Magunk közt szólva 1.

Két olvasó, két irodalmár, akik olvasmányélményeiket nemcsak egymással, hanem a hallgatósággal is megosztják a 2021 januárjában indult irodalmi beszélgetős műsorukban. Az irodalom- és olvasásnépszerűsítéssel is foglalkozó podcastok készítőit megszólaltató interjúsorozatunk első részében Mészáros Mártont és Neszlár Sándort kérdeztük.

KULTer.hu: Az „irodalmi barátságon” túl mi volt az a közös pont, ami miatt összehoztátok ezt a podcast műsort? Honnan indult?

Mészáros Márton: Igazából Sanya találta ki, már volt rádiós múltja, ellentétben velem. Együtt jártunk egyetemre, volt közös műhelyünk, azután együtt dolgoztunk a FISZ-nél – az első kötetének én voltam az egyik szerkesztője. Tehát ez egy régi barátság. Azért vállaltam a podcastet, mert Sanya megkért.

Neszlár Sándor: A Károli Gáspár Református Egyetemen ismerkedtünk össze, oda jártunk, és szerintem egy nagyon szerencsés korszakban kaptuk el az egyetemet, mert különféle szemléletű és gondolkodású tanáraink voltak, és azt is fontos kiemelni, hogy sok jó tanártól tanulhattunk arról, hogyan érdemes gondolkozni, beszélgetni az irodalomról, illetve mit érdemes olvasni. És valóban, nekem egy sátoraljaújhelyi rádióban volt műsorom, az volt a címe, hogy Élt egyszer egy Olvasó, tehát a cím már nagyon régóta megvan. Ott alapvetően szövegeket olvastam fel, ez volt a koncepció. Az elmúlt években sok podcastet hallgattam, és

egyre inkább érlelődött bennem a gondolat, hogy nagyon jó lenne ilyen keretek között irodalomról beszélgetni.

A műsor konkrét elindítója az volt, hogy egyszer fölhívtam Marcát, és valahogyan szóba kerültek Freud esszéi, amelyekről hosszan elbeszélgettünk. Akkor jöttem rá, hogy mennyire hiányoznak ezek a beszélgetések, amikor végre irodalomról lehet diskurálni, és hogy milyen jó lenne ezt gyakrabban megtenni, azután kezdtük el 2021-ben ezt a podcastet.

KULTer.hu: Miért lehet jó, hogy az emberek megosztják egymással az olvasmányélményeiket? Miért lehet jó megismerni mások olvasói történetét?

M. M.: Van egy elméletem erről: az olvasásnál kevés magányosabb dolog van. Régen az emberek hangosan olvastak, de az újkor „találmányaként” a néma olvasás vált „alapértelmezetté”. Magányos dolog, melynek persze vannak szervezett formái, például az irodalomóra, egyetemi szeminárium, amikor irodalmi szövegről beszélgetünk, de az olvasmányélmények megosztása valahogy kiveszett a kultúránkból.

Nagyon sokféle az irodalom, és nagyon ritka az, hogy olyasvalakivel találkozol, aki ugyanazt olvassa, amit te.

Persze az, hogy tanórán beszélgetünk irodalomról, teljesen életszerűtlen dolog, és sajnos ritkán szól az olvasásélményről. Az irodalmi szövegek nem arra vannak kitalálva, hogy irodalomórák tárgyai legyenek. Kevés olyan szituáció van, amikor érdemben lehet beszélgetni valakivel a szövegről nem szakmai fókusszal, hanem olvasóként. Főleg, ha irodalmár az ember. Sokan úgy érzik, illik velem irodalomról beszélgetni, de én inkább menekülök ez elől.

N. S.: Kiegészíteném mindezt azzal, hogy a Károli Egyetem dohányzójában órák után már természetes volt, hogy beszélünk a könyvekről, az irodalomról, ahogy a FISZ-táborban is. Ha hasonszőrűekkel találkozol, nem kell elmagyarázni, hogy ki az az Esterházy Péter. Elég csak fél szavakkal utalni dolgokra, mert hasonló az olvasmányismeret. Másfelől: miért jó beszélgetni irodalomról? Azért, mert szeretünk olvasni mind a ketten, és szeretünk szövegekről gondolkozni, vitatkozni.

KULTer.hu: Esterházy Bevezetés a szépirodalomba című művében szerepel az a mondat, hogy „Élt egyszer egy író, maga is olvasó”. Ez is ott van a podcast címének előzményei között. Elmondtátok a kezdetekben, hogy olvasóként szerepeltek, kevésbé irodalmárként, hiszen nem szeretnétek „szakmázni”. Mennyire volt könnyű ez a feladat számotokra? Mennyire tudtátok ezeket a szerepeket elválasztani egymástól?

M. M.: Nekem nehezebben megy. Sanya sokkal jobban alkalmazkodik a podcast regiszteréhez. Hajlamos vagyok átmenni irodalomtanárba, lévén, hogy irodalomtanár vagyok.

Másfelől élvezem, hogy nincs diszciplináris szigor:

ha eszembe jut valami és Sanya nem ért vele egyet, akkor nem kell túlgondolni, maximum tévedek. Sanya írástechnikai szempontokat szokott behozni, amire meg én vagyok vak.

N. S.: Igen, valljuk meg őszintén, más, amikor úgy olvasol egy könyvet, hogy tudod, ebből majd podcastadás készül, vagy erről majd beszélgetni fogtok. Nyilván lesznek szempontjaid, amelyekre jobban fókuszálsz. Nem mondanám azt, hogy túlságosan szakmáznánk, viszont egy bizonyos szint alá, remélem, nem megyünk.

KULTer.hu: A podcast ajánlójában leírjátok, hogy „ideális főzéshez, takarításhoz, fűnyíráshoz”. Ki a célcsoportja ennek a műsornak?

M. M.: Ezt én írtam, azokat a szituációkat képzeltem el, amelyekben én podcastot és hangoskönyvet hallgatok. Jellemzően akkor szokás, amikor valami monoton dolgot csinál az ember, nem? Takarítás, mosogatás, rendrakás, ikeabútor-összeszerelés…

N. S.: Konnektormosás például. Fürdőkádba rakod a konnektorokat, és podcastet hallgatsz közben. Sokkal jobban tisztul a konnektor… Komolyra fordítva a szót,

mindenkinek ajánljuk, aki szeret olvasni.

Igyekszünk megtalálni a kellő egyensúlyt, hogy ne túl szakmázósan, de ne is csak összefoglalást adva beszéljünk arról, hogy miről szólt a könyv. Én például azokat a podcasteket nem szeretem, amikben fél órája beszélnek egy könyvről, de én, aki nem olvastam, semmit nem tudok meg róla. Úgyhogy ehhez hasonló szempontokat is figyelembe véve arra törekszünk, hogy érdekesen beszéljünk könyvekről, és a visszajelzések alapján ez működőképesnek látszik.

M. M.: Általában Magyarországon a humán tudományok területén, de főleg az irodalomtudományban valahogy hiányzik ez a középső, ismeretterjesztő szint (a történészeknél annyira nem, ott viszonylag működik ez a dolog). Rajongója vagyok például az angolszász ismeretterjesztésnek, például Bill Bryson Otthon című könyvének. Nyilván nem leszel az elolvasást követően belsőépítész vagy az adott téma szakértője, de igenis érdekelhet, hogy mennyibe került az 1700-as években egy üvegtábla, és ebből kiindulva megértheted, hogy a barokk építészetben miért akkora ablakok vannak, amekkorák. Ez nyilván nem jelent mély tudást, de talán sokkal jobb ilyesmikkel tölteni az időt, mint ponyvát olvasni − bár nem beszélek le senkit a ponyváról sem.

KULTer.hu: Miért éppen a podcast műfaját választottátok? A Covid-helyzet sarkalt benneteket erre a formációra? Mert ugye 2021 januárjában indultatok. A rohanó világ, a megváltozott igények vagy az irodalomnépszerűsítés célja, netán az online irodalmi oktatás vezérelt?

N. S.: A Covidnak semmi köze ehhez, már egy ideje tervezgettem magamban.

M. M.: Egy kicsit azért volt a Covidnak is köze hozzá, mégpedig azért, mert akkor kezdtük el használni ezeket a felületeket, például a Zoomot, amikor online tanítottunk tovább. A Zoomnak van egy olyan funkciója, hogy sávonként veszi föl a különböző beszélgetőket. Ez nekünk nagyon jól jött, mert amilyen barkácsmódszerekkel dolgozunk, nagy könnyebbséget ad. Vágni például csak félamatőr szinten, vagy inkább háromnegyed-amatőr szinten tudunk. Szóval a Covidnak köszönhető, hogy egyáltalán elkezdtünk ilyen programokat használni.

Azt hiszem, általános társadalmi tapasztalat, hogy kiderült, nem kell mindenhez egy légtérben lennünk.

KULTer.hu: Beszéljünk konkrétabban az adásokról, illetve a rovatokról, a tematikákról! Hogyan alakul egy-egy epizód szerkezete?

M. M.: Az alapstruktúra az, hogy az egyikőnk a hoppmester, a másikunk pedig a vágó, és ezt a két szerepet folyamatosan cserélgetjük. Persze a felosztás attól is függ, hogy épp milyen szöveggel foglalkozunk. Az induláskor még gondolkodtunk rovatokban, de aztán rájöttünk, hogy nem igazán használnánk ki. Egyetlen rovat maradt meg, a Polcomon találtam.

N. S.: A Polcomon találtam kicsit kapcsolódik a főkönyvhöz az adásban. Ajánlóként funkcionál, hogy ne csupán egy könyvről beszéljünk. Adott esetben az adás elején vannak szolgálati közlemények, aztán belecsapunk az aktuálisan tárgyalt könyvbe. A végén van az ajánló, majd elmondjuk, mi lesz a következő kötet.

KULTer.hu: Csak olyan műveket választotok, amelyeket kedveltek, vagy olyanokat is behoztok, amivel olvasóként nehezebben boldogultatok?

N. S.: A választásnál egyre fontosabb szempont a terjedelem, azt már beláttuk, hogy minél rövidebb egy könyv, annál könnyebb felkészülni a beszélgetésre. Nekünk ez egy hobbi, nehéz rá időt szakítanunk.

Általában igyekszünk olyan könyvet választani, amit valami miatt fontosnak gondolunk, amit szerettünk korábban olvasni.

Aztán belecsúszik a válogatásba olyan könyv is, mint Füst Milán A feleségem története című alkotása, azzal megszenvedtünk egy kicsit, mert másra emlékeztünk korábbról. Ez is jól mutatja, hogy más elolvasni egy könyvet szórakozásból, és más elolvasni, amikor beszélni kell róla. Vagy említhetném például az Egri csillagokat, ami mindkettőnek meghatározó olvasmányélmény volt, és azért vannak benne bénaságok, amiket elfelejtettünk.

M. M.: Annak nincs értelme, hogy olyasmit válasszunk, amit nem szeretünk. Őszintén szólva kritikusként sem értem, hogyan tud valaki energiát fektetni egy szövegbe akkor, ha valamit utált olvasni.

KULTer.hu: Gondoltatok már arra, hogy a fiatal generációk számára közelebb hozhatjátok az irodalmat? Amikor hallgattalak benneteket, el tudtam képzelni azt, hogy irodalomtanárok bevisznek az órájukra egy-egy adást vagy adásrészletet. Szerintetek van-e, lehet-e ilyen cél a továbbiakban? Kaptok erre vonatkozó visszajelzést?

M. M.: Szoktunk ilyet kapni, hál’ Istennek. Azért a korosztályt nehéz belőni. Látjuk az oldalunkon, hogy kik hallgatnak minket, nem a gimnazista korosztály jellemző, inkább egyetemisták, de többségében középkorúak, amilyenek mi is vagyunk. Én főleg tanárszakosokat tanítok, és ők − hogyha valamelyik kötelező olvasmány kerül elő a podcastben, akkor szoktak lelkesedni, és mondják is, hogy az elhangzottakból órát lehetne tartani. Ami azért nem lenne jó, mert szerintem ezek a beszélgetések sokkal lazábbak.

N. S.: Ha ilyen felhasználása is van, szerintem szuper dolog.

Azt gondolom, hogy nekünk, irodalmároknak kötelességünk, hogy a lehetőségeinkhez képest népszerűsítsük az irodalmat.

KULTer.hu: Terveztek bevonni másokat is a beszélgetésbe? Kollégát, barátot, más irodalomszeretőt? Vagy megmaradtok duóban?

N. S.: Beszéltünk erről, hogy esetleg bővítsük, de még nem érezzük úgy, hogy elfáradtunk volna ketten, egymással. Most például veled nagyon jó beszélgetni, de azt nem tudom, hogy mással hogyan tudjuk a már meglévő dinamikánkat fönntartani. Nem gondolom elképzelhetetlennek, hogy egy-egy adásra meghívjunk vendégeket, de valahogy mindig abban maradunk, hogy ez most a miénk.

M. M.: Amatőrök vagyunk, és valamennyire megtanultunk ketten dolgozni. Mi ezt így érezzük komfortosnak. Szerintem annyira még nem vagyunk magabiztosak, hogy vendégeket hívjunk, pedig nyilván jót tenne, mert van olyan téma, amihez mások sokkal jobban értenek. Jó lett volna felkérni Hansági Ágnest a Jókai-regényről szóló részhez, mert százszor többet tud az életműről mindenkinél, de az egy másik műsor lett volna végeredményben. Ráadásul lehet, hogy mi meg sem merünk szólalni. Szóval nem biztos, hogy jó ötlet egy szakértő bevonása.

KULTer.hu: Ahogy ti neveztétek, a „nulladik adáshoz” képest hogyan látjátok a podcast fejlődési ívét, illetve a céljaitok megvalósulását?

M. M.: Az elsődleges célunk az volt, hogy valami olyasmit csináljunk, amiben jól érezzük magunkat, hogy olvassunk könyveket, beszélgessünk róluk. Én azt mondtam, hogyha körülbelül hetven, száz hallgatója van egy adott epizódnak, akkor az siker.

Szerencsére ez többszázas hallgatottság lett időközben, és nagyon jók a visszajelzések.

Tehát azt gondolom, amit magunknak vállaltunk, azt sikerült megcsinálni.

N. S.: Amikor az elején elindultunk, nem volt Facebook-oldalunk, de csináltunk egyet, és Instagram-oldalt is. Nagyon sok minden lett, aminek én nagyon örülök. Úgyhogy szerintem az ív töretlen, én már nagyon várom az újabb megjelenéseket.

M. M.: Amit csinálunk, az egy rétegdolog, egy rétegdolognak is egy rétege.

Gyakorlatilag az elmúlt évszázadnak a klasszikusai közül szemezgetünk.

Sanya eleve kizárta, hogy kortárs ifjúsági irodalom legyen a listán, ami hozná nekünk a hallgatottságot. Pedig én gyerekirodalommal is foglalkozom, ő pedig az egyik legjobb kiadónak a szerkesztője, tökéletesen adná magát, hogy ezres eléréseket csináljunk, és szerintem minden különösebb erőfeszítés nélkül jól működne. De Sanya etikai okból úgy gondolta, hogy nem lehet. A többszázas elérés mindenféle anyagi, intézményi forrás nélkül, zéró beruházással nagy sikert jelent. Ezen a műfajon belül ez a realitás.

KULTer.hu: Mi az, amit most olvastok, és milyen további céljaitok vannak?

N. S.: Most volt a műsorban Závada Páltól a Jadviga párnája, februárban Kertész Imrétől a Kaddis a meg nem született gyermekért, utána pedig Tamási Árontól az Ábel a rengetegben kerül sorra. Ezt követi majd Bodor Ádám Sinistra körzet, Fekete István Tüskevár, illetve Oravecz Imre 1972. szeptember című kötete.

M. M.: Én most éppen Platónt olvasok, képzeljétek el.

N. S.: Saját örömödre?

M. M.: Saját örömömre Platónt olvasok, szórakoztat. Tök jó.

N. S.: De nem kell semmilyen tanulmányodhoz?

M. M.: Semmilyen tanulmányhoz nem kell, itt van az asztalon és olvasom. És jó.

N. S.: Én most Kertész Imrét olvastam sokat, a Gályanaplót, Az angol lobogót. Tehát most mindent, ami Kertész.

A beszélgetés az Élt egyszer egy Olvasó egyik következő epizódjának szerkesztett változata.

A fotók forrása Neszlár Sándor / Élt egyszer egy Olvasó podcast.