Művészetelméleti narratívába csomagolja a társadalmi, politikai, hatalmi és identitásbeli kérdésekkel egyaránt foglalkozó Szabadkai szecessziót a Kosztolányi Dezső Színház. Mit mondhat, mit adhat a nem szabadkai nézőnek egy olyan előadás, amely még a címében is helyhez kapcsolja magát?
A nyitóképben kibomló helytörténeti felvezetés a helyi építészetben kevésbé járatos nézőt kézen fogja, s észrevétlenül egyre mélyebbre vezeti a szecesszió és a hozzá kötődő események, traumák rengetegében. Vizuálisan minimalista és funkcióközpontú rendezéssel van dolgunk, ahol a hangsúly a színészek egyéni teljesítményére és játékbeli összhangjára kerül. Ez kiválóan illeszkedik a kosztolányis csapat munkamódszeréhez, hiszen az ensemble (összjáték) előadásról előadásra a képlet fontos alkotóeleme.
A rendező, Zlatko Paković ebben a közegben láthatóan otthonosan mozog.
Részben talán azért, mert nem először dolgozik ezzel a színházzal: 2016-ban a Kapitalizmus című produkcióban már együttműködött a társulattal. A Szabadkai szecesszió júniusi bemutatója különlegesen időzített, egyfajta főhajtásként is értelmezhető, hiszen a szecesszió világnapja 2013 óta minden évben június 10-re esik (Art Nouveau World Day). A dátum a stílus két jelentős építészéhez, haláluk évfordulójához kapcsolódik, nevezetesen a katalán Antoni Gaudíéhoz és a magyar Lechner Ödönéhez, akik nem ugyanabban az évben, de ugyanazon a napon hunytak el.
A jelzésértékű módon „felvonásokra”, valójában hosszú epizódokra osztott jelenetfolyam első egysége a szecessziót mint építészeti stílust és esztétikai kategóriát tárgyalja. A karizmatikus vásári bohócként megjelenő Kucsov Borisz ironizálva, rögtönzött kellékekkel – bábként animált ruházatával – ábrázolja a város szecessziós remekeit: az ikonikus városházát, a Raichle-palotát, a zsinagógát és egyéb látványosságokat. A szemünk előtt lemeztelenedő mutatványos saját képességeiből, mondhatni saját testéből épít fel egy olyan makettet, amelynek mindeközben a kellős közepén ülünk. Színház ez a színházban, illetve a nézői pozíció duplikálása.
A minket körülvevő épületek egyszerre kint, a színház épületén kívül, és bent, a színpadon is jelen vannak.
A képzelőtehetség számára innen már csak kis lépést jelent, hogy a „szabadkai homokpusztán” felhúzott rögtönzött modellbe saját magát is beleszője. Valahol ott vagyunk, a városháza után egyenesen…
Az előjáték monológja több olyan cselekményszálat is kiemel, amely később a narratíva központi elemévé válik. Hasonlóképpen van ez a játékmóddal is: az első jelenet a közvetlenül a nézőkhöz intézett kommunikációval, valamint egy rövid nézőtéri kiállással (Kucsov bohócorrát egy néző füle mögül varázsolja elő) a később vissza-visszatérő, a játszók és nézők közötti interakcióknak is megágyaz. Ez alapján azt gondolhatnánk, hogy egy kifejezetten helyspecifikus, csak a szabadkai közönség számára releváns és értelmezhető történet bontakozik ki.
Ám jobban figyelve rájöhetünk, hogy a monológ során kiemelt zsidó építészeké lesz az (egyik) főszerep.
Ilyen módon egy globális probléma lokális megjelenítése válik fontossá: a zsidóság helyzete a századfordulón, s később, az 1930-as években. Mindezt pedig a Szent Teréz székesegyház homlokzatának repedéséből vezetik le.
Az egyébként a színházzal szemben lévő Fasizmus áldozatainak terén álló későbarokk stílusban készült épületen ugyanis hatalmas repedés éktelenkedik. Erről pedig nyilvánvalóan a zsidó építészek dekadenciája és a növényi ornamentika, a derékszögeket mellőző, hullámzó szecesszió tehet.
A zsidó lakosság város- és közösségépítő helyzetét emeli ki Ladik Katalin első megjelenése is,
aki a képzeletbeli idegenvezetés során kiemeli, hogy a lakosság mintegy 5%-a volt izraelita, ám ebben a kisebbségben az értelmiség 65%-ka sűrűsödött össze. A művésznő több performanszát is újrajátsszák az előadás során, amelyek kiválóan illeszkednek a múltat a különböző események, narratívák mentén feltáró diskurzusba.
Az építészet metaforáján keresztül jutunk el világnézetek és egyéni hatalmi érdekek összeütközéséhez. Minden „felvonással” egyre személyesebb, egyre húsba vágóbb helyzeteket látunk a színpadon, amelyeket egy-egy song választ el egymástól. A díszlettelen, kopár színpad hátulján megjelenő feliratok, „felvonáscímek” a dalbetétekkel együtt a brechti elidegenítő hatást juttathatják eszünkbe.
Mire azonosítanánk egy-egy szereplőt, vagy azonosulnánk vele, addigra ettől megfoszt valamilyen kizökkentő effektus.
Ez lehet akár egy közvetlenül hozzánk intézett kiszólás, vagy akár a testek egymás közötti viszonyának megállítása és újraszervezése. Ilyen például a várandós apáca pozíciójának elbizonytalanítása. Verebes Andrea meggyötört szónoklatának csúcspontja, amikor kiderül, hogy papok erőszakának áldozata, mégis ő lesz a nőiség megtörhetetlen szimbóluma. A további jelenetekben is elhangzó, szentenciákat felvonultató beszédében az európai korszellemet, a patriarchális társadalmi berendezkedést, a fallikus építészetet állítja szembe a szecesszióban kibontakozó, feltámadó nőiséggel. Monológját színésztársa replikája vágja ketté: ugye tudjuk, hogy ez egy megírt szöveg?
A songok közül kiemelkedik Ladik Katalin hangkölteménye, amely a megalázott, összetört asszony nézőpontját, dühét, szégyenérzetét építi be a vokális futamok folyamába. Énekbeszédét a korábbiaktól eltérően gazdag vizualitás kíséri: erdőszerű vetítés a hátsó falon, és áramló, éteri hangulatot keltő füst, amely az őszi talajközeli ködre emlékeztet.
Szintén emlékezetes a Krisztus második feltámadását tematizáló dal,
amelyben a három férfiszínész meztelenül, töviskoronásan lép színre. Hármójuk összhangját fókuszálja jelenlétével és az énekbeszédben is tetten érhető tisztán csengő hangjával Búbos Dávid. A Krisztusok testét lisztszerű fehér por borítja, amely Fülöp Tímea érzékeny, butoh táncra emlékeztető koreográfiájában a kiemelt, kisebb ugrások utáni mozdulatoknál felkavarodik és lehull a testekről. A közönség szerepe és részvétele is különösen fontossá válik John Cage 4′33″ című kompozíciója alapján újrajátszott etűdben.
A holokauszt utáni művészet feladatára és lehetőségeire reflektálva a rendezés a nézők bevonásával alkot némán tisztelgő kórust. A hangok nélkül megszülető vastaps kezdetben talán tényleg néma, majd átfordul és felébreszti a belső hangokat, a belső hallást. Bennünk cseng mindaz, ami szavakkal kimondhatatlanná válik. A különböző felvonások részletes elemzése egy hosszabb írás, akár tanulmány tárgyát is képezhetné, olyan összetett, sokféle, mégis szorosan összefüggő jelenetrendszerről beszélhetünk. Így a hangulat ábrázolása után, a teljesség megragadását félredobva, a dramaturgiai csúcsponton elhelyezkedő, személyesebb hangvételű képről érdemes még szólni.
Az író-rendező Tábori György életútján keresztül betekintést nyerünk abba, hogyan hurcolták el édesanyját a csendőrök,
hogyan készítették elő deportálásra a nyilasok, s hogyan menekült meg egy náci tisztnek köszönhetően. A téma kibontása az emlékezés és újramondás aktusával, csalóka mivoltával egyaránt játszik. Alapvetően az írót alakító Mészáros Gábor közvetíti az eseményeket. Az édesanya szerepében látható Ladik Katalin azonban hol megállítja, hogy kijavítsa, hol pedig egy-egy részlet elhallgatására kéri fiát. Az elbeszélést hol a színésztestekből felépülő kimerevített képek illusztrálják, hol pedig maguk a szereplők görgetik tovább az eseményeket, vagy repetitív módon erősítenek rá az elhangzottakra.
A komoly témákat lezáró jelenet látványa az Utolsó vacsorát idézi, miközben a színészek szerepeiket látszólag hátrahagyva megállapítják: Isten a tánc, a táncos nélküli tánc, a természet, a játék, a végtelen vibráció. Művészetelmélet, filozófia, építészet, helytörténet, holokauszttrauma-feldolgozás? Egy kicsit mindegyik, és egy kicsit egyik sem. Komplexen felépített játék és összmunka, s egyfajta figyelmeztetés. Környezetünk magán hordozza azokat a figyelmeztetéseket, amelyek által elkerülhető, hogy a történelem önmagát ismételje. Ez lehet a női formákat újjáélesztő szecessziós ornamentika vagy akár egy nagy repedés a templomon, amelyet megannyi sors feszít szét.
Zlatko Paković: Szabadkai szecesszió. Rendezte: Zlatko Paković. Játsszák: Ladik Katalin, m.v., Mészáros Gábor, Fülöp Tímea, Kucsov Borisz, Verebes Andrea, Búbos Dávid. Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka, 2021. december 5.
A fotókat Molnár Edvárd készítette.
