Miért félünk az őrültektől című 2016-os verseskötete után idén prózaíróként is megismerhettük Nagy Hajnal Csillát, akinek nyáron jelent meg Hét című regénye a Scolar Kiadó gondozásában. Ennek apropóján beszélgettünk a szerzővel többek között a járványhelyzet írást korlátozó hatásairól, a könyv létrejöttéhez vezető alkotói folyamatról, a sajátos rituálékról, valamint az üresség érzéséről.
KULTer.hu: A regényben a magány, az üresség állapotának különféle változatai kerülnek színre, amit a pandémia időszakában sokan megtapasztalhattunk. Te hogyan élted meg az elmúlt időszakot? Milyen hatással volt az alkotói tevékenységedre?
Amikor elkezdődtek tavaly tavasszal a lezárások, azt gondoltam, ezt az időszakot majd legalább ki tudom használni arra, hogy befejezzek folyamatban lévő szövegeket, például a versregényt, amelynek megírására egy ösztöndíjjal vállalkoztam. De hónapokig néhány elvállalt szövegen kívül képtelen voltam bármit is megírni. Mintha bele lettem volna akadva, fagyva valamibe, amellyel szemben annyira értetlenül álltam, hogy nem tudtam megszólalni. Azt hiszem, a fordítás tudott ebből valamelyest kizökkenteni. Akkoriban sok fordításba kezdtem bele,
a mások hangján való megszólalás tudta úgymond újraindítani az alkotói tevékenységet.
Ehhez hozzájött azután, hogy ősszel elkezdtük Györe Borival a Hét szerkesztését, megírtam a már említett versregényt, a Polipfarmot, majd az Irodalmi Szemle kért fel, hogy 2021-ben én írjam a lap havonta jelentkező tárcarovatának szövegeit. Úgy érzem, ezek a határidőkhöz kapcsolható folyamatok elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy megint kötetlenül tudjak viszonyulni a saját hangomhoz. Az egyébként egy érdekes tapasztalat és véletlen egybeesés volt a regény és a járvány vonatkozásában, hogy bár a könyvet valójában már egy évvel korábban befejeztem, de mivel az egyik szereplője éppenséggel olyan életet él, amelyben sohasem hagyja el a házát, az ő fejezetét a bezártság időközben szerzett tapasztalatával később némileg újraformáltam.
KULTer.hu: Az egyes szereplők történetei néhány esetben külön novellaként is megállják a helyüket, a szálak összekapcsolódásával mégis regény született belőlük. Hogyan képzeljük el az alkotói folyamatot?
A regény első fejezetét eredetileg valamikor 2014 táján, még önmagában álló novellaként írtam. Ez a rész, Anna története, az első változathoz képest jócskán átdolgozva szerepel a regényben, de az alapjai megmaradtak. A hozzáállást, az egymástól való elzártságot pedig végigvittem mindegyik narrátoron. Tulajdonképpen ez és a szerkezeti felépítés,
a szereplők által megélt hetek végtelenített ismétlődése köti össze a fejezeteket.
Jellemzően időben is távol születtek egymástól. Megírásuk közben akaratlanul is szünetet tartottam, így körülbelül hat-hét év alatt állt össze végül a regény. Amikor egybefüggő szövegben kezdtem gondolkozni, és nyilvánvaló lett, hogy a hét történetet egyben fogom kiadni, gondban is voltam vele, minek nevezhetem majd a szövegegyüttest. Kisregénynek, novellafüzérnek vagy mondjuk ciklusnak? Ez a dilemma akkor oldódott fel valamelyest, amikor elkezdett pontosabban körvonalazódni bennem a hét karakter szerepe egymás életében, és egyértelművé vált, kinek a hangján kell záródnia a történetnek, valamint az is, hogy hogyan. Az alkotói folyamat értelemszerűen egyre bonyolódott, már csak a logisztikából kifolyólag is.
Számtalan jegyzetet, listát készítettem a napok szempontjából és a szereplők szemszögéből, táblázatokat, hogy minden stimmeljen.
A regény befejezésének utolsó egy-két évében egy nagy térképet is ragasztottam az íróasztalom fölé, ahol nagyjából minden fő- és mellékszereplő kapcsolódását jelöltem különböző vonalakkal és színekkel. Ezeket a táblázatokat és térképeket őszintén szólva nagyon szórakoztató volt elkészíteni. Kicsit mintha mindannyiuk és a saját magam ép eszét is segítettek volna egyben tartani.
KULTer.hu: A szereplők összekapcsoltságára, a regény hálózatosságára utal a borító is. A térképed hatására született meg a borító ötlete? Nem gondolkodtál azon, hogy az valamilyen formában, segítségképpen helyet kapjon a regényben?
A térkép mindössze sorvezető volt írás közben, úgyhogy fel sem merült bennem, hogy bármi másra fel lehetne használni. Nem is mutattam senkinek azokon az embereken kívül, akik az elmúlt években jártak az íróasztalom környékén.
A borítótervező, Papp Rita gyönyörűen ráérzett a regényre,
ennél tökéletesebben nem lehetett volna megragadni a kapcsolódni képtelen szálakat. A színek, a kanyarok, minden lenyűgözött a borítón. Most eszembe jutottak könyvek a gyerekkoromból, amelyekben hasonló segédanyagok voltak a kapcsolati háló követéséhez, például valamelyik Adrien Mole könyvben. Ezek inkább szórakoztatóak voltak, ami nagyon jól állt nekik, a Héthez viszont már kevésbé illett volna egy hasonló. De nem zárkózom el attól, hogy egy esetleges későbbi kiadásban valamilyen módon megjelenjen, ha nem is az én rajzom, de egy térkép. Nem igazán tudom megítélni, spoilernek minősülne-e.
KULTer.hu: Minden szereplőnek van egy sajátos megküzdési stratégiája, ezeket tekinthetjük akár rituáléknak is. A te életedben vannak bevett szokások?
Rengeteg rituálém van, ha annak nevezhető például az, hogy nem lépek négyzet alakú csatornafedőre. Sokszor odafigyelek arra is, milyen színű kövekre lépek, hol húzódik az utcákon a járdaszegélyből kiinduló képzeletbeli négyzetháló.
Nem tudom, hogy ezek végeredményben segítik vagy inkább nehezítik-e a mindennapjaimat,
de talán az első számú indok, amiért szükségem van rájuk, az az, hogy folyamatosan elkalandoznak a gondolataim, cikáznak, spirálba csavarodnak, és ezek a kis rituálék segítenek, hogy valamennyire azért a téridőben tudjak maradni.
Emellett van egy bonyolult magánhangzórendszer a fejemben, aminek megfelelően a hallott, kimondott vagy gondolt mondatot, szókapcsolatot, szót újra kell mondanom magamban úgy, hogy a lehető legkevesebb magánhangzót változtassam meg benne ahhoz, hogy a hangzás alapján alkotott képzeletbeli ábrában a vonal, amelyet leírok, gördülékenyen haladjon. Tehát, ha a soron következő magánhangzóhoz lefelé indul a vonal, és ott csavarodik, akkor az utána levőhöz felfelé, vagy legalábbis ugyanott kell kanyarodnia. Ezt kamaszkoromban kezdtem először alkalmazni, és emlékszem, eleinte kifejezetten megnehezítette az életemet, mivel figyelnem kellett rá, és mindeközben arra is, hogy mit jelentenek a szavak, amiket az emberek mondanak nekem. Azóta egyrészt ritkábban csinálom, másrészt automatikusabbá vált, tud párhuzamosan működni a kettő.
Az emberek neveivel például szinte még mindig lejátszom,
legalábbis megnézem, kijön-e az ív magától (a saját nevemben kijön, egyébként a tiédben is, az ilyen neveket szeretem).
Nagyobb képben nézve is vannak természetesen rituálék az életemben, például hogy édesapám születésnapján egész nap ég az asztalomon egy gyertya. Vagy hogy tavasszal pont akkor járt otthon a párom, Balázs, amikor el kellett ültetni dolgokat. Úgyhogy hozott nekem mindenféle fűszernövényt és TV paprika magokat, leginkább olyan dolgokat, amelyeket itt, Isztambulban nem tudunk beszerezni (tárkony, borsikafű, snidling stb.). Mindenféle módokon próbáltam őket kicsíráztatni. Ez nagyon jól jött, mert az időszak, amikor a ramazán alatt bejelentették a háromhetes teljes kijárási tilalmat, egybeesett azzal, amikor nézegethettem a kis növények növekedését.
KULTer.hu: A kötet nyitóoldalán található egy angol nyelvű vers. Mesélnél róla, miért erre esett a választásod?
A teljes szöveg egy történetet ír le, az idézett sorok pedig arról szólnak, hogy a versbeszélőt ugyanolyan biztonsággal és melegséggel süti a nap, valamint ugyanazok az emberek fojtogatják álmában, mint mindig. Azért gondoltam, hogy illeni fog a regény egészéhez, mert az élet ismétlődéseinek, körforgásának egy pozitív, megnyugtató, valamint egy kétségbeejtő mozzanatára mutat rá. Előrevetíti, hogy a könyv szereplői számára a rituálék, amelyekbe kapaszkodnak, egyszerre könnyítik és nehezítik az életet. Ismerik a nap melegségét és az embereket, akik fojtogatják őket. És bizonyos értelemben ehhez a kétféle, nagyon eltérő ismerethez ugyanúgy, ugyanolyan tényszerűen viszonyulnak.
KULTer.hu: A történetegységek kezdeténél egy-egy képpel látjuk a narrátor nevét feltüntetve. Miért tartottad fontosnak, hogy vizuális módon előrevetítsd a cselekményt, a fejezetek elején megjelenítődjön néhány jellemző mozzanat?
Az első kötetemet is Gužák Klaudia illusztrációi kísérték, aki az egyik legjobb barátom és a kedvenc képzőművészem is. Minden közös munkánál úgy éreztem, hogy a személyes kötelék mellett a művészetünk is szépen kapcsolódik egymáshoz. Így aztán nem azt tartottam fontosnak, hogy vizuálisan is megjelenjenek a könyvben mozzanatok, hanem kifejezetten azt, hogy Klaudia vizualitásában jelenjenek meg. Ezek az alkotások véleményem szerint pontosan egészítik ki egymást a könyvben, pontosabban a könyvtárgyban, egyértelmű a kapcsolódásuk, mégsem függenek egymástól.
Úgy élnek együtt a lapokon, mint maguk a szereplők, és ez számomra különösen izgalmas.
KULTer.hu: A regény címe egyértelmű volt? Vagy az írás folyamata idején más ötlet is előkerült?
Mindig a Hét volt a munkacíme, és sokáig úgy gondoltam, hogy semmiképpen sem szeretném, hogy ez legyen a végleges cím. Aztán egy idő után már annyit hivatkoztam rá ezzel a címmel, hogy képtelen voltam bármennyire is objektíven ránézni, azt sem tudtam eldönteni, tetszik-e.
Egyértelműen leképezi a szöveg matematikai struktúráját, minden ekörül a szám körül forog,
de nincs a számnak jelentése, például számmisztikája sem ebben a történetben. A regény atmoszféráját pedig nem mutatja meg, ezért azon gondolkoztunk Györe Borival szerkesztés közben, hogy lehet, jól állna valamelyik történetbeli furcsaságból kiinduló címet adni neki. Végül Hét maradt, mert egyrészt izgalmasnak találtam a kontrasztot, ami a pedáns cím és a regény furcsa szereplői között fennáll, másrészt az is felmerült bennem, hogy így a verseskötetem (Miért félünk az őrültektől) és a regényem címe között is hangsúlyos különbözőség lesz. Mindig gondban voltam egyébként a címadásokkal, versek, novellák, könyvek tekintetében is. Sokszor túlzásba esem, úgy érzem, mintha fölé lőnék a megfelelő sávnak a céltáblán, máskor meg alálövök.
Még ízlelgetem, próbálgatom a címadás művészetét.
A versregényem, a Polipfarm címadásával például olyan elégedett vagyok, mint még eddig saját címmel soha, de a második verseskötetemnek, amelynek az anyaga már többé-kevésbé évek óta készen van, sehogy sem tudok címet találni.
KULTer.hu: Ki lett a regényből a legkedvesebb szereplő számodra? Melyik a kedvenc fejezeted és miért?
A kedvenc fejezetem a középső, Lilla hete. Technikailag ezt a szöveget élveztem megírni a leginkább, és sok tekintetben ez különbözik szerintem a legjobban a többitől. Valamint szereplőként valamiféle arany közepet is jelent Lilla. Őt érzem a legtisztább, „legjobb” embernek közülük, annak ellenére, hogy egy börtönben dolgozik, van benne valami gyermeki ártatlanság, amelyet nagyon szerettem vizsgálni. De mindannyiuk iránt szeretettel viszonyulok, legalábbis együttérzéssel. Lehet, hogy kellene legyenek morális problémáim bizonyos döntéseikkel szemben, és úgy érzem néha, hogy ilyen-olyan fájdalmat el lehetne kerülniük.
Egyszerű esendő emberek, akik próbálnak életben maradni, és valamiféle értelmet adni a velük és körülöttük történő eseményeknek.
Nem mindig könnyű őket szeretni, de talán csak arra volt szükségem, hogy együttérezzek velük, átérezzem a sorsukat. Anna sokszor feldühített, a nyegleségével, azzal, hogy látszólag nem érdekli, mi történik vele, de ezt például mások szemszögéből árnyalni lehetett. Ezért volt érdekes számomra hét narrátorral dolgozni, akiknek más-más képük van saját magukról és egymásról. Az úgynevezett igazság pedig valahol a sok nézőpont között van, vagyis inkább azok összessége közelít hozzá. Hogy ki a kedvencem, azt sok szemszögből lehet nézni. A legkedvesebb karakternek Lillát tartom, a legközelebb hozzám Regina áll. Ha valamivel gondban lennék, N.-hez fordulnék legszívesebben tanácsért és segítségért, de ha valakivel át kellene virrasztanom és innom egy éjszakát, az Frankie lenne (és az első órákban, amíg ki nem dől, Kele is csatlakozna hozzánk).
KULTer.hu: „Talán mondanod kellene valamit az ürességről.”
Lehet-e vajon az ürességről ténylegesen mondani valamit? Talán az az üresség lényege, hogy ha elkezdünk beszélni róla, fel tudjuk oldani. Mondani próbálnak róla valamit mind a heten a maguk módján, de egyre inkább úgy érzem, az ürességről valójában nem lehet beszélni. Az üresség nem valami, inkább egy mechanizmus kiváltója, ami miatt távol tartjuk magunkat azoktól a dolgoktól, amelyekről valójában beszélni szeretnénk. Az üresség helyfoglaló, és ha így nézzük, van benne valami kedves, valami támogató. Amikor épp túl erőteljes, túl nehéz számunkra valami, az üresség megment minket a vákuumtól, megment minket attól, hogy beszippantson a saját, belső terünk.
Az üresség mindig átmeneti. Valaminek a hiánya, valaminek az előjele. Köztes állapot, megküzdési stratégia.
KULTer.hu: A szereplőid az üresség megismerésére törekednek. Mit gondolsz, van lehetőségük ebből a lelkiállapotból kilépni, előre mozdulni? Hogyan kaphatnának feloldozást?
Van, mindig mindenkinek van lehetősége kilépni belőle. Sőt, elkerülhetetlen. A Hét szereplői talán vágyják az ürességből való kilépést, mégis próbálják elkerülni, amilyen sokáig csak lehet, mert még nem állnak készen arra, ami az üresség helyébe szükségszerűen jön majd.
Egy részük kívülről vár feloldozást, egy részük mások számára próbál feloldozást nyújtani.
Mindkettő értelmetlen, de mindkettő tanulási folyamat. Aki szerintem egyértelműen a legtisztábban látja át ezt az egészet, az N. Neki nincs konkrét viszonya a saját ürességével, jobban mondva teljes kiegyensúlyozottságban és békében él vele. Tudja, hogy egyszer el is fog búcsúzni tőle. Ebből a lelkiállapotból csak saját maguktól kaphatnak feloldozást, és ennek a felismerésnek és lépésnek mind a heten nagyon különböző fokain állnak. De mindannyian ott vannak a lépcsőn.
KULTer.hu: Verseskötet után regény. Mit várhatunk a jövőben?
Azt nem tudom, milyen sorrendben szeretném (és milyen sorrendben sikerül) kiadni őket, de több kötetet is elterveztem már. A második verseskötetem anyaga, amely kizárólag hosszú versekből áll, nagyrészt készen van, koncepcióval együtt (már csak címre vár), valamint a pszichedelikus sci-fi versregényem, a Polipfarm is, bár azon még szeretnék csiszolni kiadás előtt. Dolgozom egy drámatrilógián, aminek az első két része már összeállt, és ha elkészül a záródarab, szeretném egyben kiadni.
Van egy regény, amelyen évek óta dolgozom, régebb óta, mint a Heten.
Annyiban előzménye annak, hogy a három főszereplő közül az egyik Regina, évekkel a Hét cselekménye előtt. Hosszú távon pedig tervezek egy esszékötetet a téboly, a nihil, a maszturbálás és az öngyilkosság fogalmairól, ez részben filozófiai, részben összehasonlító irodalomtudományi munka lesz. Még távol vagyok a megírásától, de sokat kutatok mind a négy fogalomról, és lassan kialakul bennem, hogy hogyan is szeretném összeállítani. Ez utóbbit azért is írtam most le, hogy számon kérhessem magamon.
A fotók forrása a szerző archívuma.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.