Egy mikrokiadó „makrocélja”: feltárni a kortárs latin-amerikai irodalom rejtett kincseit a magyar olvasók számára. Lehetséges-e a diverzitás és folytonos átváltozás közvetítése anélkül, hogy maga a közvetítő is szakadatlanul mutálódna? Miklós Laurával idén megjelent Bellatin-fordításáról, valamint a Sonora Kiadó születéséről és célkitűzéseiről beszélgettünk.
KULTer.hu: 2019-ben indult a Sonora Kiadó, amelynek többek között Te is alapító tagja vagy. Ahogy az a kiadó weboldalán is olvasható, azt tűztétek ki célul, hogy bevezessétek a magyar olvasóközönséget a kevésbé ismert kortárs latin-amerikai irodalom világába. Hogyan indult ez a kezdeményezés, illetve milyen irányelvek szerint dolgoztok?
Kicsit hosszabb folyamat volt, amíg eljutottam idáig. Voltam Erasmusszal Barcelonában, ahol a könyvformátumnak és a narratívával való kísérletezésnek a viszonyát kezdtem el kutatni, ebből lett egy mesteres szakdolgozat. Utána mentem Buenos Airesbe, ott is eltöltöttem fél évet.
Ez a két város olyan fellegvára a könyvkiadásnak és az irodalmi életnek, ami után sorsszerű volt, hogy ezzel kezdjek el foglalkozni.
Buenos Airesből tehát már úgy jöttem haza, hogy szerettem volna csinálni valamilyen saját dolgot. Akkor még nagyon megijedtem ettől az egésztől, merthogy a kiadóalapítás egy nagyon összetett feladat, rendkívül sok mindenre kell figyelni. Egészen az első könyv megjelenéséig építgettem a kiadót, illetve építgettük testvéremmel, Miklós Martinnal. Jelenleg ő csinálja a feladatok grafikai részét, a borítókat, valamint az egész kiadó dizájnját. Illetve egy kedves barátomat, Tóth Kamillát is szeretném megemlíteni, akit az egyetemen ismertem meg, Budapesten. Ő a szerkesztőmunkát végzi. Tehát ezzel a csapattal indultunk.
Egyébként az is egy célkitűzés, hogy egy olyan csapatban működjünk, ahol a speciális feladatok, a lelkesedés és ennek az egésznek a szeretete tud találkozni. Nekem szakmailag is fontos, hogy olyan embereket tudjak összegyűjteni, akár egy-egy projekt erejéig, akik hasonlóan gondolkodnak az irodalomról vagy a könyvkiadásról, ahogyan én. Ami a kortárs vonalat illeti, az is egy érdekes élmény volt, hogy mi az, amit itthon látunk. Merthogy van Boom, van még Bolaño, és hát ugye még mindig Vargas Llosát és Gabriel García Márquezt adják ki újra.
Ezzel szemben a latin-amerikai irodalom egyáltalán nem ennyire homogén irodalom.
Nagyon nehéz ilyen sok országról egy egységként beszélni, de valahonnan mégis csak el kell indulni. Szóval ez a két valóság, ami találkozott az élményeimben − az ottani és az otthoni − igazából kiváltotta az érdeklődést és a kíváncsiságot, hogy megpróbáljak kiépíteni egy olyan valóságot a hazámban, amellyel eddig nem rendelkeztünk. A Sonora tehát egy folyamatos kísérletezés szeretne lenni.
KULTer.hu: A Sonora első kiadott kötete, a Jacobo, a mutáns egyben Mario Bellatin első magyarul megjelent könyve. Mi ösztönzött arra, hogy ezt a könyvet válaszd az író művei közül?
Ez ösztönösen jött, azt hiszem. Másodéves vagyok az irodalomtudományi doktori iskolában az ELTE-n, és Mario Bellatin a kutatási témám. Ebből kifolyólag nagyon sok művét olvastam, és mindegyikben találok valamit, ami aktuális és izgalmas. A nyelvezete egyáltalán nem könnyű, és hogyha olvastad a könyvet, érezheted, hogy ez nem egy könnyen befogadható mű. Szerintem ez is fontos egy kortárs irodalommal foglalkozó mikrokiadónál, hogy olyan művekre koncentráljon, ahol a nyelvnek van még valamilyen ellenállása. Mert amikor valami kanonizálódik, akkor az már emészthetőbb is, igaz?
Szóval ezt kerestem: hogy olyan művet fordítsak elsőként, amely szembemegy a mainstream és könnyen emészthető vonallal.
És hogy miért a Jacobót választottam? A Jacobónak nagyon érdekes a története. Megjelenik az első változata a Jacobo, a mutánsnak, majd az angol fordítóval való levelezése után Bellatin ír egy kiegészítést vagy választ, és ezzel kibővíti az első verziót, amelyből megszületik a Jacobo reloaded. Ez utóbbi verzió jelent meg magyarul. Feltételezzük, hogy valóban megtörtént ez a dialógus szerző és fordító között, ami szerintem azért is érdekes, mert azt mutatja, hogy
van egy fordító, aki képes továbbvinni, kibővíteni egy adott mondanivalót.
Ez a dialógus tehát engem nagyon érdekelt. A másik pedig a mutáció: az, ahogy a szövegváltozatokról gondolkodunk, vagy ahogy folyamatában látunk valamit megszületni, nagyon foglalkoztatott. A „fake news” témáját is kutatom a doktorimban. Azt a felvetést vizsgálom, hogy ha eddig elhittük, hogy létezik egy egységes valóság, a posztmodern utáni világban ez már végképp elveszett, és hogy hogyan lehet ezt mondjuk egy irodalmi alkotásban pedzegetni. Ezek lelkesítettek leginkább a szöveggel kapcsolatban.
KULTer.hu: Vannak terveid az író további műveivel?
Mindenképpen! Van egy-két kisregénye, amely klasszikussá vált az utóbbi tíz-húsz évben. Örülnék neki, ha továbbra is a szerző bizalmát élvezhetné a kiadó. Merthogy ez elég nagy bizalom volt felénk, és egy rendkívül bátorító erő, hogy egy ilyen kulcsszerző, mint Bellatin, azt mondja, hogy odaadja egy doktorandusznak ezt a jogot. Azt hiszem, hogy eddig tudtunk élni ezzel a bizalommal, és remélem, hogy továbbra is megtisztel minket vele.
Én az egész Bellatin-életművet úgy látom, mint egy performanszt. Az, hogy egy szerző képes bemenni egy könyvesboltba, és szétvágni a könyvborítót, ahogy azt az egyik könyvbemutató során mesélte, és az Alfaguarától a Sonoráig, egy apró kis magyar könyvkiadóig, mindenhol szétszórni a könyveit… ennek a performansznak részesévé válni szerintem iszonyú megtisztelő.
KULTer.hu: Bellatin az 1749-nek adott interjújában úgy fogalmazott, hogy azokra a szerzőkre néz fel, akik „egyedi, személyes nézőpontból képesek ábrázolni a valóságot/valótlanságot”. A Jacobo, a mutáns olvasása közben számomra úgy tűnt, Bellatin is erre az írói kvalitásra törekszik, hiszen folyamatos stílusváltása, az elbeszélők által átadott információ megkérdőjelezhetősége, illetve a narrátor személyének bizonytalansága következtében egy szüntelenül változó szöveget kapunk, amelyben igencsak nehéz olvasóként eligazodni. Mint fordító, mennyiben nehezítették meg a munkafolyamatot a szöveg előbb említett jellegzetességei? Melyek voltak azok a nyelvi, stilisztikai akadályok, amelyek áthidalása nagyobb fejtörést okozott?
Ezt nagyon jól összefoglaltad! Ebben a szövegben az a rettentően érdekes kontraszt, hogy van egy állandóan mutálódó, állandóan változó szöveg, és ezzel szemben egy konstans hang, egy monológ, ami Bellatinnak alapvető megszólalási formája. Ennek a kontrasztnak, a nagyon nyers nyelvnek a fordítása azért volt nehéz, mert Bellatin tele van iróniával és cinizmussal. És olykor nem egyszerű lekövetni, hogy az adott helyen leírtakat komolyan gondolja-e vagy nem, illetve mikor blöfföl.
Nehéz feladat volt rájönni, hogy az irónia mikor és hol próbál túljárni az olvasó eszén.
Sok mindent olvastam – a Bahirtól kezdve a Zohárig – a zsidó misztikáról, szerkesztőtársammal végignéztük a rituális fürdőzésekkel kapcsolatos összes anyagot; szóval rengeteg vallási és művészeti dolgot kellett átrágnunk, hogy legalább a nyomába érjünk annak, amit ő itt a szövegben hoz. Ez volt a legnagyobb kihívás.
KULTer.hu: Ahogy azt korábban említetted, az általad megírt fordítás alapjául szolgáló könyv, mely a Jacobo reloaded címet viseli, már maga is egy átirat, hiszen az író által korábban megírt Jacobo el mutante kibővített és újragondolt változata. Ennek tudatában a fordításod mégis a Jacobo, a mutáns címen jelent meg, mely választást Zombory Gabriella kritikájában úgy magyarázza, hogy a magyar olvasóközönség számára valóban csak ez a Jacobo, a mutáns létezik az első változat fordított verziójának hiányában. Valóban ilyen megfontolásból történt a címválasztás?
Nem lett volna túlságosan sok értelme a Jacobo reloaded címet adni neki, mert tényleg nem volt mit újratölteni itthon. A verziók közül azért választottam ezt, mert itt már egy olyan folyamat ért össze, ami sokkal több dolgot tud mondani. Ami a címválasztást illeti, angolul is úgy jelent meg az átírt változat – kibővítve a fordító levelével és a kommentárokkal –, hogy Jacob the Mutant. Amikor ezt visszafordították spanyolra, már volt egy verzió, ezért lett Jacobo reloaded. Ez egyébként, mármint az újraírás, egy alapvető pillére a bellatini írásművészetnek.
KULTer.hu: A kiadó még szeptemberben fedte fel a következő érkező művet, María Gainza Látóideg című írását, amelynek megjelenésére idén decemberben lehet számítani. Az írónő a Revista Arcadia 2019-es megítélése alapján az utóbbi száz év egyik legfontosabb spanyol nyelven alkotó női írója. Ez a jelölés segített, hogy végül a Látóideg legyen a kiadó második címe a sorban?
Cseppet sem! Viszont ezekkel a listázásokkal és díjakkal jobban meg lehet ragadni az olvasók figyelmét. Egyáltalán nem ez az a vonal, ami alapján választunk vagy választok.
Szeretem magamnak felfedezni a dolgokat, és miután volt egy rövid Argentínában töltött időszakom, ott fedeztem fel magamnak Gainzát.
Ő egyébként műkritikus, és szerintem zseniális, ahogyan ír. Igazából pusztán olvasói élmények motiválták a döntésemet. Én egy viszonylag pályakezdő fordító vagyok, de amikor az ember lefordít x mennyiségű művet, akkor már nem tud nem szakmai szemmel nézni egy-egy szövegre, mindig fordítani próbál. Fordításkor pedig hamar kiderül, hogy az adott anyag tényleg jó-e. Ilyenkor meglátszanak azok a hibák, amik egy élvezetből olvasónak nem feltétlenül tűnnek föl. Gainza fordítása során azonban nem találkoztam ilyen egyenetlenségekkel. A Babits-ösztöndíjnak köszönhetően három hónapot tölthettem ennek a tényleg zseniálisan megírt műnek a társaságában.
KULTer.hu: Korábban te is rávilágítottál, hogy a legtöbb hazai olvasó először Mario Vargas Llosa, Gabriel García Márquez vagy éppen Jorge Luis Borges munkásságára gondol a latin-amerikai irodalommal kapcsolatban, ami nemcsak egy új, kitörni vágyó írógárdát hagy figyelmen kívül, hanem a női írókat is. Mennyire tartja a kiadó feladatának a nők írói munkásságának hangsúlyozását a kortárs latin-amerikai irodalomban?
Kicsit sarokba szorítasz! Látom ennek a kérdésnek a fontosságát, hogy egyensúlyban legyenek az írók és az írónők, viszont én elsősorban a szövegeket nézem.
Mint kezdő kiadó, nyilván fontosnak tartom, hogy legyen egyfajta egyensúly, viszont az elsődleges kritérium nem ez.
Én abszolút feminista vagyok, és amennyire mi kiadóként állást foglalhatunk ebben a kérdésben vagy támogathatunk egy ügyet, azt meg is tesszük. Mikrokiadóként nem azt a kiadói politikát, nem azokat a fogásokat kívánjuk követni, amelyeket egy mainstream kiadó.
Válaszok helyett azt szeretném elérni, hogy legyen egy olyan katalógusom, amely helyettem beszél,
amely azt mondja, hogy ez a mikrokiadó nem véletlenül választotta magának ezt a formátumot. Merthogy nem akar becsatlakozni és nem akar politikailag túlságosan korrekt lenni, ami szintén tud fojtogató lenni. Mondok egy példát: épp most volt Spanyolországban egy kisebb botrány abból, hogy a rangos Premio Planeta-díjat elnyerő Carmen Moláról kiderült, hogy az álnév mögött három férfi írja a könyveit. Illetve szerintem az is fontos − és ez egy következő célkitűzésem −, hogy földrajzilag olyan országokból is válasszunk irodalmi műveket és szerzőket, amelyek eddig nem tudtak becsatlakozni az irodalmi párbeszédbe, és akik egyáltalán nem tartoznak az úgynevezett „mágikus realista latin-amerikai” kategóriába. Ugyanis ezek a diskurzusok politikailag nem voltak fontosak, vagy eddig láthatatlanok voltak bizonyos okokból.
KULTer.hu: Ami a háttérbe szorulást illeti, mind a Látóideg, mind a Jacobo, a mutáns epikus alkotások, illetve a Te kutatási területed is az elbeszélő irodalmat foglalja magába. Elképzelhetőnek tartod, hogy a kiadó egyik következő projektje a kevésbé populáris lírai vagy drámai művek vonalán mozogjon?
Szeretném, ha a periférikusabb műfajokkal is foglalkozhatnánk, mint a költészet, színház, esszé… Ezek szerintem nagyon fontosak, és ezekben is rettenetesen gazdag az úgynevezett latin-amerikai irodalom. Magyarországon nagyon kicsi szegmenséről van képünk. Örülnék, ha ez változna, mert most is rengeteg ember van, aki szerelemmel fordít verseket vagy színházi műveket. Itt megint szóba jön az, hogy mi az érték, mi az eladható. Az is érdekel, hogy mi az értéke valaminek, és hogy mennyivel másabb beszélgetéseket tud elindítani mondjuk egy verseskötet vagy egy dráma.
Úgy gondolom, a könyv ne csak termék legyen, ne csak egy áruba bocsátott valami.
KULTer.hu: Idén ősszel a Sonora Kiadó is képviselhette magát Budapesten a 92. Ünnepi Könyvhéten, hiszen az általatok kiadott Bellatin-fordítás helyet kapott az Atlantisz Könyvsziget standján. Lesz a közeljövőben hasonló esemény, amelynek keretei között találkozhatunk a kiadóval?
Nem tudom, mennyire fog megvalósulni az esemény. Gondolkodtam, hogy csinálhatnánk egy pop-up vásárt, amikor hazamegyek Madridból, valamikor február környékén. Amit most tudok, az az, hogy a könyvek már úton vannak az ISBN könyvesboltba, szóval hamarosan ott is elérhetők lesznek. Így mondhatni, hogy az Atlantisz Könyvsziget és az Írók boltja után összesen három könyvesboltban vagyunk jelen. Van ugyan webshopunk, de az mégis más, hogyha bemehetünk valahová, megfoghatjuk a könyvet és belelapozhatunk. Egyetlen könyvet ugyanakkor nehéz feltűnővé tenni akár az interneten, akár egy eseményen. Az Atlantisz asztalán ez az egy kiadványunk elfért, de egy önálló eseményhez ennél kicsit több műre lesz szükség.
A borítófotó forrása Miklós Laura archívuma.
