A Gyulai Várszínház 58. évadában a Szabó Magda-napok is a program része volt. Ebből a két legkiemelkedőbb előadásnak Az ajtó és Az őz bizonyult. Megvalósításukban két merőben más produkcióról beszélhetünk, lévén az egyik nagyszínpadi, míg a másik kamaradarab.
Ugyanakkor mind a két társulatban kiemelendők a kivételes színészi alakítások, amelyek az alapművek életre keltésén túl
képesek voltak hátborzongató pillanatokat okozni.
A felszínes közös pontokon túl – női sorsok és viszonyok, a színrevitel hasonlóságai – két eltérő produkcióról beszélhetünk, ám a színészi játék okán mégis érdemes a két előadással egy íráson belül foglalkozni.
Nagy Mari felejthetetlen könnyedséggel személyesíti meg Az őz Encsy Eszterét. Palettájának színskálája jelenetről jelenetre épül fel, s képes bemutatni egy nő transzformációját: nőből kislány, kislányból tinédzser, tinédzserből ismét nő, majd asszony. A Rózsavölgyi Szalon kedvcsinálója lebilincselő történettel kecsegtet. A Szabó Magda-napokon azonban a néző megtapasztalhatta,
egy erős, jól megírt alapmű – legyen az bár fikció vagy életrajzi írás – csupán adalék,
viszonylag kevés százalékban járul hozzá a sikerhez. A Gózon Gyula Kamaraszínház Agyigó című előadása nehézkes, mesterkélt hangvételével ellentétben azonban a rendezőnek, Őze Áronnak és csapatának sikerült új, önazonos hangot találni az írónő soraihoz. Ehhez a munkához elengedhetetlen olyan színészeket bevonni, akik képesek áthatolni a szöveg színpadiatlan prózaiságán. A könnyen mondhatósághoz valószínűleg nagyban hozzájárul Kovács Krisztina szöveggondozása és színpadi adaptációja is.
Nagy erénye Az őznek, hogy nem kíván mindent a főszereplőre bízni, úgy kreál monodrámát – illetve szereplőközpontú drámát –, hogy Encsy Eszter mellett megjelennek a személyes narratívában említett szereplők. Részben saját jogukon lépnek színre, részben Eszter emlékeiből másznak elő. Ebből kifolyólag
a Nagy Mari karakterén kívüli alakok részben elnagyoltak,
s ez hozzájárul az előadás komikumához. Angélát és a többieket csak Eszter szemszögén keresztül látjuk, amelyet minden egyes percben befolyásolnak a szubjektív érzetek: féltékenység, irigység, düh, megalázottság, önbizalomhiány. A kiszólások és az önirónia azonban mindezt fogyaszthatóan, nevettetően könnyeddé teszi, míg a komikum egyre inkább mélyíti Eszter tragédiáját.
Nagy Marin kívül szinte mindenki – Gáspár Sándor, Spolarics Andrea, Erdélyi Timea, Sipos Imre – egynél több szerepben is helytáll. Koncentrált jelenlétük és pontosságuk nélkül, az összmunka hiányában Eszter tragédiája gyorsan fojtogatóvá válhatna. A jelmezek egyszerűsége, hétköznapihoz való közelítése teret enged a színészi munkának, míg a díszlettel kapcsolatban felmerülhet a „miért” kérdése. A járásokat elválasztó fekete anyagok és a padlót borító, zavaróan harsány színű műanyag virágok nincsenek harmóniában az alapszíneket felvonultató ruhákkal. Ugyancsak
nincs összhangban a művirágok, műlevelek érintkezése a színpad közepét uraló vetítővászonnal,
ahol néha-néha életképeket (pl. szélben lengedező fa), néha pedig animációkat (ablakon lecsorgó eső), vagy legalábbis annak tűnő vetítéseket láthatunk. A valóság és annak utánzataként létrejött világ groteszk módon találkozik, ami végső soron nem hozzáad, hanem inkább elvesz a szöveggondozás, az alakítások, az összjáték erejéből.
Meglehetősen más színpadképpel operál Az ajtó, ahol a tér alapszíne a fekete helyett a fehér. Ebben a fehérségben könnyen észrevehetővé válnak a jellemzően feketét vagy szürkét viselő karakterek, s a fontosabb kellékek is.
Mindezek ellenére mégsem a színpadkép válik az előadás erősségévé.
A történet szerinti terek ugyanis zavaró módon inkonzisztensek. Egy ház, azon belül egy lakás – Molnár Anna lakása – belsejében találjuk magunkat, ahol a bal oldalsó és a hátsó falakon ajtók láthatóak.
A karakterek azonban sokszor nem ezeken keresztül, hanem a meghatározott járásokon át közlekednek. A különböző tereket elválasztani hivatott LED-lámpa csíkja is haszontalannak bizonyul, ugyanis ez sem segít abban, hogy a terek elkülönüljenek. A cselekmény valós, ember és ember között zajló szféráján túl emlékek és különböző imaginárius képek is megjelennek, ám
az előadás dimenziójában a valós és a képzelt világ között látszólag nincsenek határok.
A kettő elkülönülését a háttérben látható videobejátszások közvetítik, amelyek a rendkívüli, valós idejű térváltásban is segítenek. Ilyen például Anna díjátadója, s az a pár, főként az előadás első felében használt arcközeli felvétel, amely Anna kívülállóságát hangsúlyozza.
A Nemzeti Színház koncepciójában is meghatározó az összmunka, illetve a két főszereplő, Udvaros Dorottya és Söptei Anna alakítása. Söptei Molnár Annaként meggyőzően igyekszik saját identitását kialakítani, miközben próbál megfelelni környezete és férje elvárásainak. Emerenc naivnak titulálja, ám ez a naivitás, valamint a rácsodálkozás, a kíváncsiság szükséges ahhoz, hogy kettejük kapcsolata kibontakozhasson.
Udvaros Dorottya Emerence szigorú és kimért, s mindez nemcsak a mozdulatokban, hanem a mimikában is megnyilvánul
– olyannyira, hogy az még a hátsó sorokból is látható, vagy legalábbis érzékelhető. Elsőre talán túl szögletesnek is tűnik, ám élei a jelenetek egymásutánjában lassan addig csiszolódnak, amíg eredeti formájuk át nem alakul. A transzformáció megrendítő, a színésznő játéka úgy sodorja magával a nézőt, ahogyan karakterének kiismerhetetlen személyisége szövi egyre sűrűbbre a két nő viszonyát. Izgalmas lenne a transzformációt úgy látni, ahogyan Az őzben – segédeszközök (vetítés) és a „fiatal én” megjelenése nélkül – hiszen mind Udvaros Dorottya, mind a darab elbírt volna egy kicsivel többet.
Szabó Magda: Az ajtó. Rendezte: Szabó K. István. Játsszák: Udvaros Dorottya, Söptei Andrea, Rubold Ödön, Tóth László, Gidró Katalin, Szűcs Nelli. A Gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház közös bemutató előadása, Gyula, 2021. augusztus 16.
Szabó Magda: Az őz. Rendezte: Őze Áron. Játsszák: Nagy Mari, Gáspár Sándor, Spolarics Andrea, Erdélyi Tímea, Sipos Imre. A Rózsavölgyi Szalon előadása a Gyulai Várszínházban, 2021. augusztus 17.
A fotókat Kiss Zoltán készítette.
