A Nemzeti Filmintézet és Filmarchívum mindent igyekszik a látogató elé tárni, ami a magyar filmgyártással, filmtörténettel kapcsolatos. Százhúsz év azonban elég sok idő ahhoz, hogy a felhalmozott anyagmennyiség még a Ludwig Múzeum gigantikus kiállítótermeiben is klausztrofób érzést keltsen. A nézelődőket plakátok, álló- és mozgóképek, jelmezek, díjak, mozigépek várják, valamint egy, a kiállítótermek falain végigfutó idővonal, amelyen legalább egy történelemkönyvhöz elegendő információ található.
Belépéskor különös méhrajra emlékeztető morajlás, lassan a tudat alá kúszó kakofónia fogadja a látogatót. Eleinte alig érzékelhető, ám a hangerő a termeken áthaladva egyre erősödik. Tolerálhatónak tűnik, ám egy órával a belépés után az egész kezd elviselhetetlenné válni. Mindennek az az oka, hogy
a vetített filmrészletek szinte kivétel nélkül hanggal mennek.
Az első mozgóképes termet a Supercut című jelenethalmaz uralja, amely a befogadó saját gondolatainak nem sok teret adó képekkel dolgozik – számtalan filmből összeválogatott csókjelenet, anyák karon ülő csecsemőiket szoptatják stb. Mindehhez pedig fájdalmas, melankolikus zene társul, amit minden más teremben is hallani. Hasonlóképpen hangos a függönyökkel elzárt térben megvalósított Jankovics Marcell-betekintő. Utóbbinál ez talán csak azért hasznos, hogy egyáltalán meg lehessen találni a gondosan elrejtett vetítést.
A további termekben, hasonlóképpen az elsőhöz, egy vagy két film is kiemelt szerepet kap. Ezek nem mindegyikét vetítik hanggal. Akadnak olyan alkotások is, amelyek folyosók sarkaiba kényszerülnek – ezek derékszögű vetítések, két fal találkozásához irányítanak bennünket. Nem tudom, mi indokolja ezt a megoldást, hiszen
a művek így nemcsak durván torzulnak, hanem egyenesen élvezhetetlenné válnak.
Nem jutott elég hely az egész komplexumban? Vagy eleinte jó ötletnek tűnt és aztán úgy maradt? A legtöbb nagy vetítésnél nincsenek székek, padok, így elidőzni, szemlélődni sem lehet. A Balázs Béla Stúdióról szóló szekcióban is egyszerre mindössze két-három ember élvezheti a projekciókat.
Hasonlóképpen szerencsétlen helyzetben vannak az ízelítő betekintőként szolgáló (kvázi az állóképeket színesítő) rövid jelenetek, amelyek főként az idővonal mentén találhatók. Némelyik hanggal, némelyik némán fut.
Hangerejük úgy van beállítva, hogy közvetlen közelről csak a megtekintett darabra lehessen koncentrálni
– kivéve, ha mások is vannak a teremben, ugyanis a legkisebb zaj is könnyen zavaróvá válhat, mert elnyomja magát a videót. Csoportos megtekintés esetén érdemes megőrizni a kínos, kellemetlen, izzadtságszagú csendet.
Az idővonalon nem könnyű eligazodni, nagyrészt a következetlenül elhelyezett szövegek és képek miatt. Ezek ugyanis nem mindig a balról jobbra olvasás rendjét követik. A hivatkozásként használt nevek és az egyéb utalások előbb jelennek meg, mint a referenciaként használható, tágabb rálátást nyújtó, általános fogódzók. A zavarodottságot a rosszul, helyenként nyelvi hibákkal megírt szövegek sem segítik. Összességében kijelenthető,
az itt található képek, jelenetrészletek és írások a „több mindig jobb” elvét követik,
ami a negyedik szoba után elviselhetetlen információáradattá válik. A kiállítás mintha nem élményt, kapcsolódási pontokat kívánna adni a kiválasztott témához, mint más tárlatok, ahol el lehet merengeni egy-egy mű elemzésén, a kialakuló asszociációkon. Ehelyett inkább egy adott tudásmennyiséget igyekszik lenyomni a látogatók torkán. Az idővonalat kiegészítendő ferde rombuszokban és trapézokban elhelyezett leírások is helyet kapnak a falakon, amelyek azonban formájukkal esztétikai szempontból kilógnak a feszes vonalakban és egyenletes szögekben záródó egyéb részek közül.
A kiállítás vállalt célja, hogy „átfogó képet adjon a hazai filmművészet és filmipar múltjáról és jelenéről”. A magyar film előtti főhajtás oka A táncz című alkotás 1901-es bemutatója, amely az „első megrendezett jeleneteket” tartalmazza. Innen számolandó az a százhúsz év, amelyet bemutatni kívánnak. Az ígéretekkel ellentétben azonban az arányok a „magyar filmipar múltjának” kedveznek. Míg számos terem foglalkozik a mozgóképpé váló állóképekkel, a némafilmmel, a fekete-fehér és a színes korszakkal, majd a hangosfilmmel, illetve a kommunizmus korszakával – ez utóbbira öt termet is rászánva – addig
a kortárs szcéna megismertetése egy teremre és ezen felül még egy falra korlátozódik.
Ráadásul a korábbi részletező leírásokkal ellentétben itt szinte semmit sem tudunk meg erről az időszakról. Néhány, betűkkel felcímkézett állókép és tőlük több méterre megadott, de ott már számokkal jelölt filmcím alapján kellene tájékozódnunk. No meg pár díj „innen-onnan”: oroszlán, medve, Oscar… Különösen a korábbi termek információs maximalizmusa tükrében sovány ez a kommentár.
A legszemléletesebben szerkesztett teremnek a filmgyártással foglalkozó bizonyul, ahol a rajzfilmek és a jelmezek készítésébe is betekinthetünk. Interjúk, kosztümök, vázlatrajzok jelennek meg fizikai minőségükben és digitálisan is.
A jelmeztervezők rajzai mellett például láthatjuk, hogyan néztek ki az adott ruhák a kész filmben.
A múltat feltáró szobákban mutatóban vannak ugyan régi tévékészülékek, azonban minden elem filmjelenet vagy vetítés formájában jelenik meg, esetleg valamilyen modern eszközön látható. A Filmarchívum teljesítményét dicséri, hogy minden felhasznált részletet csodaszépen restauráltak, így a régebbi technikákkal készült alkotások is igen jól mutatnak a digitális kijelzőkön.
Kevés az olyan kiállított tárgy, amely a szemlélődésen túl az interakciót is megengedné. Részben ez utóbbi kategóriába tartozik az utolsó helyiségben látható néhány diakép, amelyeket nagyítóval vizsgálhatunk, illetve a múzeumpedagógiai foglalkozások, amelyek szinte kizárólag a tanárokat és a diákokat célozzák meg. Az átlagos látogató azonban mindebből meglehetősen keveset tapasztalhat meg. Minden törekvés ellenére a Nagylátószög – 120 éves a magyar film című tárlat egy válogatás előtti fázisban lévő anyaghalmaznak tűnik, amely egy kompetens és szigorú kurátorra vár, aki képes szelektálni az érdekes, a fontos és a redundáns között.
A Nagylátószög – 120 éves a magyar film című kiállítás 2021. november 14-ig látogatható a budapesti Ludwig Múzeumban.
A borítófotót Rosta József készítette.
