A 81 éves jazzlegenda, Pharoah Sanders tíz éve nem csinált lemezt, tavaly viszont meglepetésként érkezett az angol elektronikus zenésszel, Floating Pointsszal közös albuma, a Promises. Meghallgattuk a háromnegyed órás hangkölteményt.
A történet szerint a jazz egyik legnagyobb élő titánja, Pharoah Sanders szaxofonos hét éve, egy bérelt autóban ülve hallotta Sam Shepherd, azaz Floating Points debütalbumát, az Elaeniát, és annyira tetszett neki az elektronikus zenész soundja, hogy
a negyven év korkülönbség ellenére hamar összebarátkozott vele.
Amin persze nincs mit csodálkozni, mert Sanders, aki könnyedén viseli a legenda címkéjét, sosem szűnt meg nyitottnak lenni. „Olyat is hallgatok, amit más emberek nem” – mondta egy interjúban. „Hallgatom a hullámokat a vízen, a közeledő vonatot, a leszálló repülőgépet.” Az egész élete másból sem állt, mint találkozásokból, amikor hallgatni kellett egymásra és játszani egymásnak.
Végül, ahogy illik, Sanders ajánlotta fel a fiatalabb kollégának, hogy készítsenek közös lemezt – ennek eredményeképpen rögzítették 2019 nyarán a Promisest, amellyel – a Londoni Szimfonikus Zenekarral együtt –
megszületett az utóbbi évek legmeglepőbb és legütősebb kollabja.
A Promises egyetlen hatalmas hangköltemény kilenc tételre osztva, 47 perces játékidejével, szélsőséges dinamikájával, vándorló hangnemiségével és türelmes, meditatív attitűdjével magasról tesz minden elvárásra, amit a streaming-felületek támasztanak az előadókkal szemben.
Előképek, hasonló példák persze vannak bőven Miles Davis, Ornette Coleman, Ravi Shankar, Alice Coltrane vagy Idris Ackamoor diszkográfiáiból, amelyek hasonlóan bátran mosták el a határokat akusztikus és elektronikus, tonális és atonális, forma és káosz között, de
a Promises makacssága mégis feltűnő.
Pharoah Sanderstől nem vártam mást, viszont Floating Pointstól ez – ha nem is hatalmas fordulat – meglepetés. Elektronikus zenész, de egyaránt magáénak érzi a klasszikusok (Debussy, Messiaen), a jazzisták, a drum’n’bass és a New Age elektronika örökségét, és lelkiismeretes stréberséggel, de semmiképpen sem lélek nélkül keres izgalmas hangzásokat. Három évvel korábban megjelent albuma, a Crush a közönség és a kritikusok egyik felét lenyűgözte, másik felét meglepte, de kevesen mentek el mellette szó nélkül.
Az új lemezen szereplő kilenc tételnek időre és térre van szüksége. Követeli a figyelmet és a belefeledkezést, pedig nincsenek bólogatós szólók és túlgondolt ritmusok, ellenben van egy csembalón, cselesztán és zongorán megszólaló tört akkord, amely újra és újra visszatér. Egyenesen az az érzésem, hogy Floating Points és Pharoah Sanders
kerülnek mindent, ami zenei versengésre vagy virtuóz kitárulkozásra emlékeztet.
Az aranymetszés szabályának megfelelően a Movement 6 a csúcspont. Annak is a második fele, amikor a szimfonikus zenekar vonósai kínai, arab és nyugati romantikus zenei motívumokból alkotnak nosztalgikus-melankolikus freskót erre a hatalmas, kozmikus mennyezetre, ami az előző öt tétellel felépült.
A különös, kozmikus melankólia ragadott meg leginkább a Promises című lemezen. Ez nem jazz, nem swingel, nem hintázik, hanem elektronika, szimfonikus nagyszerűség és egy szaxofonos, aki visszatalál a gyökereihez, de egyúttal elegánsan át is lép rajtuk. Az album kozmikus soundja több az ambientnél, mert szubsztancia – filozófia, valódi tágasság – van mögötte.
A lemezborítón három, egymás fölé helyezett térképet látunk. Mintha egyazon tájról készültek volna, mégis mást és mást ábrázolnak. Talán az album három közreműködőjére utalnak.
A kompozíciók Floating Points tökéletes arányérzékét dicsérik,
a Londoni Szimfonikusok tekintélyt parancsoló hangjai felett pedig Sanders szólózik, dünnyög, énekel. Hat-hét évtized tapasztalata van mögötte, de még mindig keresgéli a hangokat, mintha újak lennének. Vagy legalábbis úgy tesz, mert néha meg úgy tűnik, mindent tud.
Floating Points, Pharoah Sanders and the London Symphony Orchestra: Promises, Luaka Bop, 2021.
A fotókat Eric Welles-Nyström készítette.
