kor
idősödöm.
ez a szebb szó arra, hogy öregszem.
érzem, mert egyre többet emlékezem.
lényegtelen dolgok jutnak eszembe,
kukázom a tudatalattit.
az emlék, akár egy gumicukor,
ízlelgetem, forgatom kicsit a számban,
nyelvem alá teszem,
hadd tartson tovább,
ne olvadjon olyan sebesen.
s mégis átfut ujjaim közt,
kipereg belőlem,
átlép rajtam.
idősödés – csordába gyűlő ráncok.
mindenből egyre többem lesz.
mint virágportól dagadó lábú méh,
cipelem, csak cipelem koromat.
a tükör sem szépít –
őszintébb bármely ellenségnél.
három ősz szálat mutat
a jobb halántékom mellett.
nem zavar,
tudom,
hogy a kor jön,
egyre dagad,
bársony kezével
rám tapad.
panelegér
teste szürke
pár centi csupán
riadt gombszemekkel csúszkál
a kád alján
lomha őszi panelegér
őt találom fürdés előtt
valahonnan idecsöppent –
a nagy világból
kiútja nincs esetlen görcsben vergődik
cellája a kádunk
anya konyharuhát dob rá
betekeri mint egy múmiát
az utcán gyertyákként remegnek a lámpák
hűvös esti fű – rátapad a harmat
széttárul a konyharuha
kibomlik az apró test
karmos lábai a kéklő gyepen tapodnak
kiszimatolja az utat –
a panelegér szabad
eltűnik egy pillanat alatt
éjszaka vele álmodok
meg más hatalmas rágcsálókkal –
fölfalnak engem
csontot ropogtatnak porcot rágnak
fület és orrot – vérpecsétes bundában –
testükön zöld legyek tanyáznak
sárga körömszaru a húsban kutat
így az egyik
s hívja a leomló szövethez
a másikat
combig merülnek a testmeleg patakban
a gombszemek kifordulnak nyomulnak befelé
és zsugorodok mint akit láz kerülget
dideregve
s rettegve ébredek
veríték hideg súlya alatt –
megbetegített a panelegér
vissza
ablaktalan panelfürdő télen,
matt, meddő, fémes lyuk –
ide kapcsozódik a gyerekkor.
rozsdás kopás a bádogkád alján,
falba vert szög, hullámos rézdrót,
rajta szürkülő törülköző.
a kimérős tusfürdő habja kipattogzik,
felkönyököl a kádkávára.
a lakótelepen csupán
megbarnult tejfogak a disney-mesék;
kakaóbarna hajnal a paneldzsungel felett.
van egy kanális,
körülötte
mozdulatlan ülnek a fák a földben –
a gyermeknek egy erdő.
tigriseket hajkurászok,
titkokat képzelek szeméthalmok köré.
fák közt kúszva indiánok
gardróbban cowboyok –
bármi megtörténhet.
az ebédlőben óriási tapéta;
fehér habokat vető vízesés képe,
bámulom minden nap.
anya azt mondja, oda van ragasztva,
az egyetlen, amit nem viszünk magunkkal.
sosem tudom meg,
hol veri tajtékait, hol zúzza halálra magát,
hol hull robogva a mélybe,
mely vidéken lakik az a vízsugár.
Borítókép: Piqsels
