A 2021 ősze óta működő MANYI Kulturális Műhely egy új színfoltja lett Budának, amely újraegyesíti magában az alulról szerveződő civil programok, kiállítások, koncertek és más kulturális események, valamint a nem turistáknak szóló, nem kisikált romkocsmák összetéveszthetetlen hangulatát. Szabad szellemű hely, ahol jó elveszni és jó felfedezni.
Itt jött létre a My place című kiállítás, amely szervesen reagál a helyszín adottságaira is. A MANYI tere egy régi bérlakás kétszintes épülete, gangos, furcsa belső udvarral, egymásba nyíló terem- vagy üzletszerű helyiségekkel és egykori lakásokkal, sok külön bejárattal. Osztott és kicsit sem steril. Személy szerint kimondottan szeretem a white cube koncepciótól elszakadó kiállítótereket, de csak abban az esetben, ha van az eltérésnek oka és miértje, amellyel kapcsolódik az adott tárlat hangulatához, témájához. Ilyen esetben sokat tud adni, mert maga a tér nem csak paravánként, semleges háttérként szolgál, hanem magába vonja a műtárgyakat, amik így saját terükön túlra is kiterjednek, még átfogóbb élményt adva a nézőknek. A My place kiállítás koncepciója szerint olyan helyszínekkel és tárgyakkal foglakozó műalkotásokat mutat be, amelyek meghatározók az adott művész számára, akár a művészi látásmód szempontjából, de túlnyomó többségben személyes vonatkozású történeteket hozva. Sokféle olvasatát láthatjuk az elgondolásnak:
az otthon terei és tárgyai, a gyermekkor helyszínei, a városunk, egy örökség darabjai, használati tárgyaink szürreális továbbgondolásai
jelennek meg. A MANYI rusztikus, kissé lepusztult termein is átszűrődik az épület előélete, így az ablakok, radiátorok, itt-ott felbukkanó berendezési tárgyak izgalmasan válaszolnak a személyes környezetünket tematizáló műalkotásokra, az egykor otthonokként is funkcionáló terekben.
A kilenc kiállító alkotó: Antal István, Csizik Balázs, Elisabeth Falkinger, Gallai Judit Ágnes, Hőnigh Huba, KristofLab, Merényi Dávid, Sibitka Anna és Vámos János művészetében egyénileg is megjelenik az őket körülvevő környezet, különböző módokon dolgozzák fel tárgyi közegüket. Azonban együtt látva ezt az anyagot, egy sokoldalú és gondolatébresztő képet kaphatunk a témáról, amely fontos helyet foglal el a társadalmi és kulturális érdeklődés homlokterében.
A My place kiállításon szándékosan bensőségesebb, személyesebb hangvételű és ihletettségű műveket láthatunk,
ahol már maga az a sokrétűség is izgalmas, ahogy a művészek kiválasztották alkotásaikat az adott koncepcióra. Betekintést nyerhetünk a művészek és otthonaik kapcsolatába, legyen szó a lakásról vagy a településről, ahol élnek vagy felnőttek. Valamint a személyes tárgyi környezetüket is megnyitják előttünk, sőt azok metaforikus, analitikus vagy utópisztikus továbbgondolásait is.
Úgy gondolom, hogy a művészetnek több és mélyebb dolga van a mindennapokkal, mint azt elsőre gondolhatnánk, ugyanis a hétköznapiság álarca alatt megannyi egyediség, lélektani és transzcendens elem rejtőzik. Rengeteg emlék és sajátosság raktározódik el környezetünkben, helyeinken, amelyeket ha mások képesek olvasni, pimasz módon árulkodnak rólunk, és olykor kiszolgáltatottá tesznek minket a többi ember megismerésének, persze, túl az előítéletek egyoldalúságán.
A művészet viszont eleve nem az a médium, ahol az alkotó könnyen el tud rejtőzni.
Ennek a játéknak elkerülhetetlenül része, hogy az alkotó feltárja és kiadja magát, akár tudatosan és reflexíven, akár tudattalanul teszi ezt. Még a legridegebb, leglogikusabb képzőművészeti alkotásban is benne van a művész világa, szándéka, látásmódja. Még ha egyáltalán semmit sem tudunk, nem is tudhatunk az alkotóról, se életéről, se az adott műtárggyal kapcsolatos elképzeléseiről, befogadóként bizonyos szintig akkor is ki vagyunk téve egyéni látás- és gondolkodásmódjának.
Egy jó műalkotás mindig megállja a helyét az életmű és a kontextus ismerete nélkül is,
ahogy az itt kiállított művek esetében sem arról van szó, hogy a művészt magát kell megismernünk alkotásain keresztül. Nem az ő konkrét, egyedi személyisége a fontos, hanem a gondolat, amit elindít bennünk, és ahogy magunkat, saját helyzetünket, tárgyainkhoz, otthonunkhoz, lakóhelyünkhöz való viszonyunkat, valamint az ezekhez kapcsolódó élményeinket, emlékeinket látjuk az alkotások tükrében.
A kiállítás koncepciójának ‒ amelynek megálmodója és kurátora KristofLab volt ‒ az intimitás és a privát szféra jegyében vett másik összetevője a műalkotásokon túl, hogy a kiállító művészek egy-egy személyes tárgyat kapcsolnak műveikhez. Ezek egyrészről izgalmas továbbértelmezési lehetőséget nyújtanak, másrészről viszont egyfajta gegként a látogatóknak és a művészetkedvelőknek pont arra az igényére reagálnak, hogy szeretnének minél inkább közel kerülni és belesni a művészek magánéletébe. Az itt kiállított, művekhez kapcsolt tárgyak természetesen csak kis szeletek, semmilyen messzire ható következtetést nem tudunk belőlük levonni, mégis a leskelődés egy furcsán irányított élményét adják.
Gyermekkori emlékek, amelyek számunkra is ismerősek lehetnek, hétköznapi tárgyak a művész otthonából, egy örökség darabjai,
és még sok minden más, ami hozzátesz egy plusz réteget a művekhez. Kézzelfoghatóvá teszi azok tárgyi forrását, kontextusát, mintha egy képet úgy szemlélhetnénk, hogy mellette áll annak múzsája. Akárha előre ugrottunk volna száz évet, és a művészek életművét bemutató katalógusban vagy emlékházban járnánk, ahol a szemfüles művészettörténész kapcsolatot talált a személyes hagyaték és egy műtárgy között. Most ennél szerencsésebb, kevésbé természetellenesen konzervált helyzetben vagyunk, ahol az alkotók maguk mondhatják el kis szövegek formájában, hogy mit mesél életükről az adott tárgy vagy műtárgy.
Gyakran úgy válik környezetünk személyiségünk részévé, hogy észre sem vesszük. Olykor eleve adott, kapott vagy hozott dolgok ezek, amelyek elkerülhetetlenül beépülnek identitásunkba. Ugyanannyira meghatározóvá és beszédessé válnak velünk kapcsolatban, mint amikor otthonunk és tárgyaink saját elképzeléseinket és döntéseinket tükrözik.
Van egy alapvető emberi igény arra, hogy alakítsuk közegünket, legyen szó otthonunkról, közösségünkről vagy eszközeinkről.
Ez az emberi kultúra egyik első mozzanata, ami azonban már a fészket rakó madár gesztusában is benne rejtezik. Ugyanakkor ezek a mindennapi használatban láthatatlanná is tudnak válni számunkra: ahogy természetesek, megszokottak, elkerülik a figyelmünket, miközben az életterünket meghatározó dolgok vannak ránk az egyik legnagyobb hatással. Érdemes tehát néha úgy is szemlélni ezeket, ahogy a My place-en kiállító művészek is tették, vagyis leásni a mélyrétegekig és olvasni a hozzájuk fűződő érzelmeinkből. Oda-visszaható gazdag dinamika ez, ahol egyszerre vagyunk aktív alakítók és passzív kiszolgáltatottak.
Elég néha egy lépés távolságból szemlélni környezetünket, gondolkodni elképzeléseinken, vágyainkon, amelyre a művészeknek remek lehetőséget nyújt az alkotásban való újrafogalmazás. Nem hiába, hiszen már az is sokat árul el rólunk, hogy hogyan reagálunk a minket körülvevő dolgokra, miket veszünk észre rajtuk, milyen érzelmeket váltanak ki belőlünk: izgalmasnak, ijesztőnek, frusztrálónak vagy kellemesnek, esetleg vonzónak tűnnek.
Tágabb és szűkebb környezetünk nagyon összetett esztétikai hatással is bír.
Ha képesek vagyunk egy kicsit távolabbról tekinteni rá, hihetetlenül gazdag tapasztalatokat szerezhetünk önmagunkról és a kultúránkról. Olyan szépségeket is felfedezhetünk, ami addig rejtve volt előttünk, mivel hétköznapiságában nem tűnt fel a különlegességük, ahogy az sem, hogy mennyire tudunk mi azonosulni ezekkel, megpillantva bennük saját magunk egy részét.
A My place című kiállítás a MANYI Kulturális Műhelyben tekinthető meg 2022. február 7. és 25. között. (Az írás a megnyitószöveg szerkesztett változata.)
A fotókat KristofLab készítette.
