Láng Orsolya második verseskötetét olvasni terek, illékony pillanatok és maradandó történetek közötti utazás. Már-már zavarba ejtő közvetlenséggel képes kialakítani kapcsolódási pontokat a befogadóval. Az, hogy a kötet verseinek hangvételét a nagyon közeli és ismerős minőségek jellemzik, a nagy műgonddal és aprólékossággal megformált költői nyelv, illetve a versekben létrejövő egyedi perspektíva érdeme. A Személyes okok költeményei az idegenségérzet, valamint az utazás, úton levés, útkeresés – mások és saját magunk keresésének – toposzaival érik el, hogy izgalmas játék alakuljon a versek javarészt meg nem nevezett megszólítottjai, a költői szubjektum, illetve az olvasó között.
A kötet két versciklusból épül fel: a pontos tévedések útközben 18, a harca a jóval 19 szöveget sorakoztat. Mindkét egységet keretbe foglalják a nyitó- és záróversek:
a legelső, függő című utazást, idegenséget, emlékezést érintő gondolataival előrevetíti a kötet egészének tematikáját,
míg az első ciklust záró címadó költemény egyszerre él a befejezés gesztusával és vezeti fel a következő verseket: „És akkor kilépünk, vagy nem lépünk ki, / elsietünk, vagy éppen elmulasztunk valamit, / mert marasztalt egy rosszul értelmezett / tartozás valaki felé, vagy egy élethelyzet kátránya / tartott fogva, de minden esetben hivatkozhatunk / valamire, mert a hivatkozás szabadsága / mindenkor adott.” A megelevenedő élethelyzetek, pillanatok, személyes történettöredékek az emlékezés összetett, sokszor ellentmondásos mechanizmusaira, valamint ezzel párhuzamosan a szubjektumban végbemenő folyamatok komplexitására világítanak rá. „Tudja, hogy a dolgokban – / hiába vigyáz rájuk – beépített elévülés van. / Próbál úgy élni, hogy történet legyen, ne elbeszélő” (Harca a jóval). A leplezetlen, többször a szavak szintjén is megmutatkozó, a lírai énre és az írásra, történetmesélésre vonatkozó reflektáltság mellett hasonlóan lényeges sajátosságra irányítja a figyelmet a pontos tévedések útközben.
Erre a versre Mészöly Miklós Pontos történetek, útközben című regényére történő utalásként is gondolhatunk:
az 1970-ben megjelent mű elbeszélői technikája az apró részletességgel leírt világgal, az eltávolított beszélővel egyszerre kölcsönöz személyességet és személytelenséget a szövegnek. Mindez pedig a Személyes okok vonatkozásában is érvényesnek látszik.
Láng Orsolya kötetében ugyan ott az erőteljes, biztos pontot jelentő, az emlékek felfejtéséhez nélkülözhetetlen lírai én, a megszólításokkal (vagy esetleges önmegszólításokkal) azonban lépten-nyomon áthelyeződik a fókusz a versek címzettjeire, ezáltal játszva a lírai én pozíciójával, és erősítve a folyamatos helyzetváltás, nézőpont-ütköztetés szerepét, amelyek a tematika szintjén is kiemelt fontosságúnak bizonyulnak. A kötetben ugyanis – ahogy azt Fehér Renátó is kiemeli a fülszövegben – „beszélgetés van”, amelyen keresztül „a Másik által színről színre ismerjük fel: önmagunkat”. Úgy gondolom, a versek egy újabb lehetséges olvasatát adhatja, ha épp ennek a beszélgetésnek a lehetetlenségeire vagy hiányaira fókuszálva próbáljuk megérteni azokat, illetve a lírai én útkereséseit.
A párbeszédlehetőség hiánya kiemelt hangsúlyt kap az első pillantásra váratlannak ható, beszédes című ellenállóban,
amelyet a szerző a vers születésekor harminchárom éve halott Gobbi Hildának ajánl. Noha ezt a költeményt nemcsak az első ciklustól, hanem a kötet összes versétől elválasztja a lírai én címzettjének egyértelmű megnevezése, nagyon is lényeges pozíciója és szerepe van a Személyes okokban. A költői szubjektum a színésznőhöz szól, az ő személyéhez kapcsolódó saját emlék, a megszólítottról készült utolsó filmes anyag leírásán keresztül. Vagyis a tényleges dialógus lehetősége nélkül indítja el gondolatfolyamszerű monológját – és akárcsak a többi szöveg esetében,
a Másikról való beszéden keresztül önmagát azonosítja:
„vajon ha élnél, volna-e egymáshoz / több közünk, mint így, hogy értelek / azért nem fordítottad íróasztalod / az ablak felé, hogy gyakrabban felállj / mozogni kell: elvben egyetértünk / de a tettek mezeje a te területed”. A versben vegyes érzelmek dolgoznak, a pátosz, a játékosság, a csodálat vagy a kiábrándultság mellett pedig még humoros sorokat is olvashatunk: „egy nő jön állra tolt maszkkal (nem színész)”. A megszólítotthoz fűződő, bensőségesként létesített kapcsolatnak köszönhetően érezheti azt az olvasó, hogy ez a kötet egyik legszemélyesebb, legintimebb szövege.
A második ciklusban felerősödik a szövegközi vonatkozások szerepe,
amelyet a ciklus nyitó- és záróversei Thomas Mann-intertextusokkal tesznek egyértelművé, ezáltal bővítve a Személyes okokban jól tapintható költői, alkotói út- és hangkeresés lehetőségeit. A Mann-életművet a szerkezeti egységet keretező költemények A varázshegy Hans Castorpjával azonosítható H. C. nevű figura felléptetésével vonják be saját kontextusukba: „Nem ellenáll többé. Tekintetével / rátalál Mme C.-re, a teraszra nyíló ajtó / keretében, de a beszélgetések morajában / nem hallhatja, amit maga elé mond: / a pokol térélmény – / a mennyország is az” (H. C. megmenekül).
A kötet záróversében H. C.-nek az orvosához intézett gondolataival kicsúcsosodik az (ön)megfigyelés ambivalens folyamata,
amely intencióként végig ott húzódik a kötet valamennyi verse mögött. A reflektáltság egyik legsarkalatosabb példája a kötetben a Charles Baudelaire: Az albatrosz című költemény, amely versbe szedett versértelmezés és -elemzés, illetve olvasható akár – ennél is jelképesebb gesztusként – magának a megértés folyamatának az elemeire bontásaként. „Ez a / rának az igazi, éltető eleme, saját / goló, kalandokra szálló utas, »a / herceg«” (Charles Baudelaire: Az albatrosz).
A kötet egyik legfigyelemreméltóbb tulajdonsága, hogy a már említett fókuszpontváltások, az akár szó szerinti távolságokkal való szüntelen játék ellenére, vagy talán éppen ebből adódóan, roppant közeli élményt ad a versek olvasása. A szövegeket meghatározó idegenségérzet, az út és az (alkotói) identitáskeresés ismerős életképeken és érzeteken keresztül konstruálódnak meg: ezek segítségével az olvasó könnyűszerrel megtalálhatja személyes kapcsolódási pontjait.
E gördülékeny mechanizmus ellenére a kötet versei korántsem könnyen fogyasztható szövegek:
már-már terhelt sűrűségükből adódóan elmélyült olvasást igényelnek, az újraolvasások pedig újabb és újabb rétegek felfejtését teszik lehetővé.
Több versben találkozhatunk közéleti konnotációkat létesítő elemekkel. Ilyen többek között a lángoló Notre Dame megjelenése a Sem félelem, sem lángolás című versben, a francia orvostanhallgatóval történő beszélgetés részletei az egy strucctenyésztő nyara című szövegben, vagy a pandémiatapasztalat bravúros beemelése az Ő, vagyis én, vagyis ő című műbe.
Ezek az aktualizáló komponensek még élőbbé és közvetlenebbé teszik a verseket,
izgalmas értelmezési keretet biztosítanak, ugyanakkor nem feltétlenül kapnak domináns szerepet. „De aki ott érez, ahol nem lehet – / egy bizonyos illatot a bizonyos / hordozó hiányában? Éppenséggel / nem valaminek a hordozója-e ő is?” (Ő, vagyis én, vagyis ő).
A többszörösen jelentésessé váló elemek úgy szervesülnek, hogy nem érezzük őket tolakodónak vagy öncélúnak,
és mindvégig megmarad a fókusz a lírai én nézőpontjain. Ami ugyanis mindenképpen lebilincseli az olvasót, az éppen a kötet egyedi, a belső és a külső viszonyokra is alapos figyelmet fordító perspektívája, végtelenül emberi kapcsolataink, pillanataink, közös hang- és útkereséseink megidézése és megjelenítése, és az ezzel összecsengő érzékletes, precíz költői nyelv. A versek egyszerre pillanatnyi és időtlen érzések lenyomatai – a már említett erős reflektáltság miatt pedig akár az írás terápiás rendeltetéséről is benyomást szerezhetünk olvasás közben.
A Személyes okok a kötetkompozíciótól kezdve minden egyes apró részletig jól átgondolt, figyelemre méltó elképzelés mentén szerkesztett alkotás. Láng Orsolya költeményei igénylik a lassú, többszöri olvasást: amennyiben kellő időt töltünk el velük, saját személyes élményeink, okaink felfejtéséhez is közelebb kerülhetünk.
Láng Orsolya: Személyes okok, Prae–Lector, Budapest–Marosvásárhely, 2021.
A borítófotó forrása a Litera.
