Akár Szapphó arcképének egy részlete is lehetne a Kalligram Kiadó gondozásában megjelent Szapphó-paradigma című kötet borítóján szürkéllő fragmentum. Ám hogy miben is rejlik a szapphói szemléletmód jelentősége, tekinthető-e aktuálisnak, és ha igen, mekkora mértékben és milyen okokból – kötetében e kérdésekhez Babiczky Tibor az antikvitás hangján, kiegészítve Szapphó évezredek során hézagosra morzsolódott sorait.
Az idő destruktív hatása miatt zömében szilánkos antik görög líra évezredeket átvészelő teljesítményeinek ismert szerzői közül az egyik legérdekesebb, korunk eszméivel több ponton összecsengő szemléletű alakja az aiol dialektusban alkotó Szapphó a Kr. e. 7-6. századból. A kortársai ellentmondásos nyilatkozatai alapján szép-csúnya, fennkölt-romlott, férfifaló-leszbikus (mely feloldhatatlan belső ellentét Menandrosz és Ovidius által ránk hagyományozódó szóbeszédek szerint a költőnő életének tragikus végéhez is vezetett) első nőnemű költőként számon tartott Szapphó alakja önmagában is provokatív. Ha a rá utaló feljegyzések valóban ugyanazon nőalakra vonatkoznak, akkor egy rendkívül széttartó, önmagával meghasonló alkotó sziluettje tárul elénk, amely a férfi költőkiválóságokhoz szokott görög társadalom, majd a keresztény erkölcsök által megszűrt, kibogoz(hat)atlan Szapphó-képet eredményezett.
Szapphónál nincs nyoma a test és lélek, a szerelem és testi vonzalom máig oly sok kérdést felvető, szorongató banalitásának.
Helyette az érzelmek maguktól értetődők, természetesek, egyszerre emelkedettek és egzotikusan frissek. Ha pedig kifejezésük vagy megélésük bármilyen akadályba ütközik, akkor a szubjektum az istenek látómezőjére hagyatkozik. 2018-ban Babiczky Tibor már felkínálta olvasóközönségének a továbbgondolás teremtő lehetőségét a Félbehagyott költemények című kötetével, legújabb művében pedig egy új irányból közelítve arra vállalkozott, hogy a görög költőnő csalogatóan hézagos sorainak feltöltésével hangot adjon hosszú évszázadok ősi és ösztönös, emberarcú időtállásának. Babiczky úgy hirdet időtlenséget, hogy nem akar kényszeredetten modern lenni:
meghagyja az antikvitásnak azt, ami az övé,
nem imitálja a saját korában oly megosztó és üde Szapphó költészetét kirívóan 21. századi eszköztárral, valamint nem gyöngíti a megidézett kontextus hatását anakronizmussal és/vagy stílusidegenséggel. Babiczky pajkos pátosszal, lélekben egy ógörög hajó fedélzetén ringatózva vonja be többek között egy József Attila-intertextussal a játékba a 20. század magyar líráját, tudatossága ellenére is sikeresen fenntartva a fesztelenség érzetét: „Kint ülök, szokatlanul enyhe ősz van, / életemről, ahogy a lomb a fáról, / minden lehull most, amiről még számot / kellene adni” (3).
A Szapphó által érintett témák aktualizálhatósága nem kérdéses. Hiszen a költőnő metrumaiba burkolt, antik toposzokba kódolt archetipikus érzelmek, az idő múlását kezdetben lármázó, majd elsuttogó évszakok képei, a hajóút-életpálya jól ismert párhuzama, s végül a tartalomgazdag révbe érés képe korfüggetlen létezői a költészetnek. A nemi szerepek dinamikus, ám magától értetődő koronkénti módosulása szintén olyan jelenség, mely végigkíséri az emberiség történelmét, s mely végletes, olykor csak a művészet útján (akár a transzcendencia felé fordulva) megfogalmazható érzelmeket szabadít fel.
Látszólag avulatlan kérdéseken húzza végig tehát Babiczky a mutatóujját,
és bár a felkavarodó portól azért olykor-olykor köhintünk egyet, a kötetzáró, fogalommagyarázatokat tartalmazó jegyzet és a rendkívül informatív utószó segítő kart nyújt a számunkra, ha kellő mitológiai ismeretek hiányában néhol megbicsaklana az értelmezésünk.
Babiczky a szapphói töredékeket sorrendiségben, számozással jelölten, a költőnőtől átvett gondolatokat pedig kurzív szedéssel kiemelve bocsátotta közre, és egy sajátos ívre felfűzve tárgyalja. A kötet összesen negyvenhét alkotásának első tematikus csoportját, melyeket áthat a kesernyés számadó-jelleg és az őszi-éji képek oly jól ismert balsejtelme, az öregkor és az elsiratott ifjúság párhuzamba állítása követi. A 24-es számmal jelölt alkotásban ezt így fogalmazza meg a költő: „Öröm volt elégni egy ócska vágyért. / Ahogy most élünk: lapos, ostoba lét.” S ennek a vágyban elégésnek is jellegzetesen görögös, gyakran éppannyira szabados, mint szabatos nyelvet ad Babiczky,
pikáns fedetlenséggel fogalmazza meg a vágy követeléseit, a belső gyötrődés pszichoszomatikus kínját,
ahogy azt a 105-ös költeményben is olvashatjuk: „Mint hegyekben a jácintot ha pásztori népek / földretapossák, s fekszik bíbor szirma a földön, / úgy fekszem véremben, nedveimben előtted / a padlón, öntudatlanul várva a kínt s a gyönyört, / várva, hogy rám taposs, aztán felemelj újra magadhoz. / Sérülni te fogsz, de a végén úgysem számit majd a seb.”
Babiczky kölcsönvette Szapphótól a görögség hegyvidékes, tengerrel szegett tájait,
a minden élő és élettelen dologban ott pulzáló mítoszvilágot, hol konkrét személyeket, isteneket megnevezve, hol lágyan formált utalások mentén (Szapphót érintve ne feledjük, hogy az idézett versben szereplő jácint virág névadója, Hüakinthosz a görög mitológiában egy homoszexuális spártai királyfi volt, Apollón szeretője), azonban a finoman szőtt fájdalmú mítoszechót Babiczky megállítja, és a szerelmi gyötrődés önemésztő folyamata naturalisztikus képekkel kerül színre. Ezen analógia egyik kiemelkedő darabja a 108-as mű, melyet Szapphó kurzív érzelmei még szelíd hévvel indítanak: „Ó, gyönyörű, csodaszép ez a lány!” – olvashatjuk egy potenciális vallomás lágy ígéretét, melyet Babiczky a lány bájai helyett annak nemi szerve vulgáris méltatásával folytat, ezzel a kötet egyik legobszcénebb alkotásává formálva a kezdetben kellemmel kecsegtető művet.
Idővel a buja ifjúságot hirdető, szilaj akkordok elhalkulnak,
az utolsó versekben a lírai alany pedig tudatosítja magában az idő múlását, az átformálódó, de még mindig létező derűt, hisz „[el]suhogó fák képe szememben, ősz van, / nap rövidül – és látni, lélegezni öröm.” (152)
A kötet utószava rendkívül alapos magyarázatot nyújt a címadó Szapphó-paradigmáról:
Babiczky klasszika-filológiai mélységeket feloldva szól a költőnő ókori megítéléséről, a kötetben hangsúlyos jelentőséggel bíró testiség és nemiség kérdéséről, az aiol dialektusban fennmaradt szövegszegmensek fordításának, szórendiségének jelentőségéről. A köztudatban legélénkebben élő, 102-es töredék fordítástörténeti változásait, a hangsúlyok koronként jól megfigyelhető eltolódását fókuszáltan vizsgálva, egy figyelemreméltó saját fordításvariánssal is kibővítve. A kiegészítés didaktikus tónusa tagadhatatlanul megkönnyíti a művek befogadását az antikvitás irodalmától idegenkedő olvasók számára is, ám a verseket az utószó – magyarázó természetéből fakadóan – akaratlanul is kirekeszti a mitológiai közeg beavatottakat illető varázsából. Azon olvasók számára tehát, akik a kötet befogadását a kiegészítő szövegrésszel kezdik, fennáll a veszély, hogy egy túlszabályozott mederben haladó olvasmányélményben lesz részük.
A kötet illusztrációi (Miklya Emese Sára grafikái) különféle mitológiai lények testeit-torzóit ábrázolják,
a fény oly különlegesen formált vetületeit alkalmazva, melyek diszkriminatív fortéllyal láttatnak: a sugarak olykor emberi testrészekre fókuszálnak, míg egy-egy szárny vagy kimunkált mellkas alatt folytatódó lóalak homályba vész. Az 59. oldal illusztrációja egy, a leigázott tengeren diadalmasan sikló hérosz fragmentált testét ábrázolja, Babiczky 170-es költeményének mintegy visszhangjaként, mely alkotás félreérthetetlen szapphóiságát hirdetik a leszboszi révbe érés, az örökségül hagyott, kéz a kézben járó szerelemről és kínról szóló gondolatok.
A görögség elhíresült identitásfelfogását meghaladva, mely szerint az egyén számára az abszolút viszonyítási pont és legnagyobb erény a közösségben való feloldódás, a Kr. e. 7. században alkotó Mimnermosz már a kivédhetetlen befogadói szubjektivitást helyezte középpontba, melyet nem is érdemes kiszolgálni.
Mimnermosz az embert már önnön gyönyörűségének szolgálatába állítja, s Szapphó fennmaradt életműve visszhangozza ezt az elvet,
sőt a vágyott dolog vagy személy kitüntetettségét tovább hangsúlyozza sóvárgó lírájával. Babiczky pedig tovább-, de egyben újrasóvárogja, gyötrődi, tobzódja, elmélkedi és értékeli mindazt, amit valaki valahol megkezdett és örökül hagyott nekünk. „Nem tudlak téged egészen magamba fogadni, / hiszen akkor meg kellene szüljelek újra, / és erre a földre, ahol kín a különlét és / átok az egyesülés, elég egyszer leszületni.” (69) – összegzi velősen a kötet fülszövegében Babiczky az egyesülés általános értelemben vett, de a költészetben való újjászül(et)ésre is érvényes korlátait és hiábavalóságát, mely egyben ígéretet is jelent, hiszen a föld materiális síkjához kötődő, kétélű kínokban való elmerülés kollektívateremtő ereje mégis biztosítja azt a kontinuitást, amelytől éppolyan indokoltan retteg a mindenkori lírai alany egy leszboszi rózsanyoszolyán, mint egy pesti kanapén.
Babiczky Tibor: Szapphó-paradigma, Kalligram, Pozsony, 2021.
A borítófotót Máté Péter/Jelenkor Kiadó készítette.
