Frankfurti
A csengő hangjára összerezzenek, és kilöttyintem a gintonikot a pohárból. Aztán rájövök, hogy a szomszéd lakásban szól. Hamarosan elhallgat, és újra rámül a konyhai szagelszívó meg a kis szobai ventilátor zúgásával terhelt csend. Bámulom tovább az asztalt. Körben előre felcímkézett, eldobható műanyag poharak, középen pezsgősüvegbe zárt buborékok, dobozban langyosodó sörök, csatos üvegben nagyanyám csapnivaló házipálinkája, könnyű fehérborok művésziesnek szánt címkével, kedélyes nevű, kék kupakos ásványvizek. A kezem ügyében a bontott gin és a tonik. Az asztal körül székek. Két nyikorgó fémvázas, műanyag lapos a konyhából, két megkopott faszék, foszló piros kárpittal, egy sötétkék, sárgamintás fotel, meg a szebb napokat látott, foltos, drapp színű irodai szék, amin ülök.
Hátradőlök, és szemlélem a lámpára akasztott parádét. Cérnával összekötözött, csillámokkal töltött lufik kergetik egymást a ventilátor kavarta szellőben. Közöttük hosszú, ezüstös szalagok, olyanok, amikből a karácsonyi ajándékokra lehet masnit készíteni. Úgy forognak egymás körül, mintha csak műértő szemek számára koreografált táncot járnának.
A hot dogokon gondolkozom. Elképzelem, ahogy kint a konyhán tétlenül áznak a virslik a zavaros vízben, szikkadnak a puha kiflik, és megsötétedik a kis tálkába porciózott mustár teteje.
Többször fordulok, mire mindent beviszek a nagy fehér asztalra. Elpakolom a társasjátékokat, a papírcsákókat, amikre vastag fekete vonalakkal huszonnyolcasokat rajzoltam, egymásba teszem a tiszta poharakat.
Az elsőt nagy gonddal készítem, pontos arányok, megnyerő kinézet, akár az IKEA reklámfotója is lehetne. Family kártyával nevetségesen olcsó.
Beleharapok, roppan a virsli. A kifli puha, foszlós, édeskés, a mustár fanyar, a pirított hagyma roszog a fogam alatt. Alig rágom meg a falatot, máris újra harapok. Pillanatok alatt elfogy. Készítem a következőt, ezt már kevesebb gonddal. Túl sok a mustár, ahogy eszem, kicsordul az államnál, a kifli két fele alul elválik egymástól, és minden kipotyog belőle.
A harmadiknál megint próbálok odafigyelni. Miközben rágok, egyre nehezebben kapok levegőt. A szám tele van, az állkapcsom kattog, ahogy birkózik az egyre nagyobb falatokkal. A negyedikig meg sem érzem. Az ötödik után száraz a szám, teletöltök egy poharat tonikkal, és két hajtásra megiszom. Megkönnyebbülten óriásit böfögök. Ebben a pillanatban csipog egyet a régi karórám valahol a polcon. Éjfél van.
Még elszántabban folytatom, a hatodikra dupla adag sajtot teszek, a hetedikre viszont csak ketchupot, a nyolcadikra csak mustárt.
A kilencediknél mély levegőt veszek, a számhoz emelem. Az állkapcsom megakad.
A WC-ig nem jutok el. Egyik kezemmel a kád szélét szorítom, másikkal igyekszem összefogni a hajamat.
Majd jövőre.
Borítókép: Tudásmánia
