Hol marad az én történetem – szeptember elején megjelent, negyedik nagylemezével a Margaret Island mintha ezt a kérdést tenné fel. Annál is inkább, mert az immár hétéves zenekar tagjaiban a karanténban töltött hónapok alatt valóban felmerült, kíváncsi-e még valaki rájuk.
A választ persze a dalaikban (is) keresték. Bár engem külső szemlélőként meglepett, hogy a tagok elbizonytalanodtak a munkájuk létjogosultságában, de (bármilyen furcsa is ezt leírni) örültem a kételyüknek. Hiszen ennek következtében mondták ki mindazt, ami sokakat foglalkoztatott az elmúlt másfél évben. Van-e értelme annak, amit csinálok? Jó irányba halad az életem? Ettől lett a Margaret Island története egy kicsit mindannyiunké.
KULTer.hu: Évek óta együtt zenéltek, de talán még nem töltöttetek intenzíven annyi időt együtt, mint 2020-ban, a karanténidőszak alatt, amikor közel fél évre összeköltöztetek Fonyódon. Értek még meglepetések titeket ezekben a hónapokban egymással kapcsolatban?
Füstös Bálint: Engem már nem igazán, mert a korábbi években éppen eleget voltunk összezárva a turnébuszban ahhoz, hogy alaposan megismerhessük egymást. De arra azért rájöttem, hogy a bioritmusunk teljesen eltérő.
Lábas Viki: Vagyis én és Kristóf eléggé hasonló típusok vagyunk…
F. B.: Igen, én pedig különbözöm tőlük. Ők sokkal inkább éjjeli baglyok. Amikor hallottam, hogy hajnali fél 2-kor nyílik a hűtő ajtaja, akkor például azonnal tudtam, hogy Kristóf az! (nevet)
Törőcsik Kristóf: Hatalmas meglepetés valóban nem ért már minket, és én borzasztóan szerettem is ezt az időszakot. Ha valakinek egyedüllétre volt szüksége, békén hagytuk. Szerencsére elég nagy volt a ház ahhoz, hogy aki akart, félrevonulhatott.
KULTer.hu: Viki, a fiúk ugyan jártak már veled Fonyódon többször is, azért ez korábban mégis inkább a te otthonod volt. Mi az, amit mindenképpen meg szerettél volna mutatni vagy átadni nekik a városból?
L. V.: Érdekes, a legelső koncertünk éppen Fonyódon volt, a Sellő Büfénél, illetve a Fonyódi Múzeumban. Többször is meglátogattak itt a fiúk, de valójában most töltötték itt egyhuzamban a leghosszabb időt. Azt máig nem tudom, melyikük érezte át igazán, hogy milyen érzés vidéken élni, hiszen mindketten városi gyerekek. (nevet) Fonyódon viszont nyugalom van, piacozás, tisztább a levegő és mindig vendégül kell látni valakit. Egyébként nem volt egyetlen konkrétum sem a fejemben, amit meg szerettem volna mutatni nekik,
hagyni akartam, hogy a maguk módján fedezzék fel a vidéki életet.
Rengeteg zenész indult az utóbbi időben Fonyódról. Ennek nagyon örülök, mert régen egyfajta művésztelep volt a város, bár inkább festők jártak ide, mint zenészek. Jó látni, hogy egyre többen jönnek rá, mennyire jó ott alkotni: olyan energiák áradnak, amelyek máshol nem.
KULTer.hu: Bálint, Kristóf! Milyen érzés a vidéki élet városiként?
T. K.: Én kifejezettem élveztem, például korábban még sohasem jártam kutyás strandon, tavaly pedig többször is elmentünk oda Fonyódon. Megszerettem a vidéki életet.
F. B.: Én is így érzek, ráadásul Vikinek köszönhetően felfedezhettük a Balaton téli arcát is, amikor ezerszer nyugodtabb és csendesebb a táj – ezt úgyszintén megkedveltük. Az alkotáshoz például tökéletesen passzol.
KULTer.hu: Nem titok, hogy ezekben a hónapokban elbizonytalanodtatok abban, van-e még, aki kíváncsi a Margaret Island dalaira. Szerencsére a folytatás mellett döntöttetek, de én mégis kíváncsi lennék arra, hogy elkezdtetek-e gondolkozni azon a bizonyos B-terven. Hogyan képzeltétek el a jövőtöket akkoriban?
L. V.:
Kristófnak és nekem elég egyszerű a B-tervünk: irány külföld!
T. K.: Én rendeltem pár festményt külföldről, megpróbáltam eladni őket itthon, de nem sikerült. (nevet) Ennyiben ki is merült a vállalkozószellem…
KULTer.hu: A legújabb, Hol marad az én történetem című lemezeteket ti is „home office”-ban, a fonyódi nappalitokban készítettétek. Számtalan cikket lehet olvasni arról, hogy milyen hátrányai lehetnek az otthoni munkavégzésnek például egy irodai dolgozó esetében, de arról alig hallani, hogy zenészként mire kell odafigyelni.
L. V.: Valójában minden a rendelkezésünkre állt és adott volt, szóval tényleg akár egy nappaliban is fel lehet venni egy lemezt. Főleg ha olyan producerrel dolgozik az ember, mint Toldi Miki. Ő rögzítette ezt az anyagot profi minőségben.
F. B.: Az otthoni albumfelvételnek az lehet a nehézsége, hogy az időnk tulajdonképpen végtelen, ezért akárhányszor újravehetünk vagy hangszerelhetünk bármit. Ha kibérelünk egy stúdiót, akkor viszont van egy adott keretünk, amelyen belül be kell fejezni a munkát. Úgyhogy néhány dalunkból talán már túl sok verzió is készült. (nevet)
De így volt lehetőségünk arra, hogy kísérletezzünk, új dolgokat próbáljunk ki.
Végül is ez a lényege az alkotásnak. Összességében azt mondanám, szerettük ezt a megoldást, de akkor azért volt, hogy úgy éreztem, ezt a lemezt sohasem készítjük el.
KULTer.hu: A lemez készítésekor nagyon egymásra találtatok, ráadásul olyan effekteket is beleépítettetek, amelyek a körülöttetek lévő ingereket idézik, például a Balaton morajlását vagy a madárcsicsergést. Mintha ez az album azt szimbolizálná, hogy hazataláltatok. Elképzelhető, hogy megtaláltátok azt az irányt, amin a jövőben is haladni szeretnétek?
L. V.: Amit a „margaretes stílusként” emlegetnek, azt valóban kimaxoltuk ezekkel a dalokkal, megtaláltuk önmagunkat. De én
szeretnék más műfajú számokat is írni a zenekaron belül, jó lenne például egy rockos vagy egy teljesen akusztikus korong.
Bálintnak mindig az volt a vágya, hogy készítsünk egy tematikus albumot: talán ez lesz a következő. Mire belefogunk az ötödik lemezünkbe, már tízéves lesz a Margaret Island. Még sok minden megváltozhat.
F. B.: Bármennyire is tudatosak szeretnénk lenni, amikor hozzáfogunk a dalíráshoz, végül mégis a megérzéseink győznek. A legtöbbször inkább utólag elemezzük ki, hogy milyen anyag született.
T. K.: Valószínűleg nem ugyanígy csinálnánk a következőt. Aztán ki tudja, lehet, hogy mégis?
F. B.: Pont ez a lényeg, úgy készítjük el, ahogy akarjuk!
KULTer.hu: Mi volt a legváratlanabb hangeffekt, amelyet mindenképpen bele akartatok építeni az új dalokba?
F. B.: A Fonyódi mélabú című dalunkba például belekerült Kristóf huhogása. De az én nagy kedvencem Viki régi pianínója.
L. V.: Az ilyen furcsa effektekről szerintem Toldi Miki tudna igazán mesélni!
Szét kellene szedni darabjaira a számainkat, hogy rájöjjünk, melyik a legdurvább.
KULTer.hu: Hol kezdődik ezen a lemezen Toldi Miki világa és hol a zenekaré?
L. V.: Végig együtt rezegtünk, olyan összhangban vagyunk a mai napig, hogy ez a kettő már egybeforrt.
F. B.: Miki többször is teljesen más irányba vitt el egy-egy dalt, mint amire gondoltunk volna, de hagytuk magunkat, rá tudtunk csatlakozni. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy mi hárman álltunk vele szemben, hanem négyen alkottunk egy egységet.
KULTer.hu: Viki, Kristóf! Azt meséltétek, hogy egyre könnyedebben írjátok együtt a dalszövegeket. Szerintetek melyik sor vagy refrén tükrözi a legtökéletesebben ezt az összhangot?
T. K.: A Ha elvesznél ilyen közös munka volt például.
L. V.: Ez egy folyamatos próbálkozás volt mindkettőnk részéről. Kristófnak általában több ötlete van, én meg rengeteget beszélek, amiből ő kiragadja a lényeget. Jó, valójában azt mondta, hogy sokat pofázok, csak szépítettem. (nevet)
T. K.: Természetesen olyan is volt, hogy Bálinttal ötleteltünk, mindenki kivette a részét a feladatból a csapatban.
KULTer.hu: Szeptember 11-én, a Kobuci Kertben mutattátok be először élőben a lemezt. Melyik dal előadása okozta a legnagyobb katarzist?
L. V.: Ezt nehéz lenne megfogalmazni, mert hihetetlenül jó flow-ja volt az egész estének. Én azt éreztem, hét év után végre elértünk oda, hogy a Margaret Islandnek lett egy olyan közönsége, akik tényleg rajongva szeretik a kultúrának azt a szeletét, amelyet mi képviselünk.
Fantasztikus volt az az energia, amely összeadódott a koncerten.
Olyan volt, mintha akármit eljátszhatnánk, mert ők mindent értenek és együtt rezegnek velünk. Minden dalban volt egy közös pillanat, egy összekacsintás vagy egy elkapott mosoly. Sírtak, ölelkeztek vagy meglepődtek, hogy egy szám másképpen (mégis jól) szól élőben, mint a lemezen. Ez egy szerencsés koncert volt: az a fajta élmény, amikor meg kell egy kicsit állítani magad, hogy megjegyezd, volt egy ilyen pillanat, mert ebből iszonyatosan kevés van.
F. B.: Én sem emelnék ki egyetlen dalt sem, inkább csak a dinamikát, azt, hogy a közönség jött velünk. Hetekig készültünk erre a fellépésre, szóval hihetetlenül jó volt érezni, hogy mindez megérte.
T. K.: Én borzalmasan izgultam, nem tudom, miért. Mintha az első lemezünk bemutatója lett volna.
L. V.: Én is ideges voltam, mondjuk én mindig az vagyok! (nevet)
KULTer.hu: Gondolom, ezután nem merül fel bennetek a kérdés, hogy van-e még, aki kíváncsi rátok, a zenétekre…
L. V.: Túlságosan magabiztosak azért nyilván nem vagyunk, mert az élet elég gyorsan változik…
T. K.: És persze mindig jönnek új előadók.
KULTer.hu: A zenekar indulásakor szemtelenül fiatalok voltatok, ma viszont már „felnőtt zenekarként” kezelnek titeket. Hogyan élitek meg ezt a váltást?
T. K.: Ez érdekes kérdés, mert egyébként mindig azt szerettük volna, hogy komolyabban vegyenek minket. Emlékszem, amikor a gimnáziumban zenekart alapítottunk Bálinttal, sokszor éppen azért nem játszhattunk itt vagy ott, mert mi voltunk a „kicsik”.
L. V.: Kifejezetten fiatal lelkületűnek tartom magam, ezért úgy látom, néha sokkal komolyabban vesznek engem egy adott szituációban, mint amennyire azt én tenném. A kívülálló világ már másként tekint rám, mint ahogyan én magamra. Szóval inkább azt élem meg nehéznek, hogy bizonyos szituációkban hova helyeznek el minket.
De még mindig úgy érezzük, mintha csak most kezdtük volna…
F. B.: Teljesen természetes, hogy a Margaret Island egy másik életszakaszba lépett. De én személy szerint továbbra is figyelek és tanulok. Más kihívásokat és dinamikát hozott magával ez a fajta változás – de az biztos, hogy jót tett. Csak idő kell hozzá – nekem legalábbis mindenképpen –, hogy beletanuljunk.
KULTer.hu: Ha már szóba hoztad a kihívásokat, mi az, ami még mindig nehézséget okoz számotokra szakmailag?
T. K.: Nekem az éneklés mindig a mumusom, mert nem tudok énekelni.
L. V.: Mindig van hova fejlődni, sosem lesz kész az ember. Számtalan hangszeren meg lehetne tanulni játszani, millió hangminta vár még a gépen, amit nem néztünk át. Tényleg végtelen a fejlődési lehetőség.
T. K.: És persze ott van az önmarcangolás is egyfolytában.
Egyszer jónak érzed magad, máskor kevésbé.
F. B.: Nekem például az jelenti a kihívást, hogy nyitott maradjak a megújulásra. Tudom, hogy fontos, de közben nehéz, mert végigcsináltam egy bizonyos számú koncertet valahogyan. Ezt meg kell próbálnom elengedni.
KULTer.hu: „Valahol ez így volt jó, valahol ez így volt szép” – éneklitek az egyik dalban. Zárásképpen eláruljátok, miért vagytok hálásak ezért a bizonytalanságokkal, félelmekkel, kérdésekkel teli időszakért?
L. V.: Bárcsak lennének még ilyen szünetek! (mosolyog) Most úgy vagyok vele, hogy el tudnék viselni még egy év kihagyást. Szerintem az egyéni fejlődéshez néha kell, hogy az ember kiszakadjon a megszokottból. Az is fantasztikus, hogy megszülethetett ez a lemez, hiszen előtte azért három év kimaradt.
F. B.: Valóban kiváltságos helyzetnek tartjuk azt, hogy volt egy ilyen időszak, amikor lényegében semmi mást nem csináltunk, csak az albumon dolgoztunk. A korábbiak megírása mellett mindig turnéztunk, megjelenésekkel készültünk. Ehhez képest most nagyobb fókuszt tudott kapni az alkotói folyamat.
Szerintem ez szép volt így.
T. K.: Nyilván én is a lemezt tudnám megemlíteni az elmúlt másfél évből, mint pozitívumot. Ami viszont kicsit személyesebb a részemről, az az, hogy nagyon megkedveltem a vidéki életet, elkezdtem jobban figyelni a környezetemre.
Fotók: Hegyi Júlia Lili
