Papp-Zakor Ilka író, műfordító. Első prózakötete, az Angyalvacsora 2015-ben, Az utolsó állatkert című novelláskötete pedig 2018-ban jelent meg. Legújabb műve, a Majd ha fagy című regény az idei, szeptemberi könyvhétre került az olvasóközönség elé a Kalligram Kiadó gondozásában. Az első könyvbemutatóra Budapesten, az Írók Boltjában került sor.
KULTer.hu: A Majd ha fagy című könyved bemutatóján említetted, írásaidnak tétje egyrészt az, hogy megírásuk élvezetes legyen. Másrészt annak a várakozásnak a beteljesítése, hogy megnézhesd, mi lett belőlük. Ahogy a fizikus David Deutsch is nagyszerűen leírta, az alkotó attól művész, hogy egy-egy műalkotás létrehozása közben először azt a dolgot látja meg, amelyet ki szeretne belőle hozni. Tehát paradox módon egy olyan műalkotás képzete vonzza, amelyet még nem tapasztalt meg. Ebből kiindulva fogalmazódott meg bennem pár kérdés. Az íróban is mindig valaminek a képzete munkál? Mitől lesz meg a műben az a sajátosság, amitől még a szerzőnek is újat ad a végén? Lehet egyfajta „művészi illumináció állapota” is a kívülről történő rácsodálkozás a saját alkotói énre, annak eredményére? Hogy látod mindezt ennek a regénynek a megírásával kapcsolatban?
Volt gimiben egy matematikai gyakorlat, amit nagyon szerettem. Úgynevezett sejtéseket a redukció ad absurdum módszerével kellett igazolni, a gyakorlat során pedig ezek a sejtések – láss csodát! – minden alkalommal helytállónak, tulajdonképpeni tételnek bizonyultak. Nem középiskolás fokon nyilván kevésbé kényelmes a helyzet, a vizsgálat végére nagyon különböző dolgok derülhetnek ki az igazolandó feltételezésről, de az, hogy sikerült egy stabil nézőpontot megállapítanunk, és abból szemügyre vennünk egy számunkra vélhetően lényeges kérdést, mindenképpen nyereség.
Azt hiszem, az én esetemben minden szöveg pont egy ilyen sejtéssel, vagy mondjuk érzettel, életérzéssel kezdődik,
ami úgy, ahogy van, herzig, lekerekített kis egész, csak aztán meg kell fogalmazni, és akkor kezdődnek a bonyodalmak. Adott, teszem azt, a közelgő világvégének a tapasztalata, az ebből fakadó szorongás, és a szorongásra adott válaszérzet, a vágy, hogy legyünk már túl rajta. Mivel ezt így érdekesnek tartom, megpróbálom elképzelni, végigkövetni folyamatában, hogy minél pontosabban megfogalmazhassam. Ehhez szereplőkre van szükség, akik persze nem az űrben léteznek. Még az olyan, nem pont hús-vér szereplőknek is, mint az enyémek, vannak saját motivációik, saját élettörténetük, kapcsolataik, elképzeléseik.
Így ahhoz, hogy pontosan leírhassam, természetes életkörülményeik között kell megfigyelnem őket.
Másrészt viszont ők eddig egy lekerekített kis egészbe voltak bezárva, ami a történet kezdete, szóval elgémberedtek, noszogatást igényelnek, hogy mozogjanak már önállóan a természetes környezetükben, ahol szabadon engedtem őket. És időnként – csalinak – azt is hagynom kell, hogy valami mással kezdjenek foglalkozni, olyasmivel, ami addig nem tartozott szervesen a témához.
Nagyjából olyan ez, mintha egy IKEÁ-s, rengeteg alkatrészből összeszerelt fagömböt próbálnánk szétbontani. Néha feszegetni kell, néha megy magától, néha szétgurul pár alkatrész, lehet, hogy valami elvész, biztos, hogy lesznek olyan tartozékok, amikre kezdetben nem számítottunk…
Elvileg onnan lehet tudni, hogy elkészültünk, hogy a kapott építőelemek tovább már nem bonthatók.
Azt hiszem, ekkor születik meg a regény. Aztán persze még akad valami, ami mégiscsak szétcsavarozható, vagy valami, amit nem kellett volna annyit feszegetni, mert egy darab lett volna, mi azonban eltörtük, és most tanakodhatunk, hogy vajon megfogja-e a pillanatragasztó. És aztán, amikor ezzel is megvagyunk, megpróbáljuk összerakni újból az IKEÁ-s fagömböt, de mindenféle folyamatábra meg használati utasítás nélkül, másképpen ugyanis nem lenne fair. És nyilván nem sikerül, mert kocka lesz belőle vagy mérleghinta vagy amőba, ami eleve alakváltoztató lény. Például a regényünk elkezd leginkább arról szólni, milyen irgalmatlanul nagy energiát kell(ene) folyamatosan kifejtenie az embernek ahhoz, hogy tisztességes lehessen. Ilyenkor lepődik meg a szerző – amikor először újraolvassa, amit írt.
KULTer.hu: Borges szerint ahhoz, hogy megismerjünk egy írót, legalább három művét el kell olvasni. Ez a könyv szám szerint a harmadik köteted. Egy fiatal alkotó esetében beszélhetünk-e már ilyenkor egy sajátosan rá jellemző, összetéveszthetetlen írói hangról vagy stílusjegyről? Szerinted mennyire kell egy írónak követnie az aktuális trendeket? Feladata-e, hogy mindent úgy adjon vissza, amilyen formában az hic et nunc megjelenik? Mi a fontosabb, a kortünet megírása vagy az irodalmi nyelv?
Három, a hegeli dialektika miatt? Akkor, gondolom, kronológiai sorrendben kell három egymás után írott könyvét elolvasni. Vagy ha egyszerűen azért, mert a hármas szám a kultúránkban kiemelt fontosságú, akkor minden bizonnyal számít, hogy melyik hármat. Mindenképpen csábítana azzal elütni a választ, hogy az ember a szöveget, ne a szerzőt akarja megismerni, de persze ez sem ilyen egyszerű, mert mindig akadnak olyan szerzők, akiket az ember az írásai alapján személyes ismerősének, barátjának érez, gondolatban párbeszédeket folytat vele, együtt mennek múzeumba, kutyát sétáltatni és megbeszélik a könyvélményeiket – az ő könyveit viszont az ember számolatlanul olvassa, a rosszabbakat megbocsátja, a jókat megünnepli, és igazán csak akkor hipp-hipp-hurrázik, ha a hosszú ismeretség után valamelyiknek sikerül újra meglepnie. Persze szeretnék ilyen író lenni, de addig azért van még mit tanulni. Tény egyébként, hogy
ez után a regény után már elég biztosan tudni vélem, mit akarok és mit tudok megtenni egy történettel és egy szöveggel,
mik azok a kérdések, amelyek érdekelnek, és még vissza szeretnék hozzájuk térni… Nem nagy felfedezés, de szerintem (is) a kérdések a legfontosabbak, azok viszik előre a történeteket, és természetesnek tűnik, hogy a kérdések egy része a hic et nunc-ban gyökerezik, egy másik része pedig, mondjuk, örök érvényű. Azt hiszem, egy írónak egyetlen kötelessége van: arról írni, ami érdekli. Ezen túlmenően mindenki eldönti, illetőleg kitapasztalja, hogy mit és hogy éri meg tematizálni. Én szeretem a korunkra is reflektáló, mégsem rögrealista prózát, lehetőleg szépen megmunkált mondatokkal – de ez ízlés dolga.
KULTer.hu: Kik azok az írók, költők, művészek, akik egyértelműen hatottak rád? Vannak-e olyanok, akiket kiemelnél? Miután műfordítással is foglalkozol, így az is releváns kérdés, hogy annak milyen hatása van az írásodra.
Műfordítónak még eléggé wannabe vagyok, és amúgy is olyan szövegeket fordítok, amikből később nem akarok lopni (az ilyesmi pusztán a műfajon is múlik). Más kérdés, hogy ha idegen nyelven olvasok, akkor persze gyakran elgondolkodom, hogyan fordítanék le egy-egy mondatot, bekezdést, egyebet, és ez adott esetben nagyon stimuláló lehet.
Azt hiszem, nagyjából minden, amit elolvasok, hat rám valamilyen formában.
Ezt jelenti az olvasmányélmény. De nyilván vannak olyan szerzők, akik mellbe vágnak, akik úgy találják fején a szöget, hogy az egyszerre nyűgöz le és szabadít fel. Ilyenek, a teljesség legminimálisabb igénye nélkül, Canetti, Kafka, Calvino, Carpentier, Beckett, Schulz, Rushdie, Nádas, Miljenko Jergović, Marina Sztyepanova, Gyina Rubina, Max Porter, Billy Collins; a kortárs magyarok közül, továbbra is a teljesség igénye nélkül, mondjuk Bartók Imre, Selyem Zsuzsa, Nagy Hajnal Csilla… A Majd ha fagyra a regényben is említett Georgij Vlagyimovon kívül biztosan hatott Mathias Énard, Nabokov, Tadeusz Konwicki, Bán Zsófia prózája, illetve a Szántó (alias Halmi) Tibor volt kollégámmal folytatott rengeteg beszélgetés. Az utolsó olyan szerző, akit az írásai alapján személyes ismerősömnek, hozzám nagyon közelállónak éreztem, lásd fentebb, az Ámosz Oz volt.
KULTer.hu: Mikor érezted azt először, hogy író vagy (annak ellenére, hogy azt mondtad, nem szereted, ha írónak neveznek)? Eljön-e az a pillanat, amikor azt érzi az ember, hogy most már igen, kimondhatom, író vagyok?
Azt, hogy író akarok lenni, hamarabb eldöntöttem, mint hogy írni tudtam volna. Azt azonban, hogy író vagyok, így, mármint hogy ez a mesterségem, foglalkozásom, bármim, azt talán még sosem éreztem. Nem is vagyok benne biztos, hogy pontosan értem, mit kellene jelentenie ennek a szónak. Inkább olvasónak látom magam, az otthonosabb, nagyobb mozgásteret biztosít, ehhez csak adalék, hogy muszáj állandóan írnom.
KULTer.hu: Számomra az egyik különlegessége az volt a könyvnek, hogy a modern kontextusban játszódó színpadon helyet kapott a hosszas levelezés is. Ugyanakkor arra is gondolhatunk, hogy ma, amikor sokszor csak kurta Messenger-üzenetekkel, vagy Viberen, WhatsAppon kommunikálunk egymással, ez a közlésforma a legtöbb ember számára idegen lehet. Milyen megfontolás vezetett arra, hogy ezt a formát előnyben részesítsd?
Ahogy már említettem, nem látom a szó szoros értelmében hús-vér embereknek a szereplőimet. Úgy gondoltam, annál, hogy én felépítsem a jellemüket, érdekesebb, ha azt mutatom meg, milyennek látják ők saját magukat. Így arra jutottam, hogy többnyire ők is a sötétben tapogatóznak, saját gesztusaikban és ideáljaikban, illetve mások válaszreakcióiban keresik a kapaszkodókat.
Inkább rekonstruálják, mint konstruálják önmagukat.
A rekonstrukcióhoz pedig nyomok kellettek, lehetőleg olyanok, amik a narrációt is előreviszik. Emiatt tűnt kézenfekvőnek a levél – vagy hát email, illetve terjengősebb Messenger-üzenet – szerkezetéhez folyamodni. Kortárs kontextusban persze nem életszerű, hogy a szereplők kizárólag ilyen módon kommunikáljanak. Nem is állítom, hogy ezt tennék. Ugyanakkor a párbeszéd sem erősségük, és legalább ketten közülük szociálisan működésképtelenek. Ez az, ami – szerencsére – hajlamossá teszi őket az ilyen egyoldalú, kontrollált kommunikációra.
KULTer.hu: Az elbeszélés több szálon fut. Az egyik a harmincas éveiben járó Anitának a története, a másik a kissé egyszerű léleknek ábrázolt férjével, Norbival való kapcsolata, a harmadik pedig Iván (az orosz férfi) és Anita levelezése. Végül a családi történet, ami a nagybáty és egyben nevelő Ervin, a festőművész monológján keresztül tárul elénk, ebben helyet kap egyfajta társadalomkritika és életfilozófia is. Mintha az ervini filozofikusabb és egyben nagyobb lépték, illetve a mindennapi, sziszifuszinak tűnő (Norbi által képviselt) hétköznapi problémák kontrasztja a szabad ember és a csinovnyik közötti dichotómiát jelenítené meg. Anita mintegy a kettő között rekedt, a senki földjén vesztegel (holott még ott lenne benne a potenciál, hogy megtörje az epigenetikát, a közepes lúzerség családi örökségét). Talán ezért nem tudja még, hová tart?
Ervint sem nevezném igazán szabadnak, abból ítélve, hogy mennyire szükségét érezné irányítani Anitát. Van viszont elképzelése a szabadságról, egy ideálja, ami felé igyekszik, és ami nagyban befolyásolja a cselekedeteit. Ugyanúgy, ahogy egyébként Norbinak is, csak persze az ő elképzelése teljesen más, mint Erviné.
Nem zárom ki, hogy lehetséges ennek más olvasata is, de én úgy képzeltem,
mindegyik szereplőm a szabadság és a közhelyektől/funkcióktól/elvárásoktól való determináltság között ingázik.
Azok, akik az abszolút szabad állapotot elérik – az úgynevezett „gyilkosságok” áldozatai –, szintén meglehetősen paradox helyzetben találják magukat, hiszen abszolút függetlenségük támpontok nélkül hagyja őket, ami tehetetlenséghez vezet.
KULTer.hu: A dinoszauruszok fontos elemek a regényben. Tulajdonképpen milyen módon kapcsolódik ez a történethez? Miért volt fontos, hogy Ervin ennyire vonzódjon a paleontológiához? Milyen jelentőséget láttál ebben?
Szerettem volna, hogy ez a regény a nyomkövetésről szóljon, mások rekonstrukciójáról és az önrekonstrukcióról. Ez utóbbit sokszor más rekonstrukciók mintájára visszük végbe, amihez jellemzően szintén ismert, vagy legalábbis megszokott sablonokat alkalmazunk. A dinoszauruszokban az volt az izgalmas, hogy a mi szempontunkból ők tűnhetnek abszolút idegennek. Például, mert nem léteztek velünk egy időben, nem találkoztunk velük. Magyarán: semmi közünk hozzájuk, és még a nevük említése is elbotlasztja az irodalmi szöveget. Mégis, már-már kísértetiesen ismerősek, ebből pedig óhatatlanul következtetéseket vonunk le magunkra nézve. Kultuszuk van, egyre fontosabb helyet kapnak a kultúránkban. Dickens óta az irodalomban is.
KULTer.hu: Említetted a könyvbemutatón, hogy úgy véled, az emberek általában idealizálják vagy eufemizálják az emlékeiket. Sőt, a tökélyre törekvés jellemzi őket. Ennek ellenére mégsem hiszik, hogy ez az ideális állapot sokáig fenntartható lenne. De mi történik, ha megvalósul a tökéletes állapot? Mitől félnek valójában a szereplőid?
Ezek a szereplők abban sem igazán biztosak, hogy így, a halálukon innen képesek-e vajon a viráglocsolásra.
A saját létezésükben kételkednek leginkább, és ez félelemhez, vagy legalábbis szorongáshoz vezet.
Ugyanakkor – bár elvárható lenne – nem semlegesíti a halálfélelmet sem. Ez egy olyan igazságtalanság, ami ellen valamilyen formában mindannyiuknak fel kell lépniük. Ennek módja az emlékek eufemizálása, a törekvés, hogy erőnek erejével beleírják magukat a jelenbe, a saját maguk szofisztikált újragondolása, vagy akár a menekülés is. Anitában az érdekelt a legjobban, hogy az eltűnés elől próbál elmenekülni.
KULTer.hu: Ahogy már volt szó róla, Ervin világképét egy elképzelt monológ alapján ismerjük meg, amit soha nincs alkalma elmondani Anitának. Ráadásul már évek óta kumulálódik benne a mondanivalók sora. Mit gondolsz, fontos az, hogy mindent elmondjunk a másiknak? Mintha ez a monológ azt is jelezné, hogy soha nem érkezik el a megfelelő pillanat arra, hogy végül bizonyos dolgokat elmondjunk.
Bizonyos dolgokat csak bizonyos élethelyzetekben érdemes elmondani,
és Ervinnek láthatóan nincs érzéke ezek kiválasztásához. Ráadásul totálisan elszalasztotta az összes olyan alkalmat, amikor neveltjét, Anitát gesztusokkal, egyéni példával, kevésbé megterhelő beszélgetésekkel és több odafordulással felkészíthette volna arra, amit most közölni szeretne vele. Ervin a lelke mélyén ugyanúgy tudja, mint mi, hogy ha erőlteti a közeledést, azzal csak eltávolítja magától Anitát – másrészt viszont más lehetősége nem igazán maradt.
KULTer.hu: Az egyik főhős, Anita egy harmincas éveiben járó nő, aki nem tudja eldönteni, mit akar, és egyáltalán nem őszinte magával. Csak azért van férje, kutyája és egy viszonylag stabil munkahelye, mert ennyi idősen már elvárható, hogy legyen neki. Ugyanakkor, ha jobban megnézzük, mégis egy szabad és bátor karakter. Ez a kettősség vagy önellentmondás tényleg őszintétlenség egy adott ponton túl?
Anitával az a gond, hogy neki nem érdeke igazán szabadnak és bátornak lenni, és nem is tudja magát annak látni. Őt az határozza meg, hogy bátor és szabad akar lenni, ezen a vágyon keresztül fogja fel a világot. Voltaképpen ez ad neki biztonságérzetet. Fontos tehát, hogy fenntartható legyen. Ilyen szempontból másodlagos, hogy milyen Anita valójában. Ha úgy tetszik, nincs más választása, mint feláldoznia voltaképpeni önmagát egy első ránézésre nem feltétlenül csábító identitás kedvéért.
KULTer.hu: A változás és az öregedés kérdése ugyancsak félelem formájában jelenik meg a műben. Ezzel inkább egy kortünetet fejezel ki, az önimádat társadalmának külsőségeire fókuszálva (például a változó tükörkép, az ősz hajszálak feltűnése majd kitépkedése)? Vagy ez egy univerzális, az emberben immanensen meglévő, az elmúlástól való félelem?
Az elmúlástól való félelem biztosan nem a mi korunk specifikuma.
Ám az, hogy ennyire felértékelődött a fiatalság, illetve fiatalosság, szerintem újdonság.
Főleg olyan formában, amely kizárólag a külsőségekre összpontosít. Ebben a társadalomban az ember nem a tapasztalatának, kiforrott gondolkodásmódjának, tudásának köszönheti, ha értékesnek tekintik őt, hanem annak, ha tíz évvel fiatalabbnak tűnik a koránál. Az egyik legexplicitebben megfogalmazott elvárás: ne legyél öreg és beteg, legyél fiatal és egészséges, sőt lehetőleg egyre fiatalabb és egyre egészségesebb! Hiszen ez a civilizáció értéknek fogja fel a halmozást.
KULTer.hu: Mi lesz a folytatás?
Most egy ideig regények.
KULTer.hu: Végül meg kell említenem a borítón lévő különlegesen szép grafikát. Külön erre a könyvre lett tervezve?
A húgom, Papp-Zakor Janka alkotása. Sulis korában valamikor már volt egy kiállítása, és remélem, itt nem áll meg, mert őrülten tehetséges – a pech úgy hozta, hogy másban is, így állandóan százegy dologgal foglalkozik, nem biztos, hogy a rajznak lesz prioritása. Mindenesetre tényleg különleges élmény volt, hogy ő készített grafikát a borítóhoz, és igen, egyetértek, szerintem is gyönyörű lett.
A borítóképhez felhasznált fotót Vörös Szilárd / Prae készítette.
Papp-Zakor Ilka: Majd ha fagy, Kalligram, Budapest, 2021.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.