A 2021-es magyar filmek közül A feleségem története című, Cannes-ban bemutatott drámát előzte meg talán a legnagyobb várakozás. Enyedi Ildikó, a kortárs magyar film emblematikus alakja, az Oscar-jelölt Testről és lélekről rendezője úgy döntött, hogy megvalósítja régi álmát, azaz elkészíti a Füst Milán-regény adaptációját.
Enyedi nem titkolja, hogy a konkrét párbeszédek és események helyett inkább az eredeti mű hangulatát, valamint a házasságról, a szerelemről megfogalmazott újszerű gondolatait akarta átcsempészni a filmvászonra, ám ez
sok külföldi kritikus szerint nem sikerült jól.
A neves díjakat bezsebelő előző film miatt az elvárások túl magasra kerültek, ezért is tűnhet úgy, hogy a vártnál kevesebben rajongják körül A feleségem történetét.
A film cselekménye szerint a holland Störr kapitány (Gijs Naber) befelé forduló, titokzatos hajós, aki egyszer csak úgy dönt, megnősül. Mindez egy furcsa, de sorsszerű eseménysorozat nyomán szinte azonnal sikerül is neki. Lizzy (Lea Séydoux) személyében
Störr egy, a saját természetével szinte teljesen ellentétes személyiségű hölggyel köti össze az életét.
Ez a kontraszt ugyan a kezdetektől fogva baljós jelként lebeg fölöttük, a kapcsolat mégis igen sokáig ideálisnak tűnik. Idővel azonban jönnek a negatív benyomások és érzések, melyeket szépen csokorba is szednek nekünk az egymást követő fejezetek.
Ez a struktúra a hullámhegyek és -völgyek ívét követi, melyet a karrier és a magánélet kettőssége, a féltékenység, a monogámia unalma, a ragaszkodás és a mégis sorsszerűnek tűnő kapocs színesít. Kapunk tehát egy hosszú, néhol szerencsétlenül ritmizált, de érdekes és a valóságtól nem is elrugaszkodott leckét az emberi kapcsolatokról. Mert
nem kizárólag a szerelem kerül szóba.
Hiszen megismerhetjük néhány szegmensét a főnök-beosztott bizalmi viszonynak, a kihasználáson alapuló barátságoknak és a korabeli nemi sztereotípiáknak is. Van tehát egy remek alapanyagból, jó szándékkal legyártott, mérsékelten akár tanulságosnak is mondható filmünk.
De milyen a vizuális körítés? A kosztümök és a díszletek ízlésesek, szokás szerint kicsit minden túl tiszta és steril a korhoz viszonyítva, de ezt a filmektől már megszokhattuk. A fényképezés leginkább a Tágra zárt szemek című Kubrick-filmre emlékeztet, és ez határozottan jó pont, mert érződik, hogy az alkotók pontosan ahhoz hasonló hangulatot szerettek volna megteremteni. A már-már mesterkélten szimmetrikus képek pedig meg tudnak maradni annál a gyakoriságnál, ami még hozzátesz az esztétikai élményhez. Nincsenek forradalmian új kameraszögek,
maga a képi világ is – jó értelemben – klasszikusnak mondható.
A színek pedig az idő múlásával egyre élénkebbek lesznek, erős kontrasztot alkotva az ezzel fordított irányba haladó, beszürkülő szerelemmel. A tükör szimbolikája jól működik, a hosszan kitartott, egy perspektívájú jelenetek pedig színpadiasabbá, mégis izgalmasabbá teszik a vásznon zajló konfliktust.
De a színészi játék terén sem lehet okunk panaszra. Ugyan egy-két mellékszereplő kimondottan csereszabatosnak hat, a főszereplők és a szerelmi háromszög harmadik tagja is jól eltalált, hiteles karaktert formál.
A kapitányt alakító Gijs Naber kiválóan illik az érző szívű, hipermaszkulin, céltudatos, de mélyen önbizalomhiányos férfihoz.
A féltékenységet kiváltó, kígyójellemű, újgazdag Dedin szerepében Louis Garrel pedig szórakoztató és pontos antagonista alakítást hoz. Ha a szinkron helyett az eredeti hangot hallanánk, a verbális csatározások sokkal hitelesebbnek hatnának.
Ami azonban végképp megmenti, és értékessé teszi a filmet, az a feleséget, Lizzyt játszó Léa Seydoux.
A színésznő remek választás volt a megfejthetetlen, pragmatikus és rejtélyes női jellem megformálására.
Finoman és látható örömmel, mind az alapmű, mind a téma iránti mély tisztelettel játssza ezt az egyébként korántsem könnyű szerepet, és elviszi a hátán az egész központi szálat. Ez az a kontextus, ami miatt a kapitány és Dedin egyáltalán súlyt tud adni a vásznon töltött idejének. Meggyőződésem, hogy igen kevés színésznő tudta volna elérni azt, hogy játékának köszönhetően a befogadó úgy érezze, hogy a teljes film a saját jogán is megáll a lábán. Mert Seydoux alázata palástolja tündöklését, és hagy minket koncentrálni azokban a percekben is, amikor őt láthatjuk a vásznon.
Így A feleségem története egy középszerű adaptációból egy annál azért magasabb színvonalú, jó szívvel ajánlható filmmé válik. Azonban fontos tisztázni, hogy a cím és a romantikus műfajjegyek ellenére Enyedi új rendezése nem egy, a párunkkal eltöltött kellemes estéhez való szórakozás. A megjelenített súlyos dilemmák és az érzelmekről folytatott kíméletlen párbeszédek nem teszik könnyeddé az élményt, és főleg nem eredményeznek majd nyugodt éjszakát aznap.
A feleségem története, 2021. Rendezte: Enyedi Ildikó. Írta: Füst Milán regényéből Enyedi Ildikó. Szereplők: Gijs Naber, Léa Seydoux, Louis Garrel, Hajduk Károly, Rujder Vivien, Romane Bohringer. Forgalmazza: Mozinet.
A feleségem története a Magyar Filmadatbázison.