Nyilvános vitával egybefűzött könyvbemutatót tartottak január 19-én a debreceni Déri Múzeumban. Az 55 x Ady című kötet a fiatalok, elsősorban az én generációm (gimnazisták és egyetemisták) megszólítását tűzte ki célul. Nem feltétlenül, pontosabban nem kizárólag a benne található Ady Endre-verseken keresztül, sokkal inkább a hozzájuk készült illusztrációkkal.
Az irodalomkedvelő fiatalokkal kapcsolatban nincsenek illúzióim. Rendszeresen találkozom velük, ám tudom, viszonylag kevesen vannak.
Olvasni sokan szeretnek, azonban az irodalom kérdéseivel tágabban, közösségben foglalkozni már kevesebben.
Ez látszott a Déri Múzeumba érkező látogatók számán is. Amikor negyedórával a beszélgetés kezdete előtt megérkeztem, rajtam kívül ketten ültek a teremben, és ők sem fiatalok voltak. Kicsit megijedtem, mi lesz, ha aktivitást várnak, én meg most vagyok életemben másodszor Debrecenben, de szerencsére hat órára megteltek az első sorok.
Az Elefántfogó. Diákfogó? címre keresztelt est moderátora a könyv ötletgazdája és szerkesztője, Lakner Lajos volt. Vendégei pedig Nagy T. Katalin művészettörténész, Grela Alexandra festőművész, egyben a könyv illusztrátora, továbbá Dr. Puskás István, Debrecen kultúráért felelős alpolgármestere, Győri L. János a Debreceni Református Gimnázium irodalomtanára, valamint egykori tanítványai Dr. Baranyai Norbert, Kovács Gergely és Tóth Áron. Első benyomásra soknak tartottam a megszólalók számát, főleg mert a programot egyórásra tervezték, ráadásul hamar fény derült az idő relatív voltára is. Képes borzasztóan gyorsan telni, így ha mindenkinek szeretnének elegendő megnyilatkozási lehetőséget biztosítani, akkor estébe nyúló beszélgetésre kell számítanunk.
Az eseményt két részre osztották (bár szünetet nem tartottak),
elsőként Nagy T. Katalin beszélt az 55 x Ady című könyvről, valamint annak születéséről.
„Vajon mit szólt volna Ady?” – tette fel a kérdést. Aktuális, hiszen hányszor, de hányszor halljuk egy-egy kortárs átirat után színházban, könyvesboltban vagy egyéb platformokon, hogy a költő vagy író most biztosan forog a sírjában. Ennél a kötetnél semmiképpen sem ez a helyzet.
A kötetben található illusztrációk montázstechnika alkalmazásával készültek. Ez a képalkotó eljárás az Ady számára is fontos Franciaországból indult világhódító útjára.
Az időbeli szimultaneitás ellenére Nagy T. Katalin nincs meggyőződve arról, hogy Ady ismerte, vagy kedvelte volna a montázstechnikát.
Ezt azzal magyarázta, hogy bár Ady a Nyolcakról (Berény Róbert, Czóbel Béla, Tihanyi Lajos, Czigány Dezső, Orbán Dezső, Márffy Ödön, Pór Bertalan, Kernstok Károly festőművészek) mindig elismerően nyilatkozott, könyvei borítójának tervezéséhez mégsem őket, hanem Lesznai Annát kérte fel, aki a kor domináns alkotóihoz képest eltérő stílusban alkotott. Tehát azt sosem fogjuk megtudni, hogy mit szólt volna Ady a kötethez, de az este konklúziója szerint tetszett volna neki.
Egyébként szerintem Ady nem értené. Hiába illeszkednek izgalmasan a grafikák a versekhez, az ábrázolások fókusza nagyon mai. Az illusztrációk részleteiben találunk emojit, stencil betűket, kézírást, antik görög szobrokat, ’70-es évekbeli fürdőruhákat és még sok egyéb mást. A kötet, ahogyan többen is fogalmaztak az este során, játékos.
Keveseknek jutna eszébe például az Őrizem a szemed című verset napszemüveget viselő, napozó alakokkal ábrázolni.
Vagy a Noé bárkájához a Titanicot társítani. Ezek mind megragadják a figyelmet, azonban fel is merül bennünk, vajon milyen módon van közük Ady soraihoz?
Grela Alexandra lengyel származású festőművész. Mint elmondta,
a könyv illusztrálása előtt sohasem találkozott Ady verseivel, ennek is köszönhető merően új látásmódja.
Nem „nevelték belé” irodalomórán a költő élettörténetét, így háttértudás nélkül, csupán a versekbe kapaszkodva hámozhatta ki azok lényeget, az életrajzi kontextustól függetlenítve. Fél évig dolgozott a köteten, mert „az illusztrációnak kell, hogy legyen tartalma. Túl komor számomra Ady, emiatt játékosak a grafikák. A versek alapján nagyon sötét könyvet kellett volna csinálnom, de azt nem akartam.”
Az Elbocsátó, szép üzenethez készített képein keresztül be is mutatta, miképpen gondolkodott alkotás közben: értelmezésében a vers csakis Adyról szól, miközben egy szakításban mindig ott van a nő is. Ráadásul teljesen reménytelennek találta a sorokat, ennek ellensúlyozásaként sirályokat (a remény szimbólumait), valamint egy szerelmespárra visszatekintő nőt rajzolt, így érzékeltetve, hogy nincs minden veszve.
A nő mint szimbólum nemcsak ennél a költeménynél markáns.
Grela meglátása szerint Ady imádott saját magáról írni, még akkor is, ha épp az ellenkező nemről formált gondolatokat. A vershez készített illusztrációban a szív realisztikus ábrázolása, szervként való megjelenítése is az individualitás kifejezője. Módosul szimbolikus jelentése, elidegenedik a szerelemtől, mégis szív, amely valakiért dobog.
Ezen gondolatokhoz visszacsatolva Nagy T. Katalin elmondta, „nem nyitottak az emberek [arra – a szerk.], hogy ne legyen kapcsolat a szöveg és az illusztráció között. Nem értik [az összefüggést közöttük – a szerk.]. Grela viszont a játékossággal hidakat szőtt ezek közé. A fekete zongoráról senkinek nem jutna eszébe a Queen, de mégis kapcsolódik a vershez.”
Az est második részében a hazai irodalomoktatás kérdése került a középpontba.
Amikor Lakner Lajos belekezdett ebbe a témába, kicsit csalódott voltam, ugyanis szívesen hallottam volna, miképpen válogatták össze a verseket a kötethez. Volt-e például tematikus szempont, és ha igen, hogyan szelektáltak? Persze, jelen esetben nem a verseken, sokkal inkább az illusztrációkon volt a hangsúly. Adyt egyébként is mindenki ismeri.
A második rész első felszólalója Győri L. János volt. Valószínűleg egy fokkal egyszerűbb dolgom lett volna, ha ismerem, tudom milyen tanár. Kicsit soknak ítéltem ugyanis a „belsős” megszólalásokat, amikor a saját tanítástechnikájáról mesélt. A közönség soraiban láttam, ahogy mindenki bólogat, miközben nekem nem mondott semmit a „tudjátok, amit órán szoktam csinálni.” Ám ezen hamar túllendültem, mert érdekes dolgokat mesélt korábbi tapasztalatairól külföldi egyetemeken, és saját oktatási módszerét is próbálta szavakkal leírni, bár végül arra jutott, hogy „nincs módszer. Csupán csak sikerült elérnem, hogy a diákok egy része nem idegenedett el az irodalomtól.”
A felszólalók között helyet foglaló egykori diákjai mind egyetértettek a kijelentésével, sőt egy kicsit meséltek is diákélményeikről.
Ezután merült fel az este második nagy kérdése: „sikerülhet-e olvasóvá tenni a fiatalokat a bemutatott könyv által?” Itt kezdődött a vita. Nem parázs vitára kell gondolni, irodalmárok egyébként sem gyakran kiabálnak fennhangon egymással, pusztán kiderült, nem értenek mindenben egyet. A fiatalabb generációt képviselő Tóth Áron, Kovács Gergely, Dr. Baranyai Norbert és Dr. Puskás István (aki szintén tanári minőségben volt jelen) szerint a kiadvány segíthet olvasóvá tenni a fiatalokat, bár önmaguktól talán nem fogják levenni a diákok a polcról, ehhez mindenképpen oktatói, tanári ajánlásra, segítségre lesz szükség. Mindazonáltal fontosnak tartották kiemelni az illusztrációk meghökkentő jellegét, emiatt megragadják a figyelmet, sőt,
mivel nem egyértelmű kapcsolódásuk egy-egy vershez, gondolkodni kell rajtuk, így hosszabb ideig időzhetnek a diákok a versek olvasásával.
Ezzel szemben Győri L. János nem szereti, ha valami elvonja a figyelmet a szövegről. Szerinte a vers önmagában kell, hogy megállja a helyét, bár elismerte, csupán szövegekkel valóban nehezebb olvasóvá nevelni a fiatalokat.
A program harmadik nagy dilemmája így hangzott: „Helyes-e a mai irodalomoktatás? Kell-e irodalomtörténetet tanítani?” Puskás kifejtette, szerinte igen, ugyanis az irodalomtörténet által egyéb dolgokat is megtanulhatunk: identitást, szövegértelmezést, kultúrát. Erre gyorsan rákontrázott Baranyai: „A kronologikus irodalomtanítással nagy baj van. Nem működik. Pont akkor kapják (a diákok) a tőlük legtávolabb álló, ókori irodalmat, amikor esélytelen, hogy megértsék. Inkább tematika alapú felépítésre lenne szükség.”
Példaként párba állította az Antigonét Dragomán György A fehér királyával.
Mindkét történet színre viszi az elnyomást, illetve a rendszer elleni lehetetlen küzdelmet. A Dragomán-kötet tanításával, antik darabbal történő összevetésével rávilágíthatunk a probléma folyamatosságára és a kortárs-klasszikus művek közötti egyéb összefüggésekre is.
Tóth Áron egyetértett Baranyai állításaival. Egyetemi szinten már tapasztalt javulást, vannak kísérletek, de nagyon gyerekcipőben járnak, a középiskolákban pedig szerinte radikális és nagy lépésekre lenne szükség egy új tanterv bevezetéséhez. Elmondta, a COVID felforgató hatásában látta a lehetőséget a megújulás elindulására, azonban ez sajnos nem következett be. Győri L. János ismét más véleményen volt.
Szükségesnek tartja a kronológiát, viszont nem teljes mértékben ennek mentén kellene felépíteni az irodalomoktatást.
„Kell egy év, amikor megtanulják a kronológiát, de aztán jöhetnének a tematikai felépítések.” Hozzátette, Svájcban volt szerencséje megtapasztalni, milyen amikor az irodalomtörténet nem képezi a tanmenet részét. „Azzal sem értettem egyet, habár nagyon rácsodálkoztam.”
Én eközben végig azon gondolkoztam, vajon miért tudom a mai napig, hol járt Petőfi nászúton? Viszont miért tűntek el emlékeimből a versképek az évek alatt? És egyáltalán lényeges megfejteni, mire gondolt az író? Nem az számít, bennem milyen gondolatokat ébreszt az adott szöveg? Valóban baj van az irodalomoktatással, vagy az életrajz ismerete az alapműveltség része?
Az est zárásaként Tóth Áron Vida Gábor Ezer szó című írását olvasta fel, amely tulajdonképpen Ady elképzelt levele Nietzschéhez. Jó példának tartottam a kortárs és klasszikus irodalom oppozíciójának kifejezésére. Kicsit ugyan hosszúra nyúlt szerda délután volt, de jólesett hallani, hogy az én generációm és az utánunk következők jövőjéről vitatkoznak. Azt jelenti, nem vagyunk magunkra hagyva. Mind a könyvek terén, hiszen most már grafikus formában is kezünkbe vehetjük Ady verseit, mind a tanárainkat illetően, akiknek a mai viszonyok mellett is a diákok az elsők. Az este megmutatta, hogy van remény, talán mégsem jutunk arra a sorsra, amit Ady jövendölt: „Század kialszik s új század lobban: / A diák ott vár elfeledten, / Befalazottan.”
Elefántfogó. Diákfogó? – kerekasztal-beszélgetés, Debrecen, Déri Múzeum, 2022. január 19.
A fotókat Lukács Tihamér / Déri Múzeum készítette.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.