Amilyen pompásan indul a brit progrock-legendák huszonkettedik stúdióalbuma, úgy fullad erőtlen örömzenélésbe. De legalább alkalmat ad elgondolkodni azon, hogy megmaradhat-e önazonosnak valami, aminek az idők folyamán (idestova 53 év alatt) minden egyes eleme kicserélődött.
A Yes a hetvenes évek eleji progresszívrock-robbanás egyik legmeghatározóbb és legkülönlegesebb zenekara volt. Még a többi hasonszőrű zenekar közül is kilógott egzotikus-misztikus, határozottan pozitivista (innen a zenekar neve is) üzenetével, a jazzt és a klasszikus zenét idéző hosszú kompozícióival, sokszínű, magával sodró billentyűfutamaival –
no meg Jon Anderson éteri hangjával.
Aztán a korszak többi nagy zenekarához hasonlóan a nyolcvanas évek java részét szétválásokkal, összeállásokkal, kreatív meg jogi – és az Owner of the Lonely Heart hatalmas sikere ellenére néha anyagi – válságban töltötte. A formáció azóta sem tért istenigazából magához, néha kényszerszüneteket tartanak, ráadásul átjáróház lett belőle (ha csak minden Rick Wakeman-kilépésnél innánk egy shot szilvóriumot, a diszkográfia kétharmadára már alaposan becsiccsenthetnénk), és a változó színvonalú albumok elkészítése mellett végtelen nosztalgiaturnékkal töltik az időt. A kétezres évek két hatalmas csapást hoztak a Yes számára. Végleg kivált az angyali orgánumú Jon Anderson, illetve hat évvel ezelőtt elhunyt az utolsó alapítótag, az egyetlen zenész, aki minden albumon szerepelt: Chris Squire basszusgitáros.
2012 óta egy másik Jon próbálja pótolni Andersont: az amerikai Jon Davisont a sokkal fiatalabb, de erős Yes-hatásokat mutató Glass Hammerből csaklizták el a veteránok, és már volt alkalma bizonyítania a 2014-es Heaven & Earth albumon. A bőgőt a szintén amerikai Billy Sherwood kapta fel, aki egyébként nem új Yes-tag, de korábban „csak” billentyűzött, illetve producerkedett a csapatban. Igen, a lineup-okat nyilvántartani egy külön művészet, annyi zenészcsere történt a banda 1968-as megalakulása óta, hogy nehéz lenne megállapítani, melyik felállás az „igazi” Yes. A hetvenes évek közepi legendás zenekar, amelyik félórás „nótákkal” töltött meg gigantikus stadionokat? A nyolcvanas évekbeli, slágerlistás pop-rockzenekar? Netán a Magnification albumon a szintiket egy komplett szimfonikus zenekarra cserélő, kísérletező kedvű banda? Mi a legfontosabb ismérve a Yesnek? A pótolhatatlan Anderson-hang, netán Steve Howe száraz, egyedi gitárstílusa? Vagy elég, ha meglátjuk Roger Dean jellegzetes borítóját, és már tudjuk, mire számíthatunk?
Nos, mindegyik – és egyik sem.
Ugyan Roger Dean felelős a The Quest tipikus „ember által talán sohasem látott egzotikus világok” borítófestményéért is, a belbecs már sokkal kevésbé tetszetős: a dupla bakelitet kinyitva, a könyvecskét böngészve a zenekarhoz méltatlan rossz minőségű és/vagy rosszul photoshopolt képeket kapunk. Ezek közül is kilóg az album produceri teendőit egyedül vállaló Steve Howe-ról készült fotó, amely olyan, mintha valami kétezres évek eleji Nokiával készítették volna. Igen, látszik, hogy ez az album a Covid-lockdown terméke is valahol (2020 ősze és 2021 tavasza között rögzítették), de ne feledjük, hogy a korai albumok titokzatosságához, hangulatához hozzátartozik a jól eltalált design is, és ez nem merülhet ki egy borítófestményben.
Még zavaróbb, hogy talán a zenekar (vagy producerként Howe) sem tudta eldönteni, hogy akkor most pontosan mi is kerüljön az albumra. A bakelitverziónak négy oldala van, de a második lemez annyira rövid oldalanként, hogy alig van időnk elmerülni benne, és már fel kell pattanni megfordítani (a C-oldal alig 11 perces). A CD-verzió viszont egy hasonlóan zavaros koncepció eredményeként szintén dupla, holott az album 61 perce simán felfért volna egy lemezre. Így
a második CD mindössze 14 perces, mintha valami bónuszlemez lenne
(bizonyos értelemben az is: a lemezén nem, de a digipak-kiadás borítóján már egyértelműen bónuszként szerepel az utolsó három szám). Az sem oszlatja a zavart, hogy maga a cím is (A küldetés vagy A keresés) egyfajta konceptalbum lehetőségét villantja fel, holott szó sincs ilyesmiről.
Nagyon okosan a lemez egyik dinamikusabb számát választották nyitódalnak (és az első single-nek): a The Ice Bridge nyolcvanas éveket idéző, kezdő szintiszólamai már félreérthetetlenül jelzik, hogy itt bizony különösen fontos lesz a nem túl rég visszatért Geoff Downes (aki alapvetően popzenei alkotó, és sokan kiemelt szerepet tulajdonítanak neki a zenekar első szétválásában az 1980-as, sikertelen Drama című album miatt). Jon Davison hangja érezhetően, de nem zavaróan effektezett, ugyanakkor
az énekes továbbra is Anderson-emulációban utazik, és ettől néha túlságosan feminin lesz a stílusa.
Ha elfogadjuk a lemezt jellemző elsődleges „kódként” az erőtlen szintetizátorhangzást, akkor kellemes élményt nyújthat a fantasytematikájú dal, amelyet Howe gitárjátéka épp csak hogy kikerekít, néha ráduplázva Downes szólamaira, néha válaszra hívva azokat. Az öröm azonban hamar szertefoszlik a lemez egyik legkevésbé inspirált dala hallatán: a Howe-szerzemény Dare to Know vontatottan indul, nem tudja eldönteni, hogy ballada legyen vagy középtempós, félig akusztikus nóta – és ezért az egyébként fülbemászó refrén sem kárpótol.
Az ugyanabban a lassabb, szellősebb, dekoncentrált regiszterben mozgó Minus The Man a már unos-untig ismételt „a mesterséges intelligencia veszélyei-szingularitás-poszthumanizmus” tematikákban próbál újdonságokat megfogalmazni, de a frappáns refrénen kívül („building the superman – minus the man”) alig tud hozzátenni valamit, ráadásul Davison hangja is mintha meg-megbicsaklana egy-egy vibrátós résznél. A kicsivel dinamikusabb Leave Well Alone már a nyitótémájával nyíltan kimondja:
ez a lemez megjelenhetett volna akár Asia név alatt is
(az Asia a nyolcvanas évek „szupergruppja” volt, amelyben többek között Howe és Downes is játszott), hogy aztán egy csavarral a hatalmas, 1976-os Tales from Topographic Oceans című Yes-albumot idézze meg inkantációszerű vokális duettjével.
A szerzeményt jegyző Howe-tól sosem állt távol az egzisztencialista filozófia, ezúttal kimondottan jól sikerült összeházasítania a szöveget a zenével. Pláne, hogy mindig zenei regisztert vált, amikor a korábbi kifulladni látszik – ez a The Quest leghosszabb száma, az első, amelyről tényleg eszünkbe juthat a klasszikus Yes, és vele minden, ami miatt megszerettük a zenekart. Utóbbi két számban egyébként
egy kisebb filmzenekar hatásosan oldja fel Downes szintijeinek művi hangzását.
A The Western Edge ismét Davison–Sherwood-szerzemény, és ennek megfelelően duettet énekelnek (a két orgánum között nem is lehetne nagyobb a kontraszt). Nótaként kellemes, de inkább elmenne egy Glass Hammer (vagy más neoprog-zenekar) albumán, mint Yes-dalként. A B-oldalt záró Future Memories egy Davison-magánprojekt, még a gitárt is ő pengeti, Howe csak ölbefektetős steelgitárral kíséri (kicsit feleslegesen). Lírikailag a Minus The Man romantikus felhangokkal dúsított párdarabja, zeneileg viszont az album egyetlen igazán balladisztikus száma, még a dobokat is mellőzi. Teljesen megérdemelt módon lett a The Quest harmadik (egyben az eddigi utolsó) kislemeze.
A gyeplőt Howe veszi vissza a Music to My Ears-szel, amely egy egyszerű, mondhatni klasszicizáló darab, ennek ellenére (talán a breaket leszámítva) némileg inspirálatlan az önreflexív ars poetica-jelleg (Zene füleimnek, ugyebár) ellenére is. Keményvonalas Yes-rajongók dühöngve fogják lenyelni, hogy a borzalmasan hangszerelt (már megint ezek az olcsó, lakodalmas szintik), érzelgős Downes-féle A Living Island zárja a lemezt (legalábbis a bónuszmentes CD-verziót), ráadásul egyáltalán nem is rossz! A címe és a szövege mintha konkrétan Roger Dean festményeit szeretné szavakba önteni, a zene meg pont annyira progresszív és sokrétű, amennyi minimálisan kellhet egy Yes-albumra.
A D-oldalt (és a bónusz CD-t) a már-már butácska Davison-Howe nóta, a Sister Sleeping Souls nyitja, amelyről nehéz eldönteni, hogy miért kellett „bónusznak” száműzni: arcpirítóan egyszerű ritmusa ellenére cseppet sem rosszabb a lemez többi részénél. A nagy meglepetés csak eztán következik. Ha gyanús volt a Mystery Tour cím, akkor jogosan volt az: a dal zeneileg és szövegileg is egy Beatles-tribute. A lemez legrövidebb dalocskája, teljesen stílusidegen, pláne Howe részéről, de mindenképp szép (és hallgatható!) gesztus.
Az albumot a teljesen felesleges Damaged World zárja,
amelyben Howe ismét vokális duettbe merészkedik Davisonnal (noha már első szólóalbumán, az 1975-ös Beginningsen kiderült, hogy borzalmas énekes).
Mindent összefoglalva kellemes, jól hangzó lemez a The Quest, azonban sokszor inkább csak tiszteletköröket fut – azt meg talán már mondani sem kell, hogy 2021-re a „progresszív” címke csak egy marketingeszköz, mert mással talán nem is lehetne eladni egy inkább szintetizátoros és akusztikus, mint torzított gitáros hangzással operáló rockalbumot. Megvannak a jó pillanatai, viszont nem innovatív, de talán
ennyi idős korában egyetlen zenekartól sem lehet már elvárni ilyesmit.
Sherwood basszusjátéka nem képes helyettesíteni Squire jellegzetes, enyhén torzított hangzását (igaz, nem is feltétlenül ez a zenész szándéka), Alan White dobjátékáról meg talán jobb nem is értekezni. A már az ötvenet taposó, de a többi taghoz képest tejfelesszájú Jon Davisonnak még mindig hallhatóan nagy feladat Anderson cipőit megtölteni, és nem mindig képes hozni az elvártat. A Glass Hammer-albumokon mintha bátrabban zenélne, talán jobb lenne, ha itt is „önmagaként” énekelne. Downes sokszor inkább Asia-asszociációkat hoz magával, Howe pedig önmagában egy intézmény – aki eddig nem szerette, az nem most fogja megszeretni, aki pedig szereti, az nem emiatt fog hátat fordítani neki.
A semminél mindenképp jobb a The Quest, de ha lesz is némi sikere ilyen-olyan év végi toplistákon, akkor az az okos kislemezválasztás, no meg a nosztalgia miatt lesz. Azon viszont tényleg el lehet gondolkozni, hogy a Howe-hangzás és a Dean-borító elég-e ahhoz, hogy őszintén Yesnek nevezhessenek valamit. Lehet, hogy igen. De lehet, hogy csak Thészeusz hajójával szelik a habokat.
Yes: The Quest, InsideOut Music, 2021.
A borítókép forrása a Yes Facebook-oldala.