Fapadossal a piramishoz
Utolsó utam a vesztegzár előtt:
az albán piramist akarom látni.
Ez a márványhátú, szögletes bogár
volt már minden:
kommunista vezér mauzóleuma,
NATO-bázis, persze ideiglenes,
csúszda, rave diszkó, buszpályaudvar.
Terveztek a helyére operaházat,
parlamentet az újkori lompos fáraóknak.
Íme, a Bulevardi Deshmoret.
El van kerítve, tetovált kitinpáncél,
a tetejéről rég lelopták a márványt.
Elcsúszom az őrkutya piszkán.
Elég mára ennyi látványosság.
Mutogat egy egyenruhás, ott
a békeharang. Az útikönyv segít:
húszezer töltényt gyűjtöttek hozzá
a gyerekek. Ezt aláhúzom, még jó,
hogy kaptam egy repiceruzát
a hostel recepcióján.
Valóság, de máshogy
Mégis elengedi a hintát,
hogy kilendüljön,
hogy zúzzon.
Van olyan fizikai kísérlet,
ami nem ad tudást,
se hatalmat.
Elkísér az a döbbent homlok.
Semmilyen frufru nem takarja
azt az öt hároméves kori öltést.
Emlékszem a tekintetére
annak a másik gyereknek.
Csupa várakozás,
mint mikor nádszálat szeretne
a láp, akár hasadna érte.
Az eredendő rémület,
hogy amit elindított,
annak folytatása lesz,
ami játék volt,
ami kíváncsi kívánsága volt,
az valóság lesz, de máshogy.
Idegenül hosszúra lapul.
Azóta
se ringlispíl, se hullámvasút.
Még az órainga
is megfutamít.
Kukacot keresek beteg sünnek,
macskák szemét
kamillázom. A sebzett
gyógyítóknak nem számít a nevük.
Borítókép: PxHere
