is tudatosan, de úgy építettem, hogy van benne költészet, tanulmányok az irodalomról, és van egy sor a polcon, ami csak a Tragédiáról, a különböző Tragédia-kiadásokról és ez erről szóló tanulmányokról szól… De amikor kedvet éreztem a disszertáció megírására, az első gondolatom nem Madách műve körül forgott.

Akkoriban egyfelől a Sztanyiszlavszkij-módszer „elhazudása” érdekelt mint téma,

mármint az, hogy annak idején, az „átkosban” ezt nem művészi, hanem ideológiai módszerként alkalmazták, azaz korántsem az volt belőle a fontos, ami a lényege… Illetve, akkortájt volt nagy divat Brecht, akiről az a hír járta, hogy megtagadta a Sztanyiszlavszkij-módszert. De nem hogy nem tagadta meg, hanem a Kis Organon című színházesztétikai tanulmányában leírta, hogy a Sztanyiszlavszkij-módszer a színészi felkészülés során elhagyhatatlan.

Kerényi Imre volt a doktori iskola vezetője, s én ezt a témát ajánlottam neki. Kerényi viszont azt mondta, hogy válasszam Madách-ot, mert őhozzá mindig jó visszanyúlni, amikor valamiért nem megy úgy a színház…

Így vetettem bele magam Az ember tragédiája kutatásába, s nagyon élveztem az ezzel járó filológiai munkát.

Találkoztam Kerényi Ferenc kiváló színháztörténésszel és dramaturggal, neves Madách-szakértővel, aki sokat segített, illetve a védésemkor opponensem volt. Összeolvastam mindenféle szakirodalmat, elemeztem a különböző Lucifer-alakításokat, illetve nagyon fontos volt a darabnak az a „húzott” példánya, amit mi játszottunk a színpadon, azaz a debreceni rendezés általam játszott Lucifer-alakja is.

KULTer.hu: A színészlét, a rendezés mellett rendkívül fontos helyet foglal el az életedben a tanítás. A Debreceni Színjátszó Stúdió után az Ady Endre Gimnázium drámatagozatának keretében több évtizedig oktattad a gimnazistákat műértelmezésre és színpadi beszédre. A tanítványaid közül jó néhányan ma már az ország legsikeresebb és legnépszerűbb színészeinek névsorát gazdagítják. A több évtizedes intervallum viszont azt is feltételezi, hogy egy idő után korban meglehetősen messzire kerültél a gimisektől. Hogyan tudtad megőrizni közöttük a tekintélyedet, a hitelességedet, mi a „titkod”, hogy az úgynevezett generációs szakadék nem ásta, nem áshatta alá ezt a tevékenységedet?

Bizony, körülbelül a kétezres évektől kezdve éreztem azt, hogy ebben a bulvárosodó világunkban egyre nehezebb azokkal a kincset érő szépirodalmi művekkel – Arany János balladáival, Berzsenyi, Petőfi szerelmi költészetével, de akár Shakespeare-rel is – úgymond „megfogni” a fiatalokat. Viszont, egészen a tavalyi tanévig, amikor elköszöntem az adys katedrától, volt egy kulcsmondatom a gyerekek felé, akik így vagy úgy, komolyan vagy kevésbé komolyan, de kacérkodtak a színészi pályával:

„az óra anyaga nem a matematika, nem a történelem, hanem te magad vagy”!

Azaz, egyfelől érezték, hogy rájuk, az ő személyiségükre, tehetségükre vagyok kíváncsi, arra, hogy ők maguk mit tudnak kihozni egy színpadi helyzetből. Persze amikor rájöttek, hogy „az anyag te vagy!” mögött ott kell lennie az adott mű magabiztos ismeretének, érteni kell, hogy az adott verssor vagy mondat mit is akar kifejezni, sokan meghátráltak ez elől a meló elől. De aki nagyon akarta – s azért az utolsó időkig mindig volt egy-egy osztályban legalább öt-hat ilyen ember –, az ezt az „akadályt” is vette, és ma már a tanítványaim közül tényleg sokan elismert színészek. Például jelenleg az Örkény Színházban hat volt tanítványom társulati tag.

KULTer.hu: Ettől a tanévtől kezdve azonban már nem a gimnáziumban, hanem egykori tanítványod, Szarvas József felkérésére a Színház- és Filmművészeti Egyetemen oktatsz színpadi beszédet. Miben látod a különbséget a gimnazisták és az egyetemisták oktatását illetően?

A szövegértést az egyetemisták oktatásánál is alapvetőnek tartom, ugyanúgy, mint a gimiseknél.

Viszont nagy különbség, hogy amíg a gimnazisták délutánonként, a délelőtti fárasztó hat-hét kötelező tanóra után kerültek át hozzám, sokszor kifacsartan és nyűgösen, az egyetemistáknak ez az életük, egész nap ezzel vannak elfoglalva, közülük mindenki ezt akarja csinálni, tehát náluk jóval koncentráltabb jelenlétet érzékelek.

KULTer.hu: S ha a tanítással kapcsolatban elhangzott a titok szó, azt szokás mondani, hogy a művészetet is az a fajta titok tartja fenn, hogy nem lehet megfejteni. Racionálisan felfoghatatlan, ahogy egy irodalmi mű, egy festmény, egy színpadi adaptáció egyszer csak megszületik. Ahogyan azokra a színpadi pillanatokra sincs magyarázat, amikor egy szerep megformálásakor már nem a színész keze-lába, hanem a megformált alaké, azaz mondjuk István királyé vagy Luciferé mozdul. Nyilván neked is voltak ilyen pillanatok a pályád során. Az interjúnk végén arra kérlek, hogy mesélj ezekről!

Mielőtt ezekre a pillanataimra rátérnék – s valóban nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyenből is adatott meg nekem a pályám során –, azt el szeretném mondani, ahhoz, hogy egy-egy ilyen pillanat megszülessen, a mögötte lévő munka megúszhatatlan. Én mindig is az a fajta színész voltam, aki rengeteget olvas. Utánaolvastam az adott szerzőnek, a darab szereplőjének, akit meg kellett formálnom. S vallom, hogy a szerep is neveli a színészt,

nagyon sok tanulsággal szolgál az, ha valaki nemcsak érzi, hanem érti is azt, akit megformál.

Nos tehát, talán ennek a befektetett munkámnak is köszönhető, hogy a Segítsd a királyt! záróimája alatt, vagy az Ördögök Sztavroginjaként a kislány megalázásáról szóló súlyos vallomásom közben megszülettek ezek a pillanatok. S az a nagyszerű, amikor ezeket a pillanatokat a közönség és a velem együtt játszó kollégák is érzik. Ezért volt felemelő, amikor Héjja Sándor a Galileiben, ahol én Maculano pátert játszottam, nyilván érzékelve az egyik ilyen pillanatomat, az előadás után odasúgta nekem: „megint jól játszottál!”

A borítófotót Oláh Gergely készítette.