Steven Spielberg hetven felett sem pihen, a rendezőfenomén ismét új műfajt próbált ki. Élete első musicalje a klasszikusnak számító West Side Story adaptációja, és bizony, a nagy mesélő ezúttal sem okoz csalódást.
Már a West Side Story első jelenete előtt eszünkbe juthat egy érdekes kérdés. Vajon miért csak most talált egymásra Steven Spielberg és a musical műfaja? Hiszen tudjuk Spielbergről, hogy szeret mesélni, szereti újraírni az amerikai álmot, empátiával fordul a karakterei felé, igyekszik egy jobb, élhetőbb világot biztosítani számukra.
A musical pedig épp ilyesmikről szól, az álmokról, a szerelemről, a lehetőségekről.
Sőt, az sem baj, ha mindez némi giccsel is párosul, és azt is tudjuk, hogy a pátoszt Spielberg sem veti meg. Úgy tűnt tehát, hogy égben köttetett ez a házasság, és jelen esetben a látszat nem is csalt.
Bár nem hiszem, hogy van olyan, aki ne találkozott volna a West Side Story-val, néhány mondatban essék szó a cselekményről. New York utcáit a Jetek és a Cápák harca uralja, az egyébként igencsak rasszista karhatalom pedig időnként egy-egy közösségi eseménnyel igyekszik elősegíteni a békülést. Egy ilyen bálon találkozik María (Rachel Zegler) és Tony (Ansel Elgort), akik rögtön egymásba szeretnek.
Mivel azonban ellentétes táborban vannak, szerelmük sosem teljesedhet ki.
Kezdjük azzal, hogy a West Side Story egy jó darab. A bevallottan shakespeare-i ihletésű történet erős kontúrokkal, ellentétek mentén építkezik, és a világ legegyszerűbb történetét meséli el, ám olyan kérdéseket villant fel a háttérben, mint a strukturális rasszizmus, az identitás vagy a szabad akarat.
Egy klasszikus attól klasszikus, hogy bármikor is meséljük el, aktuális lesz, hiszen univerzális témákkal foglalkozik. Mégis érteni vélem, hogy Spielbeg miért épp most vette elő ezt a művet. Már-már elcsépelt a társadalmaink kettéosztottságáról beszélni, de a világ szinte minden pontján azt látjuk, hogy az egyes csoportok gyakorlatilag képtelenek egymással szót érteni, elharapóztak az ellentétek, erőre kaptak a szélsőségek.
A West Side Story pedig éppen erről a mindent átható gyűlöletről szól.
Arról, hogy ne lássunk semmi mást a másikból, csak hogy milyen a bőrszíne vagy melyik vallás tanait követi. A sor a végtelenségig folytatható, hiszen a törésvonal bárhol, bármi mentén megképződhet.
Spielberg érezte, hogy szükségtelen megbontani a darab egységét, így a történet szinte pontosan megegyezik az eredetivel, a hangsúlyok azonban érezhetően máshol vannak.
Tony múltja ezúttal például sokkal fontosabb szerepet játszik, többet látunk az álmodozó, a környezet által megrontott fiúból.
Spielberg nem írja újra a musical műfaji szabályait, így a karakterek, a motivációk szükségszerűen elnagyoltak, ám ez ebben a történetben nem számít hibának, hiszen az egész erkölcsi tanmeseként funkcionál. Mindezzel együtt jobban megismerjük a szereplőket, de úgy, hogy a mű alapattitűdje nem sérül. Eszerint mindegy, hogy kinél sül el a fegyver. Hiszen mi vagyunk a gyilkosok mindannyian, a Jetek, a Cápák, a rendőrök együtt.
A kifejezetten kreatív vágás eléri, hogy a kétszintes cselekmény egységei ellentétet képezzenek. A bandaháború zabolátlanságára Tony és María éteri szerelme felel, vér kerül szembe szerelemmel, megosztottság az újonnan alakuló egységgel. Technikai szempontból gyakorlatilag kifogástalan a film. Rögtön a nyitójelent zseniális.
Mélységeket és magasságokat járunk be, miközben a kamera a romos New York-i utcákat pásztázza.
Ím, ide jutunk majd, innen nincs menekvés, mondja Spielberg, a képi ellenpontozás pedig a film egészét végigkíséri. A kamera virtuóz módon jár fel-alá, balról jobbra, sokszor a két tábor közti pozíciót elfoglalva. A tömegjelenetek úgy őrzik meg színpadiasságukat, hogy közben a vásznon sem hatnak idegennek. Janusz Kaminski operatőr a belső kereteket is igen gyakran és tudatosan alkalmazza, Tonyt például többször komponálja rácsok közé, ezzel is kifejezve a karakter reménytelenségét. De ugyanígy fontos a fények használata is, María első feltűnésekor például szinte angyalként ragyogja be a vásznat.
Ansel Elgort kezdetben bizonytalan a főszereplő fiúként (az első néhány dalban mintha kicsit hamis is lenne), idővel azonban megtalálja a karaktert, de nála is erősebb Rachel Zegler jelenléte.
A fiatal színésznőnek ez volt az első filmszerepe, mégis tökéletes Maríaként.
Törékeny, öntudatos, vad és felelősségteljes egyszerre. Kitűnő még Ariana DeBose Anita szerepében, vagy az a Rita Moreno, aki az 1961-es verzióban még Anitát játszotta, most pedig már Valentinaként tűnik fel a színen, és veszi át szinte teljesen az ezúttal csak mondatfoszlányokban megjelenő Doki szerepét. Spielbergék rá is játszanak erre a kettősségre, az egyik dalban egymás mellé kerül a két színésznő, így Moreno szimbolikusan is átadhatja a stafétát fiatalabb kolléganőjének. A korábbi filmmel ellentétben a Puerto Ricó-i szereplőket valóban latinó és latina színészek játsszák, ez pedig sokat tesz hozzá a hitelességhez. A spanyol részeket egyébként nem feliratozták, ami ugyan értékelhető a kulturális autonómiát erősítő döntésként is, de helyenként megnehezíti az események követését.
Zeneileg a West Side Story kitűnő, és bár korábban említettem, hogy nem volt szükség a változtatásra, a dalszövegek tekintetében talán néhány helyen jót tett volna némi aktualizálás. Épp azért, mert szinte minden más aspektusában karcosabb az új verzió.
Sokkal hangsúlyosabb a rasszizmus megjelenése, vagy éppen az, hogy ezeknek a fiúknak tényleg nincsen más választásuk.
Az anyjuk nem törődött velük, az apjuk ivott, természetes, hogy az utca, a kortárs közösség felé fordulnak. Egy olyan harc a mentsvár számukra, amely tulajdonképpen tét nélküli, hiszen a West Side Story talán legironikusabb aspektusa az, hogy teljesen mindegy, ki nyer.
A mozi egyszerre kínálja fel és minősíti teljesen lehetetlennek a menekülést.
Tony és María kapcsolata egy pillanatra velünk is elhiteti, hogy a szerelem valóban képes legyőzni a gyűlöletet,
ám a film vége szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy melyik az erősebb érzelem. Ám az is biztos, hogy meg kell törnünk a gyűlölet körét, különben az utánunk következő generációk életét is megmérgezi a harag.
Steven Spielberg nagyon rég készített ennyire jó filmet, sőt, őszintén szólva nem is igazán hittem, hogy fog még. De az új West Side Story remek, úgy idézi meg tematikailag (a gyerekek útkeresése, az elvágyódás, a múlt konstruálása) a rendező korábbi munkáit, hogy hangvételében jóval karcosabb azoknál. Pesszimista, mégsem reménytelen film – olyan, amilyet a mesterek pályájuk vége felé szoktak készíteni.
West Side Story, 2021. Rendezte: Steven Spielberg. Írta: Arthur Laurents könyve alapján Tony Kushner. Zene: Leonard Bernstein. Szereplők: Rachel Zegler, Ansel Elgort, Ariana DeBose, Rita Moreno, David Alvarez, Mike Faist. Forgalmazza: Fórum Hungary.
A West Side Story a Magyar Filmadatbázison.
