A kemény zenék rajongóinak nem újdonság, hogy az irodalom, a mitológia és a történelem gyakran szolgáltat témát a metálzenekarok számára. De még ebben a körben is ritkaságnak számít, ha egy banda munkássága teljes egészében egy kultúra vagy történelmi korszak feldolgozására fókuszál. Így van ez a kanadai Ex Deo esetében, amely a római történelmet veszi alapul. Történetüket új, The Thirteen Years of Nero című albumuk apropóján tekintjük át.
A már nevében is római hangulatot árasztó kanadai death metal zenekar ötletgazdája Mauricio Iacono, a szintén kanadai Kataklysm énekese. Nevéből könnyedén kiolvasható, hogy olasz származású, amire kifejezetten büszke, eredeti zenekarának tagjaival karöltve afféle mellékprojektként hozták létre az Ex Deót. Ennek latin neve („Istentől”) is utal az érdeklődési körükre: albumcímeik, dalszövegeik és teljes programjuk az ókori római történelmet idézi meg. A banda 2008-as alapítása óta négy nagylemezt adott ki: Romulus (2009, Nuclear Blast); Caligvla (2012, Napalm Records); The Immortal Wars (2017, Napalm Records), valamint a The Thirteen Years of Nero (2021, Napalm Records). Érdemes megemlíteni a 2020-ban napvilágot látott, nem nagylemezhez kapcsolódó The Philosopher King című kislemezt is, amely Marcus Aurelius, a „filozófuscsászár” alakjára koncentrál.
Első két lemezük nem konceptalbum, jóllehet minden megszólalásuk alkalmával már ekkoriban is valamilyen római témával foglalkoztak. A harmadik, The Immortal Wars viszont Róma egyik nagy ellenségének, Hannibal Barcas karthágói hadvezérnek állított (újabb) emléket. A dalszövegekben főként
a leginkább romantizált római történelmi és mitológiai események kerülnek feldolgozásra.
Találunk dalt a város alapításáról (Romulus), Caesar győzelméről Galliában (Storm the Gates of Alesia), Marcus Antonius és Octavianus végső csatájáról (The Final War [Battle of Actium]), a zámai csatáról (Ad Victoriam [The Battle of Zama]), de előtérbe kerül a keresztények üldözése is Nero korában (Burned to Serve as Nocturnal Light) vagy Caligula császár önistenítése (I, Caligvla).
A fenti felsorolás csak ízelítő a zenekar munkásságából, amely természetesen nem a történész régészeti és filológiai pontosságát célozza meg (ez elmondható a legtöbb hasonló zenekarról), sokkal inkább azt a romantikus képet igyekszik felénk közvetíteni Rómáról, amelyet a szépművészet és a szépirodalom is a 19. század óta.
A megénekelt, esetenként megszemélyesített rómaiak hősies harcosok,
akik lehetőség szerint vörös vagy vörössel díszített tógában járnak-kelnek, harc esetén pedig valamiféle római legionárius és/vagy gladiátorpáncélt viselnek, történelmi korra való tekintet nélkül.
Ennek fényében az sem meglepő, hogy a formáció a negyedik nagylemezét az egyik leghíresebb és egyben leghírhedtebb császár, vagyis Nero életének szentelte. Zenei szempontból az Ex Deo sosem váltotta meg a dallamos, esetenként szimfonikus hangszereléssel megtámogatott death metalt. Stílusuk a Kataklysm munkásságához hasonlít leginkább, de a gyakori rézfúvós és esetenként vonós hangszerelés megkülönbözteti az anyazenekartól, valamint fokozza a birodalmi fenséget. A metálzene kemény megszólalása az avatatlan fülek számára elsőre taszító lehet, de az Ex Deo dalait ezek
a szimfonikus betétek számukra is kicsit könnyebben hozzáférhetővé teszik.
A The Thirteen Years of Nero leginkább afféle belső vallomásként ragadható meg, amelyben Nero császár életét követhetjük végig, sok esetben a császár saját monológjain keresztül. Metálzenekarként az Ex Deo nem mentegeti Nero alakját, inkább megpróbálja elénk tárni azt a torz valóságot, amelyben a császár élt – az Imperator klipje is ezt a hangulatot ragadja meg.
A klip mellett a lemezborító is azokra az előismeretekre támaszkodik, amelyek Nerót egy korlátlan hatalmú, véres őrültnek állítják be. A kép felidézi bennünk a római császárkor szobrászati hagyományait, afféle piramist mutatva az előtérben, amelynek a csúcsán Nero mellszobra látható, alatta pedig mindazok, akiket őrülete megkínoz és elpusztít. A háttérben látható lángoló keresztek is a hozzá kapcsolódó kortárs konnotációkat erősítik meg, mely szerint az első szervezett keresztényüldöző is Nero volt. Ha a metálzenében ismert és közhelyként emlegetett keresztényellenes felhangokra gondolunk, akkor a borító alapján Nero inkább szörnyű bálványként jelenik meg előttünk, de ezt az összefüggést a dalszövegek szerencsére cizellálják.
Természetesen az őrült császár rémtettein túl a római birodalom történetének különféle eseményei is szerepet kapnak a lemezen, mint például a britanniai icenus törzs Kr. u. 60-ban zajlott felkelése, amelynek élére a törzs királynője, Boudica állt. A lemez egyik legjobb dalában, a Boudicca (Queen of the Iceni)-ben a szintén kanadai Unleash the Archers power metal zenekar énekesnője, Brittney Slayes vendégeskedik, megszólaltatva a királynő alakját.
A britanniai epizód nem zárul le ennyivel, még egy dalban kapunk tudósítást a konfliktus további fejezeteiről. Tematikusan négy fontosabb részre tagolható a lemez: Nero trónra jutása és anyja, Agrippina befolyása az uralkodására (The Fall of Claudius, Imperator, Head of the Snake), a britanniai háborús események (a Boudicca mellett a Britannia 9th at Comuldonum), Nero ámokfutása művészként és császárként (Trial of the Gods, The Fiddle and the Fire, Son of the Deified), valamint Galba lázadása az őrület elfojtására (What Artist Dies in Me, The Revolt of Galba). Ezzel mintegy a császár életének legfontosabb eseményein és mozzanatain is végigvezeti a lemez,
zenei szempontból stabil színvonalat fenntartva, bár szűkölködve az igazán kiemelkedő pillanatokban.
Külön kiemelném, hogy amennyire a császár alakja nem tűnik fel pozitív színben, olyannyira nem glorifikálja a vonatkozó dal (The Fiddle and the Fire) a fentebb említett keresztényüldözést sem. Ez persze nem azt jelenti, hogy az Ex Deo viszonya a kereszténységgel pozitív lenne, inkább arról biztosít minket, hogy Nero tetteit képesek megfelelő kritikai érzékkel a helyükön kezelni.
Ugyan vannak az Ex Deo által közvetített narratívában hibás pontok, azonban maga a koncepció, miszerint megpróbálják az őrült császár gondolatait elénk tárni, jóval intimebb viszonyt képes kialakítani a tárgyalt uralkodó emlékezetével, mint amilyen kép élhet róla a fejünkben.
Ez az intimitás nem azt célozza meg, hogy megértsük az őrületet,
sokkal inkább azt, hogy az eddig is szörnyetegnek gondolt császártól még inkább elborzadjunk. Egy magára istenként tekintő „meg nem értett” művész története ez, amely nem természetes úton ért véget. Az utolsó előtti dal címe (What Artist Dies in Me) utalás Nero állítólagos utolsó szavaira, amelyet Cassios Dio görög történetíró jegyzett fel. („Jupiterre, micsoda művész vész oda velem!”)
Az Ex Deo ékes példája annak, amit mitologikus vagy múltidéző metálzenének nevezhetünk, annak ellenére, hogy a mitológiai és vallási témák nem tengnek túl a szövegeikben. A díszlet, a szövegek, a képi világ mégis nagyon hasonulnak a sok szempontból rokon kelta és viking metal megoldásaihoz. De amíg a kelták és a vikingek mitológiája a mai napig gazdag téma, amely tökéletes táptalaj a múltba révedéshez, a római mitológia már inkább csak történelem. Mindazonáltal a szinte mitikus távolságba került történelmi témák így lehetnek az inspiráció forrásai egy olasz származású kanadai zenész számára, aki a saját gyökereit keresi.
Ex Deo: The Thirteen Years of Nero, 2021, Napalm Records.
A borítókép forrása az Ex Deo Facebook-oldala.
