Elzörög
Hangosan cuppogtatja a csontot. Koccan a villája a tányéron, lecsúszik, anya kap utána. Pedig én ülök mellette. Kispriccel a zsír az oldalasból, ahogy nyögve beleharap, rám fröccsen, letörlöm, még mielőtt végigfolyik az arcomon. A húgom velem szemben tömi magába a krumplipürét, csak egy pillanatra néz rám, oda se neki, kacsint. Anya piros kötényben, piros szandálban megállás nélkül hordja ki a fogásokat. Az oldalason és a krumplipürén kívül van még töltött bárány, sült spárga, hortobágyi húsos palacsinta, túrógombóc, és majd lesz habos süti is a kávé mellé. Az asztal roskadozik minden vasárnap. Nézem, ahogy a bárány felé nyúl, nem éri el, megremeg ettől a mozdulattól. A húgom észbe kap, felemeli a tálat, pirosra rúzsozott szájjal mosolyog, vizsgálom, hogy lehetnek ilyen fehérek a fogai. Pakolja neki a tányérra, sietve felvágja apró darabokra, ellenőrzi hogy elég puha részt választott-e. Bólogat, akár elő is rághatta volna. A tányérról eszembe jut az a nyári nap, amikor szintén ebédelni készültünk, anya behozta neki a levest, ő belekóstolt, és azzal a lendülettel üvöltve kivágta a nyitott ablakon. Nem megmondta, hogy ne legyen forró? Anya is leül végre a húgom mellé. Mindig így ülünk. Én a jobbján. A húgom velem szemben. Nézem a szürke kezeslábast, van benne egy piros csík, ami a pocakján megfeszül. Nyögve, szürcsölve, nyálazva eszik. Nem bírom hallgatni. Anya és a húgom folyton figyelik, készségesen nyújtják felé, amire szüksége lehet, követik a tekintetét: só, bors, chili, pirospaprika, uborka. Én az ételt lökdösöm, és a kályha szélét vizsgálom, ahol betörte a fejét. Tél volt, fát akart tenni a kályhába, megszédült, bevágta a fejét és elájult. Egyedül tért magához, megszáradt a fején a vér. Tapogatta, miközben megpróbált felállni. Órákkal később anya szedte össze a földről, amikor hazaért a munkából. Akkor remegett meg a jobb keze először, anya szerint még az izmok feszülését és ernyedését is pontosan lehetett követni. Olyan volt, mint egy haldokló madártetemből felszálló utolsó szárnysuhogás. Ettől a naptól fogva elkezdett zsugorodni, és mindene törékeny lett. A pocakja megcsappant, panaszkodott, hogy nem tudja mozgatni a jobb kezét. A Google azt mondta, stroke. Anya nevetgél, míg a túrógombócot habzsolják, a húgom valami vicceset súgott. Akkor is nevetett, amikor szóba jött, hogy mi van, ha tényleg stroke. Teltek a hetek. Én vittem be végül a kórházba. Az ügyeletes orvos megállapította, hogy agyi infarktusa volt. Álltam a liftben, a tükörképe nézett vissza rám egy tolókocsiból. Évek óta nem láttam így, nem néztem rá. Virgonc tekintete fürkészte az arcom. Mosolygott, úgy köszönt el. Biztosra vette, hogy eljött az idő: a kórházból egyenesen a fenyőfa alá visszük majd.
Nem kér a habos sütiből. Elég volt mára. Belőlünk is. Lefekszik, segítsek felkeni. Súlytalanul nehezedik rám. Keresztülmegyünk a konyhán, ahol össze van törve és mozog a régi járólap, csörömpölve hullámzik. Zörög az öreg is – mondja apa. Ezen nevetni kell.
Nagyidő
Ha lehunyom a szemem, újra magam előtt látom, ahogy mindent elleptek a giliszták. A medencévé változott kertből furakodtak be a pincébe, a konyhakőre, ellepték az udvari budit. Lehetetlen volt ráülni a fa ülőkére, hemzsegtek a tetején és vájatokat fúrtak a szarba. Nagymama jött ki velem, a szűnni nem akaró esőbe, fejem fölé tartotta az esőkabátját, óriási sólymok vagyunk, gondoltam magamban, lebegünk a kifeszített sötét égen, és úgy csapunk le a giliszta hadseregre, hogy azok már az árnyékunktól is messzire menekülnek. Nagymama eltüntette a gilisztákat az ülőkéről, én pedig félve trónoltam, mi van, ha a fenekembe másznak. Rettegésemre válaszul, az égi zenekar a bádogtetőn verte a vidám taktust. Emlékszem rá, a napok egybefolytak, az állandó szürkeség és a ritmikus dobolás nem akart szűnni. Ha kinéztem az ablakon, az utcán piszkossárgán tekergett a megáradt Olt, tetején fuldokló gilisztákkal, fa hordalékkal és műanyag szeméttel. Ha elaludtam, azt álmodtam, a giliszták egymás hegyén-hátán kúszva tartanak felém, befúrták magukat az orrlyukamba, a számon át bevették a garatom, fuldokolva ébredtem. Nagyapa felriadt krákogásomra, köpködésemre, kihúzott a torkomból egy kövér gilisztát, és eltaposta. Ettől fogva éjszaka is, nappal is éberen őrködtünk Nagyapával, hatalmas vasedényekkel, és lapátokkal csapkodtuk az egyre hízó gilisztákat, akik ellepték a házat, befúrták magukat a padló és a fal repedéseibe, Nagymama kombinéi közé, a kenyérbe. A csinnadratta fülsiketítő volt. Egy végtelen hosszúságú nap után a gomolygó szürkületben megjelentek a szúnyogok is. Akkorák voltak, mint az öklöm, jöttek, és zümmögve ellepték áldozatukat, és addig szívták a vérét, míg mozdulatlanul össze nem esett. Bezártuk az állatokat, és mindenféle házi praktikával, büdösebbnél-büdösebb permetlevekkel próbáltuk távol tartani a majorságtól, a disznóktól és a tehenektől a szúnyoginváziót. De hiába. Amit értek, pusztítottak. Elhulltak a nyuszik, néhány tyúk, véresen bőgtek a tehenek az istállóban, mi is vakaróztunk álló nap, és csak csapkodtunk, egyre csapkodtunk, hol a gilisztákat, máskor a szúnyogokat, míg a kimerültségtől össze nem estünk.
Nagymama azon a napon úgy nézett Nagyapára, hogy az öreg elővette és megtöltötte a vadászpuskáját. Nem lehetett tovább elviselni az állatok szenvedését. Nagymama kötényébe bújtam, ő dúdolni kezdett valami hosszú székely balladát, de a kacskaringós dallamot nem nyomta el a többször eldördülő fegyverhang. Ha most lehunyom a szemem, mindent újra hallok. Ma is képes vagyok megsiratni még egy levágott tyúkot is. Aznap este a kimerültségtől végre aludtunk. Másnap, mikor felkeltünk, nem esett. Kiráztuk az ágyneműket, kitakarítottuk a házat, és hallgattuk, hogyan süvít a szél, az eget bámultuk, és rimánkodtunk egy kis napsütésért, hogy felszáradjanak a földek. Az első napsugarakkal érkeztek meg a csigák. Sütkéreztek, hosszú fényes szivárványos csíkot húztak maguk után, felmásztak a ház falára, a padlás lépcsőire, a fák törzseire, ellepték a köveket az udvaron. Ezüst nyál csillogott a kopott házfalon meg a kerítésen, lyukak tátongtak a káposztaleveleken, amerre a falánk csigák jártak. Mindig is ártalmatlan lényeknek tartottam a csigákat. Boldogok a csigák meg a sajtkészítők.
Ahogy véget ért a nagyidő, lejött a pakulár is a hegyről, hozta korán reggel a friss és érlelt sajtokat, ordát és a vajat. Pirospozsgás volt az arca, és minden háznál lehúzott egy köményest. Amire eladta a portékát, már csak tántorogva tudott nekivágni a hegynek. Úgy képzeltem akkoriban, a pakulár és a felesége ott fenn a hegyen, közel lehetnek az égiekhez, boldogan élnek, ahogy a mesében, amíg meg nem halnak. Meghalni is boldogan fognak, csak épp kinyílik a nagy kék égi kapu, besétálnak, és folytatják a sajtkészítést vidáman, ahogy addig. Az angyalok pedig sűrű szőrű pulik, akik egész nap csaholva hajtják a göndör bárányokat, máskor lustán heverésznek egy árnyas fa alatt, kergetik egymást, és nyalogatják a Gazda kezét. A pulikórus ugatása olyan, mint a nyári patakcsobogás, könnyen álomba ringat, a felnőttkorba kísér: itt minden nap nagyidő.
Borítókép: PxHere
