„Hálás vagyok mindenért”

Drámatagozatra járt, emberi erőforrás tanácsadó szakon végzett, végül mégis főállású popzenész lett Juhász Márton, vagyis Dzsúdló. Szólókarrierjébe ugyan alig két éve vágott bele, de máris többmilliós megtekintésű videoklipek, két nagylemez, egy MTV EMA- és egy Fonogram-díj áll a háta mögött, és ő ma az egyik legfelkapottabb előadó Magyarországon. Pedig szeptember 29-én, amikor leültünk beszélgetni a debreceni koncertje előtt, még csak a 23. születésnapját ünnepelte.

KULTer.hu: A születésnap miatt muszáj szóba hoznom, hogy az első Dzsúdló-dal, az Unom beatjét ebből az alkalomból kaptad ajándékba két barátodtól. A projekted megszületését is ehhez a dátumhoz kötöd?

Érdekes, de nekem ez nem is jutott eszembe. Teljesen elfelejtettem, hogy az volt az első ilyen momentum, és valamilyen szinten kapcsolódnak egymáshoz a dátumok. Akkor egyszerűen csak nagyon örültem ennek, már azért hálás voltam, hogy kaptam egy beatet.

KULTer.hu: Azt ugyan nem szabad elárulni, hogy mit kívánunk a szülinapunkon, amikor elfújjuk a gyertyákat a tortánkon, de azt azért elmondhatod, miért adsz hálát ebben az évben?

Főként azért, hogy ha végignézek az elmúlt éveken, kizárólag olyan dolgok jutnak eszembe, amelyekre pozitívan gondolok vissza. Olyan emberekkel vehettem körül magam (pláne idén), akikért különösen nagy köszönetet mondanék. Ha kifejezetten erre a születésnapomra vagy kíváncsi, akkor azt emelném ki,

örülök, hogy végre elindulhattam rendesen koncertezni

és nem szakította félbe a turnét a COVID. Korábban hatalmas huzavonák voltak emiatt, nem élhettem ki magam abban, amit szeretek csinálni. De egyébként hálás vagyok mindenért.

KULTer.hu: Több veled készített interjút elolvastam, illetve meghallgattam, míg erre a beszélgetésre készültem, és észrevettem, hogy egy dolog közös mindegyikben: mindig szóba kerül az, pontosan milyen műfajba is sorolnád a dalaidat, milyen előadónak tartod magad. Mit gondolsz, miért ragaszkodunk a mai napig annyira ahhoz, hogy címkét aggassunk egy művészre és dobozba zárjuk? Holott éppen a zene az, ami határtalan szabadságot adhatna az alkotásra.

Szerintem ebben nagy szerepe van annak, hogy milyen a popzene megítélése itthon. Öt-tíz éve még teljesen más volt a zenei kultúránk,

kevesebben is mondták ki, hogy popzenésznek tartják magukat.

Ma pedig már egyébként is áthidalhatók a műfajok (beszéljünk akár hiphopról, rockról vagy punk-rockról), ami korábban nem volt jellemző. Szerintem ez baromi izgalmas, bár Magyarországon még inkább a felfutó szakaszában járunk ennek a folyamatnak. De egyre több olyan új előadó és producer alkot itthon is, aki nem határolja be magát sehova. Időigényes, mire ez átfordul az előadókban.

KULTer.hu: A zene egészen fiatal korod óta az életed része, a szüleid is szerették volna, ha foglalkoznál vele. Ennek ellenére édesanyád mégis féltett a szólókarriertől, és arra biztatott, hogy legyen mentőöved. Mikor érezted azt, hogy elengedheted a B-terveidet?

Másfél éve éreztem először azt, hogy most már el tudom engedni – és nagyon durván el is akartam. Pár hónappal később pedig a családom is egyetértett velem ebben. Amíg nem látták, hogy ez működhet, addig nehezen hitték el, ráadásul masszívan féltettek is.

Fél éve hagytam ott a polgári munkámat, azóta a zenélésből élek.

KULTer.hu: Édesanyád gyakran felbukkan a közösségi oldalaidon, nem kérdés, hogy az egyik első számú rajongód. Te miért nézel fel rá a leginkább?

A legnagyobb respect, amiért felnézek rá, az az, hogy felnevelt. Olyan körülmények között és úgy tette ezt meg, hogy semmilyen hátrányát nem szenvedtem meg a vidékiségemnek – pedig szenvedhettem volna. Tök normális, kiegyensúlyozott életet kaptam kiskoromban. Pedig azért én elég nehéz természetű gyerek voltam. Ráadásul az, amiben én hiszek és vagyok, merőben távol állt a családomtól, még anyukámtól is. És nem azért, mert ő ezt nem tudta volna kulturálisan befogadni, hanem mert egy borsodi kis faluban nőtt fel, ezért nem érthette, amit csinálok. Mégsem mondta, hogy hagyjam abba és menjek vissza egy multihoz.

KULTer.hu: Ugyan vallásos nevelést kaptál, mégsem tartod magad hívőnek. Én például hiszek abban, hogy a hit valamilyen formában mégis mindenki életében jelen van – legyen szó akár sorsról, végzetről vagy az önmagunkba vetett bizalomról. Te hogyan állsz ehhez a kérdéshez?

Én magamban hiszek, de szerintem ezzel mindenki így van. Nem vagyok spirituális beállítottságú, de nyitott vagyok rá. Szóval simán lehet, hogy ez változni fog a jövőben.

Jelen pillanatban egyáltalán nincs bennem istenhit, de borzasztóan tisztelem azokat, akikben ez megvan.

Irigylem is érte őket! Néha én is beülök templomba, mert alapvetően jó a légkör és mindenki csendben van, csak magára figyel, arra, hogy mi történt az életében. Ez hasznos és fontos dolog. Ha így lecsupaszítjuk a hitet, nincs vele semmi problémám.

KULTer.hu: A producereddel, Tembóval való találkozásod elég sorsszerű, annyira megvan közöttetek az összhang az alkotási folyamatban. Szerinted miért kerülhettetek ilyen könnyen egy hullámhosszra?

Tembónak van egy kimondottan sajátos zenei világa, ami amellett, hogy számomra elképesztően izgalmas és iszonyatosan profi, egyszerre nagyon puha is. Ez pedig rám is igaz:

szeretem a masszív, formabontó ügyeket, ha közben megmarad a lágysága, a finomsága a zenének.

Az a furcsa, hogy Tembo személyiségét egy kicsit hámozni kell ennek a puhaságnak a megtalálásához. Ha ránézel, érted, hogy miért mondom ezt! (nevet) De én ezt izgalmasnak tartom, és magánemberként is nagyon kedvelem őt. Mindig is Tembo volt az a producer Magyarországon, akivel a legszívesebben dolgoztam volna. Az első pillanattól fogva tudtam, hogy megtaláljuk majd a közös hangot.

KULTer.hu: A debütáló albumodat, a Fotofóbiát még egyfajta szárnypróbálgatásnak tartod, azt mondod, el kellett engedned néhány dolgot ahhoz, hogy természetesebben mozoghass a dalaidban. Miért kellett megszületnie ennek a lemeznek? Mit tanultál belőle?

Azt, hogy milyen munkafolyamattal jár, ha az ember az elejétől a végéig összerak egy lemezt. Körülbelül félúton jártam, amikor ért egy elég erős sokk, kezdtem unni az egészet. Akkor jöttem rá, mennyi időbe telik, hogy megszülethessenek a dalok, azaz egy kompakt lemez, amikor már szigorúan fél éve csak a csiholás, a műhelymunka ment. A zenekészítés folyamatát Tembóval tanultam és tapasztaltam meg az első album összerakásakor. Ez minden szempontból olyan jó élmény volt, amit soha nem fogok elfelejteni.

KULTer.hu: Nem tagadod, hogy hisztisebb gyerek voltál, ha valamivel többet kellett foglalkozni, inkább abbahagytad. Ma már türelmesebb vagy, ha a céljaid eléréséről van szó?

Abszolút, másképpen nem megy. Ez többek között annak köszönhető (és ezért rettentő hálás is vagyok), hogy olyan menedzsmenthez kerültem, akiktől 200 százalékkal többet tudok tanulni erről a világról, mint másoktól.

Rengeteget fejlődtem mellettük.

De természetesen hozzá kell tennem, hogy csak két éve vagyok ebben a szakmában, szóval akármennyire kínosan is hangzik ez, még mindig lófaszt sem tudok róla. Ez egy nehéz hivatás: szellemileg napi szintű kihívást jelent, hogyan kezeljek bizonyos helyzeteket és miként reagáljak dolgokra – még sokat kell tanulnom erről.

KULTer.hu: A második albumoddal, a Szörnyeteggel tulajdonképpen azt üzened, bármit megtehetünk, ahogyan téged sem foglalkoztatott mások véleménye a dalok megalkotásakor. A megfelelési kényszert pedig nehéz lerázni magunkról…

Nekem sem ment és megy könnyen, de előadóként hozzászokik az ember például ahhoz is, hogy nem szabad kommenteket olvasni. Szerintem ehhez meg kell érni. Én kifejezetten stresszes típus vagyok, egy túlpörgő és mindent túlgondoló ember, de – lekopogom – leszokóban vagyok erről.

Ha mindent túl komolyan veszünk, az rá tud telepedni a zenekészítésre.

Például, ha figyelnem kell arra, hogy jó legyen az, amit csinálok, akkor az az esetek 99 százalékában szar lesz.

KULTer.hu: Végre élőben is egyre több helyen bemutathatod a dalaidat. A drámatagozatos tanulmányaid segítenek abban, hogy magabiztosan mozogj a színpadon?

Biztosan. A drámatagozatot úgy jártam ki és fejeztem be, hogy a végén éreztem, nem leszek színész. De a tanárok arra tanítottak, hogy nem baj, ha később nem foglalkozom ezzel: a kiállás, a beszéd, az, ahogy létezel a színpadon (vagy bárhol), akár egy állásinterjún is hasznos lehet. Ezen a téren iszonyúan sokat köszönhetek ennek a szaknak. Mikor még polgári állásom volt és felvételiztem multikhoz, az összes munkahelyemre úgy vettek fel, hogy papíron közöm nem lett volna ahhoz a pozícióhoz, de látták, hogy van kiállásom, és az nyilván segített.

A borítóképet Bodnár Dávid készítette.