Az idei MITEM, vagyis a VII. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó 2021. szeptember 17. és október 9. között zajlott a Nemzeti Színházban. Az esemény záróakkordjaként láthatta a közönség a szentpétervári Alekszandrinszkij Színház vendégelőadásában A Nap fiai című darabot, amelyet Gorkij egyik, itthon kevésbé ismert drámájából Nyikolaj Roscsin állított színpadra.
Makszim Gorkij 1905-ös darabja, amely a tudomány és a művészetek Oroszországban addig soha nem látott fejlődésének idején, ugyanakkor a forradalom előszelének vészterhes időszakában íródott, tulajdonképpen a korszaknak épp ezt a kettősségét ragadja meg. Erre pedig csak ráerősít Roscsin adaptációja azzal, hogy az eredetileg egy régi úri házban, a feltaláló Pavel Protaszov (Ivan Volkov) rezidenciáján játszódó történetet olyan térbe helyezi, amely sem úri házra, sem dolgozószobára, de még lakásra sem hasonlít, inkább egy elfekvőt juttat eszünkbe. Legalábbis a színpad egyik felén.
A tér megosztottsága ebben az adaptációban ugyanis önmagában zseniálisan tükrözi a fent említett kettősséget.
A színpad bal oldalán elhelyezett kórházi ágyak sorozata a darabbéli ház azon lakóinak – a dadának, a szobalányoknak, a házmesternek – és a környékbeli, de a házhoz valahogyan kötődő „alakoknak”, például Jegornak, a lakatosnak, vagy a teljesen lepusztult egykori hadnagynak, Trosinnak (Ivan Jefremov) a gyűjtőhelye. Ezek az emberi roncsok a darab elején szinte meg sem mozdulnak, inkább tehetetlenül heverésznek, s csak időnként jut eszükbe – például az idős Antonovka dadának (Jelena Nemzer) –, hogy felkeljenek, s „beszóljanak” valamit a színpad másik oldalán létezőknek. Azoknak, akik Protaszov körül úgy keringenek, mint a Nap körül a kisbolygók, s akik az ő vonzáskörzetében létezve a nincstelen „elfekvőkkel” szemben a jobb létet, a tudományba, a művészetekbe vetett hitet képviselik.

Élükön természetesen azzal a Protaszovval, aki naiv és idealista tudósként szentül meg van róla győződve, hogy a létezés csodálatos dolog. Az önfeledt boldogságot pedig az jelenti, ha az élet titkait kutathatjuk. Ahogyan ő fogalmaz: „az ember csak az értelem területén szabad, csak akkor ember, ha értelmes, és ha értelmes, akkor jó és becsületes is. A jót az értelem teremti, öntudat nélkül nincs jóság!” Illetve, a darab címével korrelálva azt, hogy
minden emberi lénynek a fény, a Nap felé kell törekednie.
Ehhez a nézethez szívesen csatlakozik Csepurnoj (Szergej Mardar), az állatorvos, az ő húga, Melanyija (Janina Lakova) és valamennyire Protaszov felesége, Jelena (Anna Szelegyec) is. Azért csak valamennyire, mert őt legalább ugyanannyira vonzza a korszak másik idealistája, Vagin (Sztyepan Balaksin), aki a művészetek terén vall a Protaszovéhoz hasonló elveket.

A színpad két fele között az adaptációban Liza jelenti a kapcsot. Ő Protaszov húga, tehát valamennyire hisz a bátyja képviselte ideális létezésben, miközben Roscsin rendezésében egyértelműen az orosz szent őrültek jól kitaposott útján jár, amikor félig megbomlott, de rendkívül szenzitív lényével – akit a fiatal színművész, Marija Lopatyina hátborzongató hitelességgel képvisel a színpadon – mélyen átérzi az „elfekvők” problémáit is. Azt, hogy Protaszov idealizmusa ellenére
az igazi élet „csupa mocsok, csupa oktalan, állatias kegyetlenkedés”.
Liza ez utóbbi érzetét pedig maximálisan bizonyítják az „elfekvő” lakói azzal, hogy életük nagy részét a másik bántalmazása tölti ki. Egy bizarr jelenetben azt is megmutatják, hogy minden különösebb ok nélkül képesek tömeges erőszakra. Egyébként pedig eszük ágában sincs semmi fontosat tenni az életben. Csak vegetálni.

A színpadkép által sugallt szüzsébéli kettősségre ráadásul még inkább rájátszik a rendezés akkor, amikor az eredeti darabban meglévő, már-már a csehovi „körbeszeretést” idéző kusza szerelmi szálakat is rendkívül hangsúlyossá teszi. A teljesen képtelen szerelmi érzések hangsúlyozásával azt érezhetjük, hogy
Roscsin a Gorkij-darab kusza szerelmi viszonyait is beleilleszti az illuzórikus emberképbe.
Hisz itt senki sem azzal van, akivel szeretne lenni, s miközben tudja, hogy a vágya tárgya elérhetetlen, nem mond le annak megszerzéséről. A szerelmi szálak – Jelena és Vagin plátói szerelme, Melanyina Protaszov iránti meddő rajongása, Liza és Csepurnoj tragédiába forduló majdnem-viszonya – legalább annyira illuzórikus, mint a tudós Protaszovnak és a művész Vaginnak a fény, a Nap felé tartó emberekről szóló elképzelése, s ezt az illuzórikus jelleget ismét csak a kiváló színészi játék erősíti. Ahogyan például Melanyina önmagát teljesen megalázva, már-már épp a „másik oldal” képviselte állati szintre lecsúszva Protaszov szerelméért könyörög, viselkedésével épp szembemegy a férfi hirdette tanokkal. De a teljes előadást egy kád vízben töltő, és a Vagin iránti vonzalmát magáról „lemosó” Protaszov-feleség,
Jelena fájdalma is átjön az őt alakító Anna Szelegyec játékának köszönhetően.
Láthatóan nem tud, és nem is akar a két férfi között dönteni, így egy plasztikus jelenetben mindkettőt ugyanolyan erővel szorítja magához, hogy a neki szükséges energiát mindkettőjükből egyszerre szívja ki. S akkor még nem beszéltem a jóstehetséggel is megáldott Lizának a Csepurnoj iránti fájdalmas, ugyanakkor kegyetlen érzelmeiről.

A darab elején a házmester, Roman megszerelte „fényoszlopnak” köszönhetően fényárban úszó, s ezzel is a fény felé tartók illúzióját erősítő színpad azonban hamarosan egyre sötétebbé válik, majd teljes mértékben elsötétül. Mivel
a kitörő kolerajárvány a két pólust, az „elfekvőkét” és az idealistákét egy oldalra állítja
– mindenki az „elfekvők”, azaz a szerencsétlen, kiszolgáltatott, elállatiasodott emberek csoportjába kerül. Itt már nincs különbség idealista és alkoholista, művészlélek és brutális, a feleségét verő „vadállat” között, hisz a betegség előtt mindenki egyenlő. Aminek köszönhetően el is szabadul a pokol, vagy ha Liza jóslatára figyelünk, beköszönt az apokalipszis. Amit érdekes módon előbb a megbomlott elméjű Liza óhajt levezényelni – egy, a zenekari árokból ekkor „felhúzódó” zenekar segítségével –, ám ennek az irányítását is gyorsan átveszi a most már végleg nevetségesen idealista Protaszov. A zenei vezénylet mögött pedig azt a Vagin által állandóan megalkotni óhajtott festményt látjuk, amely egyfelől a fény felé törők életét mutatja. Másfelől viszont a kép azt is ábrázolja, ahogy
az idealisták hajójának alján sejtelmesen megjelennek azok a hínárszerű lények (az „elfekvők”) is, akik visszahúzzák a hajót.
Annak ellenére, hogy ez az utolsó, zenei és installációs rész kissé hosszúra nyúlik – talán a fele is elég lett volna, hogy igazán üssön –, megdöbbentő, elgondolkodtató és a szentpétervári színházi hagyományokhoz méltó, csodálatos színészi játékkal fűszerezett előadást láthatott a közönség a MITEM-en. Még akkor is, ha a kolerajárvány mindent és mindenkit maga alá gyűrő jellege a pandémia miatt fájdalmasan aktuálissá is tette ezt a Gorkij-drámát.
Makszim Gorkij: A Nap fiai. Rendezte: Nyikolaj Roscsin. Játsszák: Ivan Volkov, Maria Korobkina, Anna Seledez, Elena Nemzer, Stepan Balakshin. A szentpétervári Orosz Nemzeti Drámaszínház (Alekszandrinszkij Színház) előadása a VII. Madách Nemzetközi Színházi Találkozón, Nemzeti Színház, 2021. október 9.
A fotók forrása: yandex.ru