Furcsa egy évet zártunk a zenében, még mindig nyakig ülünk a COVID-ban, viszont már kifutottak a karanténlemezek, a zeneipar pedig továbbra is küzdelmet folytat a megmaradásért. Szerencsére így sem okozott gondot összeállítani a nemzetközi lemeztermést összegző tízes listánkat, amelyre felkerültek ifjú titánok és régi idők műfajait életben tartó veteránok, óriási elvárásokat megugró sztárok és a semmiből érkező újoncok.
10. Bo Burnham – Inside
A listánk leghátsó helyén mindjárt egy olyan album szerepel, ami valójában nem önálló anyag, hanem egy stand-up komikus egyszemélyes show-jának kísérőzenéje, betétdalai. Burnham a COVID-karantén magányában, egyetlen szobában, közreműködők nélkül rögzített monodrámája/varietéje hemzseg a daloktól, témái Jeff Bezos ironikus ünneplésétől a 30. születésnap okozta egzisztenciális válságig terjed. Szinte mind kiváló, és ugyan a legtöbb a vizuális produkcióval együtt működik igazán, egyes dalok külön hallgatva fedik fel igazi értékeiket: a That Funny Feeling melanko-depresszív folk-látleletét nem véletlenül dolgozta fel már az indie darling Phoebe Bridgers is, az All Eyes On Me pedig bárhogy padlóra fektet.
9. Courtney Barnett – Things Take Time, Take Time
Az ausztrál slackerbajnok 2015-ben robbant be egyszerre szenvedélyes, mindazonáltal vagányul hányaveti debütalbumával, amit három évvel később követett az útkeresős, introvertáltabb folytatás. A szintén hosszú című harmadik LP-n Barnett visszakanyarodik a kezdetekhez, egészen a legelső EP-ket kombináló A Sea Of Split Peas kevésbé energikusan grunge-rockoló, inkább visszafogottabban el-elmélázó hangvételéhez. Elsőre talán nem szedi le a fejünket, és olyan érzésünk lehet, hogy hamar elillan ez a fél óra, de az a fajta lemez, ami meghálálja az elidőzést, és az énekes-dalszerző történetmesélő tehetsége jottányit sem kopott.
8. Nick Cave & Warren Ellis – Carnage
Nick Cave előző évtizedét a fokozatos lassulás jellemezte – na, nem a zenék megjelenésében, hiszen a Bad Seedsszel három nagylemezt, Warren Ellis hegedűs-dalszerzővel pedig számtalan filmzenét jegyzett a 2010-es években. Inkább a személyes tragédiák által is formált megszólalásban, ahol a vad gitárhúrtépés és prédikátori kántálás helyét a minimalista loopok, atmoszférák és textúrák vették át. Akik esetleg már besokalltak az – amúgy megrázóan szép – Ghosteen után, vélhetőleg üdvözölni fogják, hogy bár a Carnage-en marad az énekbeszéd és a középtempó túlsúlya, Cave-ék visszacsempészik a sátáni tébolyt egy-egy hátborzongató glissandóval, zsigeri erővel ragadva meg a 2021-es magányt, rettegést, apokalipsziseket.
7. Olivia Rodrigo – SOUR
Az év legelső bombasikerét egy 18 éves amerikai énekes-dalszerző debütáló dala szállította, a drivers license mélyen megélt, majd kiengedett szerelmibánat-balladája – és csodás bridge-e – tarolt a neten. A tavaszi első nagylemez nem okozott csalódást, sőt, a várakozásokon felül, 11 poppunk-altpop szerzeményben repíthetett vissza mindenkit a saját kamaszkori drámái felfokozott érzelmi terepére. A SOUR voltaképp konceptlemez egy Z-generációs kamasz szakításáról, tökéletesen leképezve az önmagába visszacsavarodó, dühtől önvádon át bánatig és (vélt) túllépésig tekergő spirált, ami egy szakításból lábadozó tini belső monológja. Az előképek evidensek – Lorde, Billie Eilish –, a lemez önazonos, fülbemászó, precízen megírt.
6. Tony Allen – There Is No End
2020-ban vesztettük el Tony Allent, aki Brian Eno szerint minden idők legnagyobb dobosa volt, és Fela Kuti oldalán oroszlánrészt vállalt az afrobeat megteremtésében. Életművét a folyamatos kalandvágy, kísérletező kedv, lehengerlő technikai tudás és még impozánsabb alázat jellemezte, amelyre kiváló bizonyíték utolsó, posztumusz lemeze. A már címében is a zenéje folytonosságát, kötöttségektől mentes létezését érzékeltető album csupa kollaboráció fiatal rapperekkel. Allen úgy követi le az általa szerzett és producált számokban Skeptát, Sampa The Greatet, Danny Brownt vagy a kevésbé ismert MC-ket, hogy egy percig sem próbálja elnyomni, túlragyogni őket, mégis hamisítatlanul egyedi és lenyűgöző a játéka.
5. Tyler, The Creator – Call Me If You Get Lost
Tyler, The Creator a Flower Boyjal és az Igorral bebetonozta magát mint generációja egyik legizgalmasabb rappere, aki az undergroundból kilépve úgy lett valódi sztár, hogy közben egyre messzebb távolodott a korai anyagok konfrontatív, erőszakos, beleszállós hiphopjától. Az Igor szanaszét pitchelt, rnb-funk-éneklésben tobzódásához képest idén visszatért a régi, érdes-nyers hang, a láncról elszabadult hevület, és bármennyire is izgalmasak a merészebb kísérletezések, jó érzés ismét hallani ezt a Tylert is. Na persze, direkt rá is játszik erre: a mixtape-es szerkesztés, a szkeccsek, a featuringek mind vastagon építenek a nosztalgiánkra, mi meg engedelmes szolgákként hódolunk be a legújabb alteregó és a változatos szövegek előtt.
4. Genesis Owusu – Smiling With No Teeth
Lehet, hogy az élesebb szeműek és fülűek már hamarabb felfedezhették a ghánai-ausztrál énekes-rapper-dalszerző-producert, nekünk az év meglepetése volt Owusu debütlemeze. Szédületesen kiszámíthatatlan műfaji egyveleg: az első néhány szám alapján a grime-os, nyers hiphop-vonalba soroltuk volna, oké, a prince-es, fülledt neosoul-funk is belefér a képbe, hallottunk már ilyet. Majd egyszer csak észbe kapunk, hoppá, de hisz ez színtiszta punk, az ott már posztpunk, amaz gospeles soul, és ez most komoly, még egy Bob Dylan-es, Lou Reed-es folkpop is befigyel? Komoly: Owusu hangszerelésben, énekhangszínben, stílusjegyekben is annyi arcát mutatja meg szűk egy óra alatt, mintha négy-öt zseniális előadó egyesülne benne.
3. Billie Eilish – Happier Than Ever
Idén nyáron két kamaszként betört, (méltán) körülrajongott nemzedéki ikon is új lemezzel rukkolt elő: míg Lorde sajnos a bágyadt neo-pszichedélia vizein az unalomba evezett el, a két év alatt a popzene csúcsára felért Eilish meg tudta ugrani a When We Fall Asleep… elsöprő sikere által magasra feltett lécet. A Happier Than Ever csak látszólag napfényesebb lemez, hiába nem robbannak az arcunkba morbid horrormotívumok és banger beatek, az Eilish és testvére, Finneas O’Connell által gyártott alapok szellősen sűrű elektronikus minimalizmusa bőven rejt magában melankóliát, fojtott vágyakozást. Úgy mesélnek a szupersztársággal járó terhekről, hogy nem futunk ki a világból a köldöknézéstől, a kicsúcsosodások – például a címadó dal stadionokat mozgató, himnikus refrénje – pedig így még nagyobbat tudnak ütni.
2. The War On Drugs – I Don’t Live Here Anymore
Ki a csudának jut még eszébe 2021-ben klasszikus dadrockot nyomni? Nem arról volt szó, hogy a rockzene már olyannyira halott, hogy a felélesztett zombija is elporladt a jelenkori zeneipar totális érdektelenségétől övezve? Ki tudja úgy megidézni zeneileg a nyolcvanas éveket, hogy annak ne fárasztó és fantáziátlan retro-önkielégítés legyen a vége? Adam Granducielék immár az ötödik sorlemezzel mutatnak fityiszt a korszellemnek, és még mindig nem akaródznak gyenge anyagot gurítani: az I Don’t Live Here Anymore poposabb, fényesebb az előző két mesterműnél, máshogy nyughatatlan, okosan réved a múltba. Még mindig Bruce Springsteen, Mark Knopfler és Tom Petty hatása dominál, de akár Phil Collinst vagy a Pop-éra U2-ját is felfedezhetjük egy-két dallammenetben. A szintiszőnyegekben gazdag hangszerelés, a szárnyaló gitárszólók, a zakatoló dobolás pedig továbbra is totális belefeledkezést kínál.
1. Little Simz – Sometimes I Might Be Introvert
Az észak-londoni rapper egy ideje már a széles körű ismertség küszöbén toporog, és előző, Grey Area című, pimaszul magabiztos albumával bezsebelte az újságírók elismerő szavait, idén azonban szintet lépett. Tyler, The Creatorhöz hasonlóan ő is a mixtape formátumából hozott ki egy grandiózus ívű, szélesvásznú mozifilmes hatást keltő hiphop-rnb utazást, amelyben egymással hadakozó, egymást kiegészítő énjei, a lakótelepi rapperlány és a nagyformátumú előadó keresik a helyüket a világban. Könnyű kedvenceket kiemelni – a Woman büszke, jazzes neosoulját, a Rollin Stone drasztikus belső váltását, a Point and Kill és a Fear No Man afro-lüktetését –, de a lemez egyben végighallgatva még több lesz részei egészénél. Epikus és intim, ellenállhatatlan – Little Simz megérkezett, és nem megy sehova.
További remek lemezek 2021-ből: Lil Nas X – Montero, Sault – Nine, Sons of Kemet – Black to the Future, Tirzah – Colourgrade, CHVRCHES – Screen Violence, Low – Hey What.
