Letisztult, csodálatosan szép látványvilág egy képzeletbeli térben, amelyet azért hoztak létre, hogy kísérletezzenek, felfedezzék, bemutassák az egyik legalapvetőbb emberi – és hiszem, hogy nem csak emberi – érzést: a szeretetet.
Néhány hónapon belül második alkalommal nézem meg a Recirquel valamelyik előadását, mert kíváncsi vagyok, hogy a My land után mire képes a Vági Bence vezette társulat. Alapvetően a kortárs tánc jobban érdekel, mint az újcirkusz. Azonban miután több nyáron is szájtátva fotóztam az O.Z.O.R.A. Fesztivál cirkuszsátrában zajló produkciókat, miközben azt suttogtam, hogy „ezt nem is lehet megcsinálni”,
a cirkusszal kapcsolatos prekoncepcióimat felülírta a tapasztalat.
Artistákat, zsonglőröket, tűztáncosokat, a testük minden rezdülését és molekuláját tökéletesen uraló művészeket ismertem meg, személyesen és a színpadon egyaránt. Ezután már úgy tekintettem az újcirkuszra, mint varázslók birodalmára, akik a lehetetlen határmezsgyéjén élnek, és tudásuk, testük, valamint tökélyre fejlesztett koncentrációjuk eredményét előadás formájában mutatják be a közönség szórakoztatására. Ezért is kaptam fel a fejem, amikor láttam, hogy a Recirqel által új stílus született: cirque danse, amely a kortárs tánc és a cirkusz közös pontjait keresi.
Ehhez képest most tél van, a puszta helyett Budapest, én pedig a Müpa felé tartok Ferenczi Réka tetoválóművész barátom kellemes társaságában, és arról beszélgetünk, hogy
bizonyos szempontból mennyire vékony jég keverni a kortárs tánc és az újcirkusz elemeit.
Ha professzionális kezekben van a produkció és a megfelelő művészeket válogatták a feladatra, ha jól végezte a munkáját a dramaturg és minimum érdekes a látványvilág, akkor jól is elsülhet a dolog. Amennyiben az egyik összetevő hiányzik vagy gyengébben teljesít a másiknál, akkor csupán mutatványosok egymásutáni bemutatójává degradálódhat egy ilyen előadás. A darabot kísérő füzetet olvasva megdöbbenek, hogy milyen sokan dolgoztak a produkción, hogy az egyébként is szupertehetséges és művészetükön belül is kiemelkedő előadókat külön artistamesterek készítették fel. Itt, kérem, odafigyeltek a részletekre.
Mindketten kíváncsian, nyitottan, izgatottan figyeljük a színpadot, amikor a nyitójelenet kezdetével elsötétül a nézőtér. A monumentális, gyönyörű, mégis egyszerű, túlzásokat kerülő díszlet a pillanat tört része alatt a teljes figyelmemet követeli, nekem pedig esélyem sincs menekülni. A darab Klimó Péter által megálmodott vizualitását
letisztult színek és jelmezek, egységes, plasztikus, deszaturált, pasztellfelhér látványvilág jellemzi
hidegkék, de inkább a tisztaságot támogató érzettel. Az atmoszférát tökéletesen megteremtő zenét Szirtes Edina zeneszerzőnek köszönhetjük. A darab betétei komolyzenei miserendet követnek, amely számomra abszolút fokozza a monumentalitás érzetét, ugyanígy Terjék Gábor hangeffektjei, amelyek a látottak hatását erősítik fel.
Egymást követik a laza láncra fűzött tételek; a szeretet keresése, kimutatása és érzése köré épült részek mind hasonló nyelven szólalnak meg, erősítve ezzel az egységességet. Az előadók által megmutatott, mozgással kifejezett esztétika viszont széles spektrumon mozog. Egyes számok felfedik a nyers erőben rejtőző finomságot, míg legtöbbször
a légiességet, a könnyed mozgást, az áramlást használják eszközül a koncepcióban szereplő érzés kifejezéséhez.
Annál nagyobb a meglepetésem, amikor előkerül egy lélegzetelállítóan szép állatbáb. Janni Younge alkotásában csontváz rendszerű, könnyed anyaggal burkolt, az állat mozgását hűen imitáló bábot csodálhattunk, amely tökéletesen illeszkedett az előadás esztétikájához. Eldönthetetlen, hogy a múltat, a jövőt vagy egy párhuzamos valóság poszthumán törzsét látjuk-e a színpadon, de mindez teljesen irreleváns: a megjelenített tér számomra a folyamatos jelenben játszódik.
Az a néhány pillanat, amikor egyáltalán tudok is valamire gondolni a színpadon történő dolgokon kívül, elég arra, hogy megállapítsam: a darab tökéletesen megtalálta a keresztmetszetet az akrobatikus mutatványok és a tánc között.
A koncepció nem csak ürügy az akrobatikus villongásokra, hanem narratívaként szolgálja a látottakat.
Visszatérő elemek, illetve az egymást követő és kiegészítő számok egy érzés különböző formáit, oldalait, aspektusait mutatják be, mindezt a színpadon lévő művészek mozgásnyelvén.
Mivel teljesen elvarázsol a Solus Amor, szakmailag tudatosan próbálok kritikus lenni, hogy legalább valami építő jellegű észrevételt megjegyezhessek magamban, ezáltal bizonyítva (kizárólag saját magam előtt) az elfogultság teljes hiányát. Ilyet azonban nem találok.
A Solus Amor működik úgy, ahogy van.
A teljes produkció gyönyörű, érzékeny, letisztult, de mégis monumentális esztétikájával tökéletesen megágyaz a rendkívüli artisták, táncosok, mozgásművészek számára, akik gyakran szó szerint az életüket is kockáztatva mutatják be a nézőknek, hogy a fizikai és szellemi tér sokkal szélesebb spektrumon bejárható, mint azt az előadás előtt gondoltuk.
Recirquel: Solus Amor. Rendezte: Vági Bence. Előadják: Bagdi Gergely, Farkas László, Fehér Ádám, Horváth Zita, Illés Renátó, Téri Gáspár, Várnagy Kristóf, Veress Zsanett, Wittmann Csilla, Zsíros Gábor. Müpa Fesztivál Színház, 2021. november 18.
A borítóképet Hirling Bálint készítette.
