Hofgárt Károly első önálló fotókiállításának, mely 2021. október 12-én nyílt meg Debrecenben, már a címe is figyelemfelkeltő, elgondolkodtató. Az Elenyésző múlt szókapcsolat magába rejt egyfajta redundanciát is, hiszen az elenyészés egy olyan állapotot, folyamatot jelöl, amelyben valami vagy valaki lassan eltűnik, elvész, míg a múlt szó mindeközben egy átélt vagy eltelt eseményre utal, amelynek már csak az emléke van meg. Így tehát a múlt eredendően elenyészőnek mutatkozik a jelenben.
Az I. MUST – Ifjúsági és Egyetemi Összművészeti Találkozó keretében a DESZ24 udvarán kiállított fekete-fehér fotográfiák 2010 körül készültek, tehát a mostani installálás keretében válogatásuk, koncepcióba rendezésük emlékállításnak is tekinthető. Kétféle narratíva sejlik át a fotókon: egy az emberi jelenlét által személyes vonatkozásra szert tevő, és egy tárgyi, vagy ha úgy tetszik, térbeli, építészeti, amelybe szintén beleszövődnek személyes elemek és emlékek is.
Ez a kiállítás egyfajta számvetés a múlttal,
szembenézés az átélt és megélt emlékekkel olyan személyeken, tereken, épületeken keresztül, amelyek már eltűntek, és az emlékük is elenyészőben van. Ezek a képek mégis egy pillanat erejéig újra láttatnak valamit a nem létezőkből, mindeközben pedig maradandóvá teszik az elmúlást.

A számvetés és szembenézés nem csupán az alkotó privilégiuma, hiszen a személyességet sugalló fotók karakterei a legtöbb esetben felismerhetetlenek, háttal állnak, az arcukat nem láthatjuk, ezáltal
a szemlélődő is megteremtheti a saját családi emlékeinek, esetleges traumáinak a kontextusát,
a boldog és szomorú emlékező pillanatokat. Kinek ne lenne egy, a kiállítás első, a nézőt fogadó fotójához hasonló emléke valamely szerettéről, ahogy felénk közeledve kedvesen fogad, vagy épp tőlünk távolodva búcsúzik; a padláson megtalált tárgyakról, amelyek történetét mesélő hiányában mi magunk próbáljuk rekonstruálni.

De a háttal álló, meg nem forduló emberek a visszavonhatatlanság és a búcsú jelképei is egyben, akik ugyanakkor az újrakezdés lehetőségét is magukban hordozzák – gondoljunk csak a magányos fa mellett álló alakra, aki feltételezhetően egyszerre ragaszkodik gyökereihez, de már előre, a jövőbe tekint. Az elmúlás narratívája mellett erre a reményre erősít rá az élet kvázi két végpontján álló, a képeken valamelyest arcukkal látható személyek fotója,
akikben már vagy még ott vannak az eljövő és előttük álló történések foszlányai.
Ilyen az egyedül utazó, de karikagyűrűjét még viselő idős hölgy, aki az emlékeiben élhet, de a szemében a valahova, valakihez utazás reménysége csillan meg; vagy a ló előtt gondtalanul kacagó kislány, aki képzeletben még azt építhet fel maga előtt, amire csak vágyik.

Ezen a kiállításon a képek cím nélküliek, tehát nincs szöveges értelmezési keretük. Paradox módon ez a hiátus egyfajta segítségnyújtás a befogadóknak ahhoz, hogy egy-egy fotó előtt megállva a már említett saját történeteiket is megalkothassák, emlékeiket újraélhessék. A személyes történetekben és azokon túl, a múlt feldolgozásában
fontos szerepet kapnak még azok a debreceni helyek, épületek is, amelyek ma már a fotókon látható formájukban nem is léteznek.
Egy évtized alatt eltűntek vagy átalakultak, funkciójuk megváltozott, valami más vette át a helyüket. Debrecent Ady óta szokás a maradandóság városaként emlegetni, de egy szociológiai kutatás során készített interjúmban az egyik helyi kötődésű művész ezt így fogalmazta meg: „Minimum ellentmondásos Debrecen viszonya a múltjához, mert büszke rá, a maradandóságára, és ugyanakkor nem láttam még olyan várost, amelyik így herdálná el az épített örökségét. A panel árnyékában látható klasszikus debreceni utcarészletek fogynak, ezek minden évben fogynak.
Csak az elmúlt, általam is követett négy évtizedben bontották el a belváros maradékát.
Most már tényleg csak zugok meg sarkok vannak (…), tehát most már csak az emlékeinkre hagyatkozhatunk. Ahol ilyeneket gátlástalanul meg lehet tenni, az a város nem a maradandóság városa.” Az itt kiállított fotók – és maga a kiállítás helyszíne is – a maradandóság helyett sokkal inkább az elmúlásra hívják fel a figyelmünket, egy pillanatra megállásra késztetnek minket.

A fotók „terei kihaltak, hiányzik belőlük az identitásképző toposz” – olvashatjuk a kiállítás koncepciójának leírásában. Debrecen építészetének kiemelkedő elemei, a város meghatározó arculata leginkább az egykori polgárság és a református közösségi identitás köré fonódik. Épp emiatt vetődhet fel a kérdés, hogy
Debrecen a panelek korában mit tud megőrizni abból az identitásból, amelyet az építészete révén magáénak tudhat,
hiszen az architektúra nemcsak belső identitásképző elem, hanem egy sajátos hangulat, varázs megteremtője is. Debrecen arculatát egyfelől a szellemiségéhez szorosan kötődő, történelmi távlatokból tekintve fontos és kiemelkedő szerepet betöltő épületek határozzák meg. Másrészt viszont az, hogyan erősödik, épül tovább a kollektív identitás, ha a közös emlékekben hordozott terek elvesznek, ha a múlt és azzal együtt a közös gyökerek is elenyésznek.

Hofgárt Károly fotókiállítása egyéni és kollektív szinten is fontos kérdésekre hívja fel a figyelmünket, szánjunk egy kis időt ezek feltárására, a válaszok megfogalmazására.
Hofgárt Károly Elenyésző múlt című fotókiállítása a debreceni DESZ24 udvarán tekinthető meg korlátozott ideig. (Az írás a megnyitószöveg szerkesztett változata.)